Danmark

Vagyis megtekintem az állami rádió és televízió (DR) székházát. Ez az első tanulmányút, és egyáltalán bármiféle út, amit az iskola szervezésében tettünk. Nem ártott kissé kimozdulnunk; ahogy Petra megfogalmazta: végre nem csak ugyanazokat az arcokat látjuk egész nap :) Busszal indultunk el ebéd után a fővárosba kimondottan szép, napsütéses időben. Egyúttal tehát ez az első igazi látogatásom Koppenhágába is.

A város egyébként nem nagy: a szorosabban vett Koppenhága területén csak 500.000 ember él, külvárosaival együtt is csak 1.200.000 polgára van. Ezek a bizonyos külvárosok - ahogyan legalábbis gyors átutaztunkban módom volt megfigyelni - eléggé szürkék és egyhangúak, még igazi klasszikus magasházas lakótelepeket is láttam. A belváros viszont szép, hangulatos; a stílusa a párizsi és a londoni keverékére emlékeztet. Kis területű, gyalog is bejárható. Ami igazán egyedivé teszi első látásra, az a csatornák és a kerékpárosok hatalmas tömege. Majdnem úgy, mint Pekingben, csak itt külön sávjuk is van. Na de a biciklizésről majd máskor részletesebben.

A tévészékház eléggé a peremvidéken van. Ahogy a képeken is látható, egy tiszta vonalú modern épület, gondolom Budapestre is valami hasonlót álmodnak. Őszintén szólva maga a vizit csekély benyomást hagyott bennem: röpke félórát tartott, egy kedves hölgy vezetésével bekukkantottunk egy stúdióba meg két hírszerkesztő helyiségbe, és bóklásztunk a folyosókon. Ezután öt órától egy showműsorba voltunk hivatalosak egy kétórás felvételre. Időközben rájöttem az egész látogatás (valószínűsíthető) értelmére: egy Dániában népszerű talkshow háttérközönségét alkották a főiskolások. Gondolom, ez nekik is élmény lehetett, és a tévések is egyszerűen megoldották a tapsikoló tömeg beszervezésének kérdését. Maga a bejárás csak amolyan extra volt.

Mivel a show dánul zajlott, mi külföldiek inkább egy kis városi kirándulást választottunk helyette Simon kalauzolásával. Mivel nem volt sok időnk, és amúgy is hideg-sötét idő volt már, voltaképpen csak egy kis ízelítőt kaphattunk a városból, de ez alapján is megállapíthatom, hogy kellemes, hangulatos és igazán egyedi hely. A szerkezete nem túlságosan áttekinthető, szoknia kell az embernek. A közlekedési rendszer is elég összetett (különféle zónák, időtartamok, sávos kedvezményű jegyek teszik kaotikussá), nem is szólva arról, hogy minden elég drága.

Mivel szinte mindenki hamar fagyoskodni kezdett (főleg a déliek), ezért egy kis sörözőben kötöttünk ki. Itt ittam egy pint Bishop's Finger ("püspökujj") sört, egész jó volt (bár nem dán, hanem angol). Végül visszakeveredtünk a székházhoz, és onnan hazabuszoztunk. Amennyire kivettem, a dánok élvezték a műsornézést.

Kedden este Barack Hussein Obama beiktatását néztük a televízióban Sigurdurral és Abdelhadival (a dánok fent dánul, mi az alagsori bárban angolul a CNN-en). Gondolom, a nyájas olvasó is követte vagy legalábbis olvasott róla beszámolót. Nem volt egy nagy szám maga a rendezvény - leginkább egy királyi koronázásra emlékeztetett engem király nélkül. Mennyivel látványosabb volt XVI. Benedek beiktatása például. Arról nem is szólva, hogy én McCain-nel szimpatizáltam - Sigurdur elképedve jegyezte meg, hogy én vagyok az első McCain-támogató, akivel találkozott :)

Érdekesebb, hogy milyen reakciókat váltott ki ez a történelmi esemény szűkebb közösségünkben. Röviden szólva: eufórikusat. A palesztinok örvendezése mondjuk érthető, de rajtuk kívül is szinte mindenki örült. Nohiszen. A kissé gyermeteg és merészen optimista trónfoglaló beszéd alapján azt hiszem, ér majd itt kellemetlen meglepetés néhány embert. Persze bár ne nekem lenne igazam.

Az ünneplés estébe nyúlóan folytatódott - bár nem itt Krogerupban, hanem Koppenhágában, ahol az Obama-drukkerek nagy murit csaptak. De hogy itt sem múlt el nyomtalanul a "változás", azt reggel a folyosón terjengő enyhe hányásszagból és az épületben itt-ott heverő sörösüvegekből következtettem ki. Hiába, a dánok megragadnak minden alkalmat, hogy kirúghassanak a hámból.

Minden reggel "folyosóreggeli" van. A "folyosó", vagyis a közös folyosón, emeleten lakó lakók számítanak itt család híján társadalmunk alapsejtjének (bár ehhez elég sokan alkotjuk, mintegy huszonöten), ezért a folyosókapcsolatok ápolására külön gond van fektetve és idő van fordítva.

Elvileg az ilyen közös reggelik hangulatosabbak, bensőségesebbek kellene hogy legyenek, és ez részben igaz is. Egy nagy asztalt ülünk körbe a dán zászlócskákkal fellobogózott hangulatos spanyol konyhában, és közvetlenebb társalgás folyik, mint a nagy ebédlőben. Azonban mint reggeli meglehetősen diszfunkcionális. Először is, az épületegyüttes túlfeléről kell idehordani a az ételt és az étkészleteket, ami sosem sikerült tökéletesen, mindig kiderül, hogy a lekvár vagy a kiskanalak ott maradtak. Másfelől pedig mivel csak egy kenyerkosarunk, vajunk, lekvárunk és sajttálunk van, amit véletlenszerűen adogatunk körbe, vagy parkoltatunk az asztal (Murphy törvényének megfelelően mindig tőlünk legtávolabb eső) valamely részén, így egy olyan egyszerű ételt is nehéz összehozni, mint a vajas-lekváros kenyér. Ehhez ugyanis maradéktalanul és megfelelő sorrendben kellene hozzájutnunk a szükséges hozzávalókhoz, ami úgyszólván lehetetlen. Ehelyett marad az a módszer, hogy a kezünkön átmenő (rendszerint valaki másnak szánt) ételféleséget megvámoljuk, felkupacolunk a tányérunkon mindenből, amihez csak hozzájutunk, és a végén próbálunk ebből valami fogyaszthatót összehozni. Bevallom, hogy mivel a reggeliben számomra a reggeli maga is fontos, minden bensőségessége ellenére inkább a nagy ebédlőt kedvelem jobban.

