Danmark

Tegnap és ma csupa kellemes dolog történt.

Ahogy már arra volt példa, tegnap is Garba otthonába voltunk meghívva vacsorára. Habár délután még fogalmunk sem volt erről (rendszertelenül jelölik ki a naptárban ezt az estét, és egyikünk sem vette észre), de Garba néhány diákkal elugrott a „városközpontba”, beszerezték az ennivalót, és fél nyolckor már ott voltak a gőzölgő fazekak az asztalon. Rizst, csirkét, salátát ettünk – bár hétköznapi menünek tűnhet, de a széles nemzetközi összefogás egyedivé varázsolta.

Mindnyájan ott voltunk: Cisz, a kínai új lány, meg az állandóan rejtőzködő Sigurdur is. Utóbbiról az oldott hangulatban kiderült, hogy egész jó a humorérzéke, sőt, meglepően nagylelkűnek bizonyult: saját Coca-Colájából is megkínálta a többieket, pedig állítólag még a testvérének sem ad (bár lehet, hogy ez csak vicc). A Coca-Coláról pedig egy elképesztő érdekesség: vacsora közben említette Abdelhadi, hogy az arabok valamiért ellene fordultak. Nem egészen értettem a történetet eleinte, aztán kiderült a lényeg: ha a kólásüveg piros címkéjét levesszük, és megfordítva a fény felé tartjuk, megfordítva olvasva értelmes arab szöveget ad ki: „Nem Mohamed, nem Korán” (vagyis nem Mohamedre, nem a Koránra). Teljesen megdöbbentem ezen, még sosem hallottam. Ha ez igaz, akkor viszont nem értem, miért nem pusztították még porig az arabok atlanti kólaközpontot (lásd a Mohamed-karikatúrák kapcsán milyen botrány volt), vagy miért nem változtatott a cég a logón (elvégre az iszlám követői képeznek néhány milliárdocskás piacot).

Mindenféléről beszéltünk, jó hangulat volt; talán eleddig a legjobb. Petrával a cseh, szlovák, szláv, magyar viszonyról társalogtunk. Vizsgálgattuk a szobában együtt levő, a világ számos pontjáról érkező emberek közti különbségeket. Például kiderült, hogy vannak olyan népek (főleg a nem-fehérek), aki nem tudják a nyelvüket a szájukon kidugva kétoldalt felkunkorítani (nem tudom pontosabban leírni a jelenséget), vagy az egyes ujjakat külön-külön sem képes mindenki megmozdítani.

Sorra vettük a neveket. Sigurdurét már részleteztem; az araboknak elképesztően hosszú, sok tagból álló van; Cisz beavatott a kínai nevek rejtélyébe; megtudtam, hogy a cseheknél az -ovka és -ova végződés nem lány- és asszonynevet jelent, ahogy eddig gondoltam. Lorena Leslie Torres Torres rávilágított, hogy náluk két vezetéknév van: egy az apától, egy az anyától (nála mindkettő Torres volt). Garba mesélt a törzse (és a neve) egyiptomi eredetéről, és a fuláni kultúráról, ahol a családok évezredek óta egy-egy tevékenységre specializálódtak (ők tehenészek voltak). Lám, pusztán a nevek alapján is mennyi kulturális ismeretet szerezhet az ember.

Ma tanulással töltöttük a napot. Még tegnap este szóba került az izlandi utazás (egészen pontosan én hoztam szóba). Többen érdeklődtek, és mára Sigurdur kellemes meglepetésként közölte, hogy meghívnak a házukba mindnyájunkat. Így tehát egy extra „tanulmányutat” teszünk a szigetre. Hogy pontosan mikor, hogyan, ez még nem tisztázott, de nagyon örülök a fejleménynek, mert mindenképpen szerettem volna oda utazni, és így többesben, helybéli kalauzzal mégiscsak jobb lesz. Ha ehhez még hozzászámítom, hogy ma az ebéd kimondottan ízletes volt, akkor ez valóban egy remek nap!

Délelőtt elkezdett havazni. Eddig még egyszer sem volt igazi hó, csak legfeljebb némi havas zúzmara, így egészen meglepődtünk. Manar Izraelből most lát életében először havat. Habár nem  túl intenzív a hóesés, és fagypont felett is vagyunk, valószínűleg nem kell komoly hótakaróra számítanunk, de egyelőre egyre fehérebb lesz minden. Nagyon szép így a környezet: szántóföldek, erdők, nagy ligetek vesznek minket körül mindenünnét, amelyek eddig a százaz télben inkább szomorúan csupaszok voltak, de így hóval fedve nagyon hangulatosak. Innen, a szobámból is szép látvány tárul a szemem elé.