Viszont kétségtelen, hogy személyesebb így. Megünnepeltük egy lány születésnapját is például. Majdnem minden napra jut egy-egy születésnap, úgyhogy az ünneplése egészen hétköznapi dolog. (Tegnap is volt egy szülinapi parti az első emeleten.) A névnapot nem tartják. Érdekes módon Dániában inkább az ünnepelt igyekszik ilyenkor a többiek kedvében járni: ez általában azt jelenti, hogy a születésnapos készít tortát a vendégeknek. Most reggel is két ormótlan nyeles serpenyőben hoztak valamilyen színes tortaféleséget gyertyákkal, és ezt adták körbe. Örvendeztem, mert már régen fáj a fogam valami jó kis édességre. Mielőtt azonban a torta hozzám jutott volna, kezembe nyomtak egy dobozt kis csokoládés kekszekkel. Megkóstoltam. Vesztemre. Omlós, émelyítően édes volt, annyira gej, hogy mire nagy nehezen legyűrtem azt az egyetlen darabot, teljesen elment a kedvem a tortától. Ki tudja, talán nem is vesztettem sokat vele ;) Az mindenesetre biztos, hogy a dánok nem valami nagy szakácsok.

A konyhai dolgok kapcsán említem meg itt egy jó nagy orcára esésemet. Az első héten minden áldott nap a konyhán dolgoztam: tagja voltam a napos reggeli különítménynek, és emellett szombattól hétfőig ebéd és vacsora után is küzdhettem a mosatlannal. Végre elérkezvén a hétfő este, örvendezve nyugtáztam, hogy egy jó ideig bizonyára megszabadultam ettől a kellemetlen kötelezettségtől. Nos: nem. Kedden reggel értetlenkedve kerestek, hogy ugyan miért nem jelentem meg reggeli után a konyhán? Én még értetlenebbül és némi méltatlankodással szegeztem ellen, hogy dejszen vagy nyolc napig minden nap ott időztem, olykor nem is egyszer! Gondolom, ezen a héten már másnak kell helytállnia ott. Kiderült, hogy félreértettem: az a csapat, amelyik a reggelit összetakarítja a csekélyke hatvan fő után a konyha felmosásával és az összes szennyes edény elmosásával együtt, egy hónapig (!) van ide beosztva. Teljesen elképedtem. Az igaz, hogy míg mi a konyhában szöszölünk, addig mások más munkát végeznek, de azért távolról sem beszélhetünk egyenlő teherviselésről, ugyanis általában ez a többi munka mondjuk egy húszméteres folyosó felseprése, vagy a fürdőszobák felmosása - ráadásul némelyek ezt is elbliccelik. Na persze igaz, hogy mi hatan vagyunk, és ha jól meggondolom, egy-egy főre nem esik sokkal több munka így elosztva, de azért sokkal inkább választanám a szemétszedést mondjuk. Ráadásul azt is megfigyeltem, hogy a konyhacsoport hat főjéből - mint tesz a véletlen - hárman külföldiek vagyunk! Annak ellenére pedig, hogy az iskola életében deklaráltan minden téren együtt vesznek részt a hallgatók és a tanárok, utóbbiak közül még egyet sem láttam a konyhán szorgoskodni.

Úgy látszik tehát, hogy a praxis és a teória nem csak Kelet-Európában válik olykor élesen külön...

Cornel Plangu nemzetközi csapatunk román tagja. Mit ne mondjak, alighanem a legkülönösebb csodabogár is.

Ránézésre olyan olaszos-cigányos, mint általában a románok. Rendkívül alacsony, talán 160 cm sincs. Angolul azt hiszem ő tud a legkevésbé jól mindnyájunk közül, de azért jól meg tudja értetni magát, inkább az olvasással vannak saját bevallása szerint nehézségei.

Állandóan széles, gyermeki mosollyal az arcán jár-kel, szereti kedvesen lapogatni az emberek karját-vállát. Ez a benevolencia minden bizonnyal a múltjából ered: kétéves korában a szülei pénzügyi okok miatt elhagyták, és így szerzetesekhez került egy árvaházba. Persze amikor szerzetesekről hallottam, román ortodoxokat feltételeztem, de mint kiderült, tévesen: valójában buddhistákról van szó. Ennek megfelelően Cornel is buddhista lett, annak minden velejárójával együtt: imádja a spiritualitást, talán kissé szokatlanul is erősen, mert - buddhistától szokatlan módon - állandóan erről beszél, győzködi a társalkodófeleit. Bármiről is legyen szó, végül mindig ide lyukad ki.

Táplálkozási szokásai is elég különösek. Reggelire és estére kizárólag egy pohár vizet fogyaszt, ebédre valami szigorúan vegetáriánus ételt, abból is keveset. Inkább szellemi dolgokkal táplálkozik, ha jól értettem. Öltözködése is meglehetősen egyedi: fedett térben is állandóan kötött sálban-sapkában tartózkodik, és nem ritkán hosszú, vastag poncsót ölt magára.

Romániában eredetileg asztalosnak tanult, de aztán hamar önkifejező művész, táncos lett, és azóta is a táncnak él. Versenyeken is indult (nem is eredménytelenül), majd táncoktató lett. Caporeiát és különféle más modern táncokat tanul. Sajnos profizmusának a szervezete is kárát látja, mert az ízületeivel, gerincével már komoly bajok voltak. Ennek ellenére a Krogerupban folyó modern tánckurzus oszlopos tagja.

Összességében Cornel nagyon kedves, egyszerű fiú. Csupán arra nem sikerült még választ kapnom, hogy mi a fenét keres egy ilyen helyen egyáltalán!?

Ma egész nap a filmkészítéssel foglalkoztunk. Ez volt a második ilyen óránk, és az első alkalommal elhangzott elvek szerint bele is csaptunk a kétperces próbafilmünk készítésébe.

A film témája két ember találkozása. A két emberből az egyik egy dán lány, a másik pedig jómagam. Szinte észre sem vettem, hogy filmszerepbe csöppenek: eredetileg a kamera kezelése érdekelt volna, de mivel ez egy férfi-nő téma, és a háromfős csapatban eredetileg csak én vagyok férfi (később Sigurdur is csatlakozott), nem volt sok választásom.

Filmecskénk konkrétan egy ún. "blind date"-ről szól, vagyis vakrandevúról, ami errefelé állítólag igen gyakori: Interneten meg újságokban hirdetik magukat az emberek, és találkoznak elsősorban párkeresés, de emellett mindenféle közös időtöltés céljából (lásd ezzel kapcsolatban korábban a dánok elmagányosodásáról szóló bejegyzést). Az ilyen vakrandevú azért vak, mert előzőleg a felek sosem látták, hallották egymást. Erre épül a mi kis sztorink is: én (aki pofára esem) egy könyvtárba megyek a vakrandira, és ott tévesen feltételezem, hogy a lány, akibe belebotlok, az a lány, akivel találkozóm van. Némi kínos és nevetséges próbálkozás után a nő faképnél hagy.

Őszintén szólva ilyen sótlan és kellemetlen forgatókönyvet is csak egy dán találhat ki (a két lány írta), nekem semmi kedvem sem volt eljátszani részben emiatt, részben pedig mert egy csepp exhibicionizmus sincs bennem. Végül azonban egész jól elszórakoztunk: a 15 perces nyersanyagot kb. öt órán át vettük különféle szögből, majd még két órát szórakoztunk a vágással, illetve a szerkesztőprogram megismerésével. A filmmel magával alig jutottunk valamire, legközelebb folytatjuk.

Gondolom, a széles publikum alig várja, hogy láthassa a produktumot majd. Nahát azt aztán várhatja :)))

A szombat este "spontán módon" a kikapcsolódásé, szórakozásé. Ezen az első közös szombaton a hallgatók egy-egy tanár házába voltak hivatalosak vacsorára - mi külföldiek természetesen Garbához mentünk, ahol én már meglehetősen ismerősen mozgok.

Mire én este hatkor átértem, az előkészületek már javában folytak. A korábbi egyeztetés szerint a vacsora is nemzetközi lesz. István paprikás krumplit készített (kissé elsózta, de máskülönben finom lett), a palesztin Manar egy "mdzsabbara" nevű ételt. Ez ránézésre céklalében ázott tarhonyás-akármire emlékeztet, de valójában semmi köze hozzá. Története szerint ez az egyszerű és gyors étel elég rövid múltra tekint vissza, hiszen a földjükről a '90-es években elűzött palesztinok a menekülttáborok szűkös kínálatából fejlesztették ki, és terjesztették el. Petra cseh süteményt készített desszertként, ami egy igen édes, igen száraz, tömény kakaós piskóta volt - gyakorlatilag csak folyamatos vízivással lehetett legyűrni. Persze lehet, hogy ez hivatalosan nem ilyen, csak a szakácsnő teljesített alul kissé. A vacsorához bort, sört és teát ittunk.

Igazán jó hangulat alakult ki, gyakorlatilag mindenkivel tudtam egy jót beszélgetni. Tizenegy körül étellel-itallal eltelve tértem nyugovóra, pedig a java még csak akkor kezdődött: a diákok esti partira gyűltek össze a kisteremben. Mint arról vasárnap reggel meggyőződhettem, a parti tulajdonképpen sörtől vodkáig terjedő különféle italok fogyasztását jelentette, mégpedig az átlagkorosztályt és a gyengébb nem jelentős túlarányát tekintve meglepően nagy mennyiségben. Bizonyára így szokták túlélni a hosszú téli estéket...

Vasárnap délig gyakorlatilag szinte senki sem mozdult. Én jó korán felkeltem, lezuhanyoztam, és indultam reggelizni, azaz pontosabban "brunch"-olni. A naptárban már régen kifigyeltem ezt a furcsa kifejezést, ami a vasárnapi első étkezést jelölte. Nyilvánvalóan angol kell hogy legyen, gondoltam, de hiába kutakodtam, nem tudtam sokáig megfejteni. Végül leesett: mivel vasárnap (feltehetőleg a hosszúra nyúló alvás miatt) a népek meglehetősen későn kelnek fel, nem tartanak igazi reggelit reggel és ebédet délben, hanem a kettő között, fél tizenegykor "brunch"-ot, ami a "breakfast" (reggeli) és "lunch" (ebéd) szavak ötvözete, tehát "reggebéd" lehetne a megfelelő fordítása. Meg kell tehát szoknom, hogy az otthon szokásos remek vasárnapi ebédekről itt le kell mondanom... A kedélyemet emellett tovább rontotta, hogy a bruncholni alaposan megkésve és szórványosan szállingózó hölgyek kócosan, kialvatlanul és hálóingben, mamuszban csoszogva ültek az asztalhoz. Vasárnap. O tempora, o mores!

Ámbár a klimatikus viszonyok nem ideálisak, de Dánia – Magyarországhoz hasonlóan – kimondott agrárország. Csak tőlünk eltérően itt remekül meg is lehet ebből élni. Erre nagyszerű példa az iskola tőszomdszédságában (voltaképp az iskolától bérelt egykori csűrökben és gazdasági épületekben) működő biofarm és -üzlet. Habár a világ végének tűnik, mégis egész nap jönnek-mennek a vásárlók. Valódi nagyvállalkozásról van szó, amelynek itt a székhelye és „látogatóközpontja”, de alapvetően más helyszíneken termel. Fő jellemzője, hogy bioételeket, illetve ahogy itt mondják: ökológiai ételeket gyárt. Ennek van egy szigorúbb feltételeknek eleget tevő minősítése is, az ún. biodinamikus termék, de hogy ez pontosan miben és miért több, többszöri magyarázás ellenére sem sikerült megértenünk nekünk külföldieknek.

Az üzlet egy szokásos dán módon – rusztikus épület modern átalakításával – kialakított hodály. A termékek skálája igen széles: a tejtermékektől a zöldségen át az édességekig és alkoholfélékig mindenféle kapható, sőt, még higiénés és kozmetikai termékek is vannak. Nyilvánvaló, hogy ezeket nem mind itt állítják elő (a banánt vagy a bort például egészen biztosan nem), de ellenőrzött forrásból, módon és szállítási láncon juttatják célba.