Délután egy előadás lesz Obamáról (úgy látszik, még mindig sláger a téma), de ezt kihagyom, inkább egyéb feladataimat csinálom, és foglalkozok egy kicsit a dánnal is (este megint nyelvóra). Nyolctól az amerikaiak (legalábbis azt hiszem, ők) desszertet készítenek az emeleti konyhában. Lehet, hogy ma is hangulatos estének nézünk elébe.

Nem vagyon hozzászokva, hogy bárkire is felfelé kelljen pillantanom, Sigurdurra nézve azonban kénytelen vagyok. Hogy pontosan milyen magas, azt ő sem tudja (az orvosi mérce alá nem fért be, így hivatalos adatok nincsenek), úgy két méter felett lehet egy hajszállal. Gyakorlatilag állandó álmélkodás és tréfa tárgya, magasságából adódóan sok érdekes jelenséget produkál (az ajtót például nem a kilincsnél, hanem a tetejénél fogva csukja-nyitja). Habár a dánok sem alacsonyak, de a nemzetközi csoportunkban az apró cseh, ecuadori, palesztin és főleg a kínai lány a könyökéig ér. Ő egyébként a kis Siggi (ez a beceneve), apja a nagy Siggi; anyja álltólag a válláig ér. Ez alapján képet alkothatunk a családról. :) Tizenkilenc évével a csapat legifjabb tagja, de – hasonlóan a többi skandinávhoz – sokkal érettebbnek látszik, úgy 25 évet is kinéznék belőle. Talán elősegíti ezt termetéhez illő mély hangja is.

Siggi teljes neve Sigurdur Krisstin Sigurdsson. Izlandon ún. patronim nevek vannak használatban, mint egykor a zsidóknál vagy az araboknál, vagyis a „keresztnév” után az apa keresztneve + a „son” (-fia) toldalék áll (ilyen egyébként nálunk is sok vezetéknév eredete: Pálfi, Péterfi, Endrefi, stb,). Vagyis Sigurdur Krisstin, Sigurdur fia. A nők neve a „dóttir”-ra végződik (-lánya), tehát Sigurdur nővérét Emmi Sigurdóttirnak hívják. Igazán érdekes, nem?

Óriás izlandi barátunk nem csak tekintélyes fizikai méretei és kacifántos neve miatt különös: az élettörténete sem mindennapi. Azon kívül, hogy egy gyakorlatilag senki által nyilván nem tartott európai szigeten született, négyéves kora óta Milánóban élt, ahol apja egy izlandi cég kiküldöttjeként dolgozott (nem találja ki az olvasó: a cég halat forgalmazott). Siggi viszont nem tud olaszul. Angolul ellenben tökéletesen, mert egy amerikai iskolába járt – így rettenetes amerikai kiejtése is van. Apja „vagyonos ember” (még régi izlandi fogalmak szerint), tehát el tudjuk képzelni, milyen körülmények között élhettek. Talán ennek is köszönhető, hogy négyen vannak testvérek, szemben az izlandi 0.00000001 gyerekátlaggal.

Úgy öltözködik, mint egy lakótelepi proligyerek: fekete tréninggatya, fekete kapucnis tréningfelső, óriási tarkabarka edzőcipők, és arany nyaklánc. Igen tájékozott mindenről, ami a filmekkel kapcsolatos; viszot feltűnően tájékozatlan minden mást illetően (elképedésemre azt sem tudta, ki országa elnöke). Érdeklik ugyan a politikai kérdések, főleg a nemzetközi konfliktusok, és gyors is a felfogása, de minden triviális dolgot álmélkodó újdonságként hall ezekről.

Nem valami barátságos, sőt, emberkerülő, de ki tudja miért, mégis rokonszenves figura. Nem akar erőltetetten bájologni, mint sokszor a dánok, csak egyszerűen önmagát adja. Étkezési szokásai elég rendhagyóak: kizárólag húst és pizzát fogyaszt, és Coca-Colát iszik (a kizárólagot szó szerint tessék érteni), ennek megfelelően a bioételes menzán egyszer sem láttuk még.

Sigurdurnak van azonban egy minden eddigieknél furcsább tulajdonsága: gyakorlatilag sosem látni, kivéve a kötelező órákat. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva állandóan a szobájában gubbaszt, semmilyen közösségi eseményen nem vesz részt. Azt hiszem, sokára fog csak kiderülni számomra, miért kellett ehhez fél évre Dániába utaznia...