Ami az árakat illeti: Skandinávia úgy általában véve igen drága ország, ezen belül Dánia különösen is, főleg az élelmiszerek tekintetében (ennél csak Izland és Grönland drágább, ahová mindent úgy kell odahajókázni). Ráadásul ahogy másutt, mondjuk odahaza nálunk is, a bioélelmiszerek drágábbak a hagyományosaknál. Ez alapján tehát lehet némi fogalmunk az arányokról – még a helyiek is drágállották az árakat.

A farm nem csak elárusítóhely, hanem valóban termelnek is itt a környéken fekvő 90 hektáron, bár az össztermelésnek csak mintegy 20%-át, mert a föld erre agyagos, nem a legmegfelelőbb. Még iskolák számára is vannak „tanulóparcellák”, ahol a tanév során gyermekek gazdálkodnak, és a szezon végén saját terményeiket vihetik haza. Ehhez hasonló módon gazdálkodói kurzusokat is tartanak érdeklődőknek. Összességében látható tehát, hogy nem a puszta üzleti nyereség a cél, hanem egyfajta személetformálás – éppúgy, mint a népfőiskoláknál. Életben akarják tartani valamilyen modern formában az egykori paraszti életmódot és szemléletet, ami persze részben hosszú távú üzleti és nemzeti érdek is. Ennek megfelelően nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy megtalálják a „rentábilitás és a fenntarthatóság közötti egyensúlyt”. Igazán jól hangzik, nem?

Az üzlet mellett épp éttermet alakítanak ki, ahol a helyben termelt és készített (a profi konyha már kész is) fogásokat tálalják fel, és rendezvényeket is tartanak. Emellett fontos profil a házhoz szállítás (mintegy 30.000 családnak visznek ki naponta élelmiszercsomagokat, ha jól vettem ki, akkor alapanyagokat), illetve komplett élelmezést biztosítanak intézmények számára is (ahogy a mi iskolánk esetében is teszik). És hogy mindez vajon jó üzlet-e? Minden bizonnyal az lehet, hiszen a cégvezető ismertetése szerint javában terjeszkednek Németország felé. Ki tudja, talán egyszer hozzánk is elérnek. Valószínűleg előbb, minthogy hasonló színvonalú magyar cég létezne a piacon...

Képek itt (kiemelten ajánlott!)

Időről-időre külsős előadók érkeznek, hogy egy-egy témában beszéljenek valamiről. Ilyenkor valamennyi hallgató együtt van, nem csak mi külföldiek. Most szerdán egy bizonyos Danny Raymond nevű dán állampolgárságú zsidó professzor érkezett, aki az izraeli-palesztin kérdés egyik legjobb helyi ismerője. Sajnos képem nincs róla, pedig érdekes lenne, mert ránézésre épp olyan, mint mondjuk egy kecskeméti autószerelő. Nem beszélt túl jól angolul, ezért az előadását dánul tartotta, nekünk pedig Garba fordított; ez egyébként elég rossz módszer, mert így az információ részben torzul vagy elvész az áttétel során, dehát most nem volt más megoldás.

Ami az előadást magát illeti, semmi különös nem hangzott el benne, összefoglalást kaptunk a probléma történetéről az első intifádától a mostani háborúig. Persze valószínűleg inkább nekünk külföldieknek (főleg a két palesztinnak) nem volt újdonság a téma, mert a dánok élénken figyeltek, kérdeztek. Néhány alapfogalmat is tisztázni kellett számukra (pl. magát az intifádát). Megállapítottam, hogy hiába világlátottak ezek a fiatalok, konkrét ismereteket, összefüggéseket még nem igazán nyertek. Na persze épp ezért vannak most ebben az iskolában, hogy kapjanak.

Mr Raymond higgadt, kiegyensúlyozott előadó volt, jól rámutatott mindkét fél hibáira, és a két állam megoldásának a híve. Az előadást színesítette a palesztin Abdelhadi felszólalása, aki meglehetősen fűtött hangon (és sajátságos angolsággal) vehemensen védte a palesztinok igazát, ami most, amikor ők valóban kiszolgáltatott áldozatok az eltúlzott izraeli csapások alatt, igazán nem volt nehéz. Jellemző a helyiek toleranciájára, hogy ezt a meglehetősen egyoldalú, hosszúra nyúló, és túnyomórészt érzelmekre apelláló érvelést is türelemmel hallgatták. Ebben talán az is közrejátszott, hogy tudjuk: Abdelhadinak az izraeli támadások során korábban több unokatestvére is meghalt, múlt héten pedig megtudta, hogy a húga is áldozatul esett. Való igaz, ilyen közvetítéssel még mi, kívülállók is másképp nézzük a dolgokat.

Ehhez a témához kapcsolódott péntek este egy filmvetítés. A "Promises" (Ígéretek) c. filmet néztük meg, ami zsidó és arab gyerekek nézeteit mutatja be riportok formájában a két nép viszonyáról. Érdekes, és mivel gyermekekről volt szó, néha kedves-mosolyogtató, olykor pedig drámai volt, azonban túl sok új adalékot ez sem tett a témához.

Viszont ami meglepett, hogy a dánok a filmvetítést nem széken ülve figyelték, hanem matracokat cipeltek be a terembe komplett ágyneműkészlettel, és ezen heverve, gyümölcsökkel termoszokkal, kézkrémekkel és még ki tudja mivel felszerelkezve nézték végig. Az előkészületek és az elrámolás majdnem több időt vett igénybe, mint maga a film.

Na kérem, aki úgy általában Dánia és nem annyira szerénységem miatt olvassa ezt a naplót, annak eddig alighanem ez lesz a legérdekesebb bejegyzés. Ma ugyanis Garba, fekete bőrű dán tanárunk adott egy jó áttekintést, ahol szubjektív szűrőn keresztül villantott fel néhány sztereotípiát fogadott hazájával kapcsolatban. Szerencsés dolog, hogy tőle tudhattuk meg ezeket, mert ő egyszerre kívülálló és belülálló, így alapos ismeretekkel de egyúttal kritikus látással is rendelkezik a témát illetően. Na de térjünk a lényegre. Milyenek is tehát a XXI. század viking leszármazottai dióhéjban? A teljesség igénye nélkül említek néhány olyan elhangzott érdekességet, amit különlegesnek, vagy olykor épp elképesztőnek tartottam.

Először is: a Dánia, vagyis eredeti formájában Danmark kifejezezés annyit jelent, hogy a dánok, vagyis emberek területe, farmja. Öndefiníciójuk szerint tehát hazájuk egy nagy parasztgazdaság, ahol ki-ki egy-egy parcellával rendelkezik. Kifejezetten találó!

Dánia a világ legfejlettebb jóléti társadalma, ahol az állampolgárok az orvosi ellátástól az egészségügyi szolgáltatásokon és a könyvtári kölcsönzésen át az oktatásig (minden szinten!) mindent ingyen, kifogástalan minőségben kapnak meg. Szó szerint igaz, hogy a bölcsőtől a koporsóig kíséri őket az állam bácsi jótékony segítsége: születéskor is támogatást kapnak, halálukkor pedig a koporsó megvásárlásához is állami hozzájárulás jár. Na erre kössön csomót a kedves olvasó! Őszintén szólva egyáltalán nem csodálom, hogy ezt a jólétet féltik mindenféle bevándorlótól, és szorgosan igyekeznek előlük zárva tartani az országot...

Mindennek persze nagyon komoly ára van: a dánok jövedelmének 60%-át adózzák le, és az áfa is 25%. Ezek az adatok mondjuk nagyságrendekkel nem térnek el a Magyarországon megszokottaktól, az viszont igen, hogy a vikingek örömmel és lelkiismeretesen fizetnek ezekért a szolgáltatásokért. Ők akarják, hogy a rendszer így működjön.

Fizetni pedig van miből. Egyrészt mert a munkát remekül megfizetik, másrészt pedig mert a dánok imádnak dolgozni: felfogásuk szerint a munka határozza meg az életet. Szép elv.

Dániában rendkívül erősek a személyi szabadságjogok: gyakorlatilag mindenki azt tehet, amit akar - ameddig kárt nem okoz a másiknak. Ennek köszönhetően például a német újnácik ide járnak rendszeresen találkozni, sőt, egy rádióállomást is működtettek innen, amely - láss csodát - a többi rádióval azonos módon részesült állami támogatásból, hiszen az állam nem érezte magát jogosultnak ahhoz, hogy a tartalmat illetően differenciáljon! Az individualizmusnak azonban bizarrabb megnyilvánulásai is vannak. Gyakorlatilag mindenki úgy viselkedik a közterületeken, ahogy akar, amíg néhány alapvető szokást tiszteletben tart: például nem szokás hangoskodni, másokat megszólítani, extravagáns módon öltözködni vagy viselkedni, vagy mármilyen más módon kitűnni, egyénieskedni. Azt viszont teljesen elfogadottnak tartják, ha valaki közterületen csókolózik, meztelenül mászkál vagy szerelmeskedik ad absurdum. Állítólag Koppenhágában van egy szép templom, amelynek a temetőkertjében szoktak a helyeik fesztelenül és meztelenül napozni, illetve egymásban elmélyedni - mások zavartalan jelenléte mellett. (A képen a szólásszabadság meggnyilvánulása: Európa legjóképűbb miniszterelnökét, a kínosan pedáns Anders Fogh Rasmussent piros festékkel öntötték le.)

Az individualizmus (ők eufémisztikusan függetlenségnek nevezik) nagyon sok más területen is megnyilvánul. Például az emberek nem állnak szóba, nem ismerkednek a másik emberrel utcán, járművön, vagy bárhol másul spontán módon. A kapcsolatteremtésnek szinte kizárólagos helye az iskola és a munkahely, ahol viszont nagyon nyitottak és segítőkészek. Valamiért azonban nagyon szeretnek egymásról elkülönülve élni és működni. Ha például közösen mennek étterembe, akkor még a legnagyobb lerészegedés után is gondosan kiszámolják, ki mennyit fogyasztott; a kölcsönös meginvitálás egyáltalán nem szokás. Ennél azonban bizarrabb példa is van: a házasfelek (!) néha házasság után is megmaradnak korábbi külön-külön lakásukban!

Ez a jelenség jól példázza, hogy a családok mennyire eljelentéktelenednek, széthullanak. Van egy mondásuk, amely szerint míg másutt a szülőknek van több gyermeke, addig itt a gyerekeknek van sok szülője. És ez nemcsak hogy igaz, hanem teljesen normálisnak is számít: majdhogynem elvárás, hogy egymás után több kapcsolatot is létesítsenek életük során az emberek. A családi élet jellemzője, hogy a szülők életük végéig intenzíven támogatják (alapvetően anyagilag) a gyermekeiket. Mivel azonban családi életről nagyon vékonyan beszélhetünk, igen sok egyéb kapcsolat, közösségi forma határozza meg az életüket: alapítványok, egyház, művészeti csoportok, hobbicsoportok és sok más hasonló alkotja a tulajdonképpeni társadalmat.

Ismeretes, hogy az északiak teljesen szekularizálódott népek. A dánoknak sincs semmiféle szent helyük, hagyományuk, személyiségük (a fontos történelmi figurák is szinte elfeledett, jelentéktelen sírhelyeken nyugszanak). Ez alól az egyetlen kivétel a dán lobogó, amelyet szinte szakrálisan tisztelnek: külön mítosz szól arról, hogyan kapta egyik királyuk Istentől az égből, amikor a észtekkel készült egy ütközetre. A zászlójuk állandóan mindenütt kint virít, és külön születésnappal (nemzeti ünneppel) rendelkezik.

Szinte szélsőséges módon ügyelnek a nők egyenjogúságra, semmi olyasmi, ami ezt akár a legcsekélyebb mértékben is fenyegetné, nem tolerált. Például a nők a férjüktől (jobban mondva a gyerek apjától) szinte minden tekintetben (de főleg anyagilag) függetlenül nevelik a gyereket. A nyelvtanban amikor közösen esik szó hím- és nőnemű személyekről, akkor a nőnemet kell használni, mert a világban úgymond több a nő, és ezt tiszteletben kell tartani. Ennek a netovábbja, hogy a közbeszédben a "Master Degree" tudományos fokozat helyett a "Madamme Degree"-t használják, mert a "Master" sértő módon hímnemű. Arról ezek után nem is kell beszélni, hogy a hely átadása, ajtó kinyitása, előrengedés avítt gesztusai mennyire kerülendőek.