Ha pedig már szóba került, ejtsünk néhány bővebb szót Siggi szülőhazájáról is, amelyről a jelenlegi pénzügyi krízist kivéve gyakorlatilag soha semmit sem hallani. Izland valamivel nagyobb, mint Magyarország, viszont sokkal kietlenebb: fák és vadállatok szinte alig vannak. A szigeten csak körben, a parton laknak, közepe lakatlan (ott csak óriási gleccserek meg gejzírek találhatóak). Itt van a világon a legtisztább víz (bárhonnan lehet inni belőle), és a természetes hőforrások oly bővek, hogy a házakat ezzel fűtik.

A lakosság létszáma 320.000 fő (és kétszer ennyi birka), ennek több mint 30%-a Reykjavíkban él. Vasút nincs, a tömegközlekedés szegényes, mindenkinek saját autója van, amiket a gyakran gyér minőségű utakon vezetnek. Néhány érdekes további adat: a sör 1989-ig, az ökölvívás pedig 2002-ig be volt tiltva. Az izlandiak fogyasztanak a legtöbb kólát a világon. Nincs hadseregük (bár mostanában fontolgatják felállítását titkosszolgálattal együtt), Izlandon volt először női köztársasági elnök 1980-ban Vigdís Finnbogadóttir személyében.

Az első szigetlakók közül a férfiak norvégok, a nők rabságba odahurcolt kelták voltak. Az ország történelme eléggé sekélyes, bár az első szakasz (kb. 900-tól 1200-ig) ígéretesen indult, egyedülálló demokratikus rendszert és modern „parlamentet” (Alþingi) hoztak létre. Később azonban Norvégia, majd Dánia igáját nyögték, mígnem 1944-ben köztársasággá alakultak. Ez idő alatt izlandinak lenni nem volt különösebben élvezetes: elszigetelve éltek, és gyakran pusztította őket ragály és éhínség. A háború után azonban az ország fellendülésnek indult, és az ezredforduló táján a világ leggazdagabbjai közé küzdötte fel magát részben halászatból, részben pedig nem létező pénzek hiteléből, ami miatt 2008-ban – Magyarországgal együtt – a gazdasági krízis is elérte. Emiatt az árak a felükre zuhantak (most érdemes odautazni!), és politikai feszültségek keletkeztek. Mialatt itt vagyok, lezajlott tömegtüntetés (ezer fővel, amelynek során 40 év óta először kellett könnygázt használni), kormánylemondás, és épp néhány napja új miniszterelnökük van a leszbikus Jóhanna Sigurðardóttir személyében. Úgyhogy e néhány hónapban több izgalomban volt részük, mint az azt megelőző ezer évben – utóbbi során olyan „rettenetes” események borzolták a kedélyeket, mint az ún. „tőkehalháború” Nagy-Britanniával, amely az angol hajók elrettentő felvonulásban csúcsosodott ki.

Új keletű jelenség az idegengyűlölet is: a lengyelek – szinte az összes nyugat-európai ország mellett – Izlandot is ellepték, ami miatt a helyiek (akik egyébként végtelenül toleránsak) kezdenek rájuk neheztelni. A válság miatt azonban a vikingek inkább elszelelnek otthonról mostanában Norvégiába vagy más kellemes helyre.

Végül itt egy kis filmecske izlandi hangulatcsinálónak. Sigurdur ajánlotta: egy Sigur Rós nevű, arrafelé igen divatos rockbanda körútja alkalmával készült, a felvételek szépen illusztrálják az izlandi tájat és mai könnyűzenei kultúrát.

Elhatároztam, hogy vasárnap – ha törik, ha szakad – kiruccanok. Jó előre csentem egy kis kenyeret szombat este a konyhából útravalónak, reggel pedig korán felkeltem, hogy nekiinduljak Koppenhágába. Az időjárás nem is lehetett volna rosszabb: hideg, borús, erős széllel és szállingózó hóval. Sebaj, ez sem tarthatott vissza. Kisétáltam a vasútállomásra, és megvásároltam a jegyet. A közlekedési szisztéma rendkívül bonyolult, azt hiszem még most sem látom át teljesen, és mivel az árak rendkívül borsosak, az embernek jól ki kell kalkulálnia minden lépését, hogy rá ne fizessen egy nagyot. Vásároltam egy tíz utazásra jogosító „klipkort”-ot (amolyan bérletféle) csekély 14.000 Ft-ért (bár sem oda, sem vissza nem jött ellenőr), és kettőt rögtön felhasználva erre az útra. Vonatozni (helyesebben „HÉV-ezni”) egész kellemes eddigi tapasztalataim szerint: a kocsik tiszták (bár azért nem makulátlanul tiszták), az utazóközönség normális, és a kocsik valami egészen különlegesen simán siklanak a sínen. Külön érdekesség a kerékpártároló részleg, ahol biztonsági öv-szerűséggel kell rögzíteni a járgányokat. A járatok pontosan és sűrűn járnak még éjjel is. Csak ez a fránya drágaság ne lenne...