Nos, ennyit tehát dióhéjban erről a remek országról. Az biztos, hogy (kelet?)európai szemmel elképesztő egyik-másik jelenség, de bizonyára az előnyök kompenzálják ezeket a hátrányokat. És az is nagyon valószínű, hogyha ezek a hátrányok nem lennének, akkor az előnyök sem léteznének, hiszen akkor ez a nép nem a dán nép lenne, amely ilyen vívmányokat volt képes létrehozni. Hanem mondjuk a magyar. 

Csütörtökön remek, ritka napsütéses napunk volt. Lévén hogy ebéd után szokatlan módon hosszú szabadidő kínálkozott, megragadtam az alkalmat, hogy végre kerékpározzak egyet. Mivel az iskolai biciklik kulcsát még nem tudták előkeríteni (jó szervezés), ezért egy másik hallgató, Simon gépét kértem kölcsön. Rossz döntés volt: ilyen ócska kerékpáron azt hiszem, még sosem ültem. (Megfigyeltem egyébként, hogy nem fordítanak igazán nagy gondot a kétkerekűjeikre.) Nemcsak a váltója ugrált, hanem a nyereg is teljesen szét volt foszolva, így kilátszott az ülés szivacsa, amit a jó kis hajnali harmat teljesen átjárt, így a nadrág a fenekemen pillanatok alatt átázott. De sebaj, a felfedezés izgalma feledtedte az ilyen apró kényelmetlenségeket.

Először Humlebaekben tettem egy kis kört, majd irány a legközelebb város: Helsingor, ami úgy 10 km-re, azaz egy félóra biciklizésre van. A tengerparton mentem (gondosan kiépített kerékpárutak vezetnek mindenfelé), így alkalmam volt benyomást szerezni a tágabb környékről. Az egész sokban hasonlít a Balaton-partra: a tengerszoros nagyon szűk, átlátni a túlpartra Svédországba, és a víz is egészen szelíd. Szinte végig stégek, strandok és vitorláskikötők vannak a víznél, a parton pedig nyaralók Humlebaekhez hasonló kis településközpontokkal.

Helsingor nagyon hangulatos városka, egy Svédország felé nyúló kis tompa félszigeten helyezkedik el. Leghíresebb látnivalója a Kronborg kastély, ahol a Shakespeare-féle Hamlet játszódik, de ettől függetlenül is nagyon szép. Sajnos mivel a téli szezonban rövid a múzeumok nyitvatartása, és amúgy sem volt sok időm, most nem néztem meg belülről. Majd legközelebb.

A kastélyon kívül van itt hangulatos belváros régi utcákkal, és egy hatalmas, tipikusan északi katedrális hegyes csúcsos toronnyal. Na és persze itt van a hozzám legközelebb eső katolikus templom is. Ezek közül sem tudtam egyikbe sem bemenni.

Nagyjából egy órás nézelődés után hazafelé vettem az irányt. Mivel a nap már lefelé hajlott, lehűlt a levegő, így a hazautat már nem élvezetm annyira biciklin, mint az odautat.

Most már, hogy a sokadik étkezésen is túl vagyok, fel tudok fedezni bizonyos szabályokat. Az egyik, hogy a dánok minden étkezésnél reggeliznek, vagyis reggeliszerű étketet fogyasztanak. Jó példa erre a mai vacsora: kenyér, főtt tojás, szalámi, mustár (és egyéb azonosíthatatlan krémek), saláta (többféle), gyümölcs (alma és valami apró barack). Meleg étel nagyon ritkán van, leves pedig gyakorlatilag nem létezik.

Ez persze nem általános a dán otthonokban (legalábbis a megkérdezettek tanúsága szerint), bizonyára praktikus okai vannak: mivel az ételhez jutás amolyan svédasztalszerűen történik, levest nyilván körülményes lenne venni, többször is kellene fordulni, stb. Mivel azonban az asztalok és az ételpultok között nagy a távolság, és a sor meg hosszú, csak egyszer állunk sorba ennivalóért. Ilyenkor veszünk középen egy tányért, és a sor kétfelé oszolva jobbra-balra végigmegy a kétfelé nyúló asztalsoron, és az ember erre az egy tányérra teszi a főzeléktől kezdve a sajton át a salátáig mindazt, amit csak szeme-szája megkíván.

További érdekesség, hogy gyakorlatilag állandóan csak vizet iszunk, kivéve a reggelt, amikor tej is van. Ez számomra roppant idegen, egyelőre nem tudtam megszokni: szalámis kenyérhez egyáltalán nem kívánok vizet. A víz egyébként biovíz, amit sima, felirat nélküli csatos üvegből öntünk. Bizonyára nagyon egészséges, de azért néha mást is szívesen meginna az ember... Ez persze nem jelenti azt, hogy egyebet egyáltalán ne lehetne inni: a főzőkönyhákban bármikor készíthet az ember teát vagy kávét. Én a reggeli után egyből ide megyek, itt lefőzök egy litert, és felhajtom az egészet. Ettől mindjárt jobban leszek.

A változatosságra azonban nem lehet panasz. Sok olyasmit fogyasztok, amiket otthon csak hírből hallottam (pl. a csicseriborsót vagy gránátalmát), vagy még hírből sem: több ételt még megközelítőleg sem tudok beazonosítani (kép). Általában teljesen fűszer nélküliek (egy-két csípős kivételtől eltekintve). Nem rosszak, de valahogy épp ez az állandó változatosság, újdonság unalmas egy idő után. Lehetnének visszatérő elemek. Bár ki tudja, hisz még egy hete sem vagyok itt.

Ahogy említettem, minden hallgatónak részt kell vennie valamilyen kreatív kurzuson is. Én végül a filmkészítés szakkörön kötöttem ki hat másik társammal együtt (úgy látszik tehát, hogy ez a téma nem túl népszerű). Az oktató egy David nevű, 28 éves, loncsos lompos és bozontos, tipikusan északi kinézetű fiatalember, aki valamiért kötelességének érzi, hogy mivel ő filmes, ezért sálban, sapkában, és vattával tömött pufajka-favágóingben kell beltérben is tartózkodnia. Egyébként más forrásból megtudtam, hogy elismert figura a szakmában.

Rögtön a mélyvízbe ugrottunk: következő alkalomra egy kétperces rövidfilmet kell készíteni bizonyos szempontok figyelembe vételével. Ezek közül az egyik a "rot punkt" szabály, amit a '70-es években találtak ki német filmesek: a filmnek minden pillanatában szerepelnie kell a képen valami pirosnak. Hogy ez pontosan mire jó, az nem került kifejtésre, de kétségtelenül érdekessé teszi a készítést. A klipeket egyébként két csoportban kell elkészíteni. Én két dán lánnyal vagyok egy csoport, akik olyan magabiztosan neki is láttak a forgatókönyv elkészítésének, hogy nekem úgy látom, elég könnyű dolgom lesz. Azaz hogy ki tudja: én kaptam ugyanis az operatőr szerepét.

Ennek egyébként örülök, mert már régen meg szeretnék tanulni valamennyire filmet készíteni. Persze videókamera még sosem volt igazán a kezemben, pláne nem profi filmes felvevő, márpedig mi ezt fogjuk használni. David egy gyorstalpaló keretében rögvest be is mutatta az alapokat. Összességében ez is olyan, mint egy digitális fényképező: ugyan sokmindent lehet rajta manuálisan állítani, de úgyis mindenki automata üzemmódban használja. Nos, majd próbálkozunk vele.

A foglalkozás végén megnéztünk egy svéd kisfilmet, ami azt demonstrálta, hogyan lehet úgyszólván költségek nélkül jó filmet készíteni. Tényleg jó volt; sajnos a címére már nem emlékszem.

Szerdán sor került az első voltaképpeni órára is, amiből végre nagyjából képet kaptam arról, hogy hogyan s mit is fogunk itt tanulni. Az oktatás a globalizációra fog koncentrálni: ennek a történetét, intézményeit, típusait, következményeit, jelenét fogjuk tanulmányozni. Ahogy írtam, ezen a konkrét kurzuson csak mi külföldiek veszünk részt; a helye a főépület alagsorában, egy kevéssé megnyerő szuterénben lesz.

Az első alkalmunkat rögtön „alapfogalmak” megismerésével kezdtünk, amiből nagyjából a módszert illetően is ízelítőt kaptam. Megnéztünk egy rövidfilmet az „idő” fogalmáról, ahol az ezzel kapcsolatos közhelyek hangzottak el. Említésre méltó érdekesség volt, hogy okos kékszemű fehér emberek igyekeztek a hagyományos nyugati időfogalmat kétségbevonva valami új dimenziót nyitni, míg ezzel szemben az ázsiai és afrikai „nyilatkozók” következetesek maradtak: saját nyelvükön, a zenével igyekeztek kifejezni, amit erről gondolnak (így persze ez kellően absztraktra sikeredett ahhoz, hogy az ember ne értse pontosan, mit is gondolnak).

Ez egyébként úgy látom, igen jellemző az itteni intellektuális megközelítésre: azokat a hagyományos nyugati módszereket és gondolatokat, amelyekkel kialakították és (legalábbis egyelőre) fenntartják remek életszínvonalukat, előszeretetettel ócsárolják, bélyegzik negatívnak, és mutatnak rá más kultúrák „előnyeire”. Arról azonban még nem hallottam, hogy bármelyikük is szívesen költözne ezen más kultúrák vidékeire.

A film után személyes nézeteinket kellett kifejteni a témáról. Ez mondjuk tanulságos volt, mert mindenki saját magát adta (Cornel, a román fiú például állandóan spiritualizál; én egy latin definíciót adtam). Végül azzal zártuk az órát, hogy legközelebbre mindenki meghatározza elvárásait  és céljait a kurzus vonatkozásában. És hogy ez se legyen olyan szimpla, párban, riport formájában kell egymástól megtudakolnunk: az én párom az izlandi Sigurdur.

A képen látható hölgy Rikke Forchhammer, Krogerup igazgatónője. Az itt megszokott közvetlenséggel keresztnevén kell szólítani, ami fonetikusan nagyjából "rege"-ként hangzik, de úgy, mintha a "g" hang kimondása közben épp megfulladni igyekeznénk.

Ötven körüli energikus asszony két gyerekkel; ha jól vettem ki, az apjuktól külön élnek az iskola mögötti nagy házban, tehát remekül példázzák a dán családmodellt. De nem csak azt: Rikke tipikus megtestesítője az intézménynek: sokoldalú és energikus (jól zongorázik és táncol), közvetlen, de még inkább annak akar tűnni: állandóan némileg kényszeredettnek tűnő mosoly van az arcán (kicsit szélesebb, mint itt a képen), de közben némi cinizmust vagy közönyt vél a szemlélő felfedezni a tekintetében. Ennek ellenére van a fellépésében tekintély, és bár erről nincsenek információim, de valamiért biztos vagyok benne, hogy kiváló igazgató. Íme tehát a tipikus önerős északi nő. Ki tudja, miért, mégsem sok nőiességet találok benne...

A dán népfőiskolai rendszer (Folkehøjskole)

A dán népfőiskolák egészen sajátos és igen fontos helyi intézmények mind kulturális, mind oktatási szempontból. Igazából olyan „mikrotársadalmakról” van szó, ahol a különféle kurzusok ideje alatt (amelyek ideje 1-2 héttől 5-8 hónapig terjedhet) a diákok a tanárokkal együtt szoros életközösséget alkotva élnek és tanulnak. Habár minden iskola valamire specializálódik, ettől függetlenül nem valamely tárgy oktatása a lényeg, hanem általános komplex szemlélet kialakítása, és annak elősegítése, hogy a fiatalok rátaláljanak önmagukra, céljukra a világban. Így szól legalábbis a hivatalos szöveg.

Nagyjából száz højskole van Dániában, főleg vidéken (általában annak a térségnek a nevét viselik, ahol elhelyezkednek), és a dánok jelentős része középiskola és egyetem között eltölt néhány hónapot egy ilyen helyen. A hazaiakon kívül rendre külföldieket is fogadnak, főleg a demokratizálásra, „kikupálásra” szoruló vidékekről, így a közelmúltban Kelet-Európából, mostanában pedig a harmadik világból (utóbbiakat ösztöndíjjal).

Nagyon sokféle tantárgyat tanítanak az iskolákban, de igazából inkább valamiféle inspiráló hátteret, környezet szeretnének kínálni, ahol az élet nagy kérdéseire választ kaphatnak a résztvevők, és nem egy-egy tárgyból akarnak képzést nyújtani. Úgy is mondhatnám, hogy a konkrét foglalkozások inkább keretet nyújtanak ennek a sajátos életfilozófiának, szemléletnek a kialakításához: nem a „mit”, hanem a „hogyan”, „miért” a lényeges. Ennek megfelelően nem is adnak semmiféle diplomát vagy végzettséget (hisz nem ez a fontos), sőt, érdekes módon ezt a törvény kifejezetten tiltja annak ellenére, hogy az államtól elég jelentős támogatásban részesülnek. Vagyis az állam olyan iskolákat tart fenn, ahol tilos oklevelet adni. Különös, nem?

Az egész rendszert egy Nikolai Frederik Severin Grundtvig nevű felvilágosult gondolkodó, író és lelkész találta ki a XIX. század első felében. Akkoriban Dánia teljesen elmaradott paraszti ország volt (sötét minden értelemben), és Grundtvig Angliában járva a Trinity College-ben elképedve tapasztalta, hogy milyen bensőséges, közvetlen, kölcsönös tiszteleten alapuló életközösség áll fenn ott a diákok-tanárok között. Elhatározta, hogy otthon is meghonosít valami hasonlót, amit kiegészített azzal, hogy a társadalmi különbségektől függetlenül szegényeket-gazdagokat, fiúkat és lányokat (!) egyaránt nevelni fognak. Így a  højskole-rendszer a későbbi igen demokratikus dán társadalom fontos építőköve lett. Érdekes egyébként, hogy maga Grundtvig csak ilyen általános elveket fektett le, az egyes konkrét gyakorlati formákat már az egyes iskolák maguk alakították ki, a környékbeli szokásoknak megfelelően.

Grundtvig egyébként igen érdekes figura volt. Az iskolában elhelyezett kép egy Darwinra emlékeztető ősz szakállú pátriárkát ábrázol. Rendkívül aktív és termékeny volt szellemileg, és állítólag igen kiváló műveket alkotott; a legenda szerint sokszor hideg vizes lavórban áztatta a lábát éjszaka, nehogy írás közben elaludjon. Egyébként az aktivitása nem csak szellemi téren nyilvánult meg: lelkész létére számtalan felesége volt (sokszor egymással egy időben); ahogy idősödött, egyre fiatalabbak ;) A dánok szerint sokkal nagyon hatású figura, mint Kirkegaard vagy Andersen.

Az első  højskolét 1844-ben alapították egy Rødding nevű helyen. Az egész mozgalom hatalmas lökést kapott egy történelmi fordulattól: 1864-ben Dánia elvesztett egy háborút a németekkel szemben, akik az ország területének 40%-át elvették. Hasonló helyzet alakult ki, mint nálunk Trianon után: a sokk hatására megerősödött a nemzeti érzés, ami szellemi-kulturális téren is éreztette a hatását, így a népfőiskolák nagyon népszerűvé váltak, a század hátralévő éveiben gyakorlatilag az ország legfontosabb intézményei lettek. Szépen lassan a minta Dánia határain túl is elterjedt: először persze a skandináv országokban, majd Európában, az USA-ban, és próbálkoznak Afrikában meg Ázsiában is. Magyarországon Németh László irányításával nyíltak ilyenek a háborúig, amikor persze megszüntették őket, ám a rendszerváltás után újra megindulhattak. Jelenleg Sopronban és Kishantoson létezik ilyen, és a dán ismertető Magyarországot kifejezetten ígéretes területnek tekinti.

Ahogy tehát említettem, a højskolék holisztikus képzést, szemléletformálást szándékoznak nyújtani. Ennek ellenére mindegyik valamire specializálódik: nagyon sok köztük a művészeti (zene, tánc, képzművészet), illetve a sport-szakos (még olyan is létezik, amely vitorlázásra állt rá, egyebek mellett hajózást, navigációt, asztronómiát, meteorológiát, hajózástörténetet és -környezetismeretet tanítva). Kis részük közéleti tárgyakkal, politikával, szociológiával foglalkozik; ilyen a mi iskolánk is, ahol többek között a jelenlegi miniszterelnök is megfordult diákként. Szakmailag és technikailag nagyon jól ellátottak.

Az egyik fontos nevelési segédeszköz – némileg meglepő módon – a népfőiskolai énekeskönyv (højskole sangbog). A dánoknál az éneklés időtlen idők óta fontos nemzeti hagyomány, amit már  kezdetekben alkalmaztak a népfőiskolákon. Eleinte külön énekeskönyve volt mindegyiknek, de aztán egységesítették őket, és így jött létre az a több mint ötszáz éneket tartalmazó egységes kiadvány, amit mi is napont a használunk. Dán és angol dalok egyaránt vannak benne, a témák pedig a történelemtől a természeti tárgyúakon át egészen a szerelmes nótákig terjednek, de Beatles-számot is lelünk köztük.

Fontos jellemvonás, hogy a diákok és a tanárok szoros, közvetlen életközösséget alkotnak: együtt laknak, étkeznek, mosnak-takarítanak és persze tanulnak (a hivatalos verzió szerint a tanárok is a diákoktól) szinte a nap 24 órájában. Kétségtelen, hogy a tanárok kevéssé tanárosak, inkább próbálnak nagyon közvetlenek, oldottak lenni.

Ami az anyagi hátteret illeti, a højskolék állandó versengésben élnek egymással a diákokért (hasonlóan a magyarországi iskolákhoz). Ennek megfelelően mindegyik próbál valamilyen egyéni, vonzó, sokszor talán kissé extravagáns profilt kidolgozni. A fő bevételi forrás az állami támogatás (kb 50%), ehhez jön a tandíj, valamint az ingatlan bérbeadása. Itt nálunk például rengeteg konferenciát szerveznek, és utazókat is elszállásolnak, sőt, még esküvőket is tartanak, a felesleges épületeket pedig hosszú távon bérbe adják vállalkozási célra. Egyébként az egyes iskolák anyagi helyzete igen különböző: vannak kifejezetten gazdagok, míg mások meglehetősen szerényen működnek.