Tizenegy óra előtt értem a városba. Mivel még mindig nagyon rossz idő volt, sétálásra-nézelődésre kevés időt szántam (azért a főteret, egy-két kellemes utcát meg egy LEGO-boltot bejártam), és inkább múzeumlátogatásra szántam el magam. Először a várostörténeti múzeumhoz kanyarodtam, de mivel ez péntekenként fizetős, úgy döntöttem, hogy majd egy pénteken visszajövök (ezzel is megtakarítottam valamennyit), és inkább fő célomhoz, a Nemzeti Múzeumhoz mentem. Megérte az egész napos időtöltést: sok érdekeset láttam, és még több hasznos dolgot tanultam. Itt most a kiállításokról magukról nem számolok be, akit ez érdekel, az olvassa el az Utazgatón. Mikor besötétedett, hazafelé vettem az irányt, és gondos tervezésemnek hála, épp vacsora előtt értem vissza. Jó érzésem volt, hogy hasznosan tölthettem a napot. (Képek a múzeumról itt)

Este még felkerestem Sigurdurt a szobájában, mert elvileg együtt kellene a filmfoglalkozásra egy kis dokumentumfilmet forgatnunk, de még nem tudtuk megbeszélni. Most sem – valami dolga akadt, csak az ajtórésen kukucskálva javasolta, hogy tárgyaljunk erről másnap. Hát jó... bár van egy olyan érzésem, hogy ebből a filmből végül nem lesz semmi...

Dániában és a többi északi országban a világ legjobban működő szociális rendszere létezik, amit „északi modell” néven emlegetnek. A lényegét egyszerűen meg lehet fogalmazni: születéstől a halálig minden társadalmi nehézség ellen oltalmat nyújtanak a betegségtől a munkanélküliségen át egészen az öregkori ellátásig. Ez az ellátás minden egyes állampolgárnak teljeskörűen és ingyenesen jár jövedelemtől függetlenül. A helyi önkormányzatok biztosítják, amelyeknek ehhez mérten igen kiterjedt és világszínvonalú intézményrendszer áll rendelkezésükre. Ilyen pofonegyszerű az egész. De hogy is műkodik a dolog részleteiben?

A  rendszert eredetileg a szomszédos Németországból vették át, ahol a XIX. században Bismarck – hogy kihúzza iparosodó városokban egyre erősödő baloldal méregfogát – először hozott szociális intézkedéseket a nyugdíjra, egészségügyi ellátásra vonatkozóan. Ezt vette alapul Dánia: az itteni klasszikus rendszert a helyi szociáldemokraták alakították ki 1933-ban, majd modernizálták mai formájában a '60-as és '70-es évek utáni optimista légkörében 1976-ban, akkor még a jelenleginél is bőkezűbben. Azóta többször is szigorították, mert egyre kevésbé bizonyult fenntarthatónak az elöregedés, a növekvő munkanélküliség illetve a szapodoró válások eredményeképp egyre inkább támogatásra szoruló egyedülálló szülők miatt. Na meg persze a bevándorlás sem tett jót neki: az eredeti szisztémát ugyanis kissé naivan a korrekt és szorgos északiakra szabva alakították ki, amit aztán az újonnan érkezők finoman szólva kihasználtak. Például (amikor még kevéssé volt szigorú a bevándorlás) egy több feleséggel és tizenöt gyerekkel rendelkező muszlim férfi, aki maga nem dolgozott, a törvénynek köszönhetően a gyermekei után alanyi jogon annyi támogatást kapott, hogy több bevételt könyvelhetett el, mint az ország miniszterelnöke. Az ilyen kiskapukat azóta persze már bezárták, de az ilyen példákat ismerve némileg megérthetjük, miért nő évről-évre a dánok körében az idegenellenesség...

A rendszer finanszírozása szinte teljes egészében a polgárok adóiból történik, amely a világ többi részéhez mérve meglehetősen nagy arányú (48-52% átlagban). Kedvező tény, hogy az északi államokban gyakorlatilag valamennyi nő a munakerőpiacon van, így ezek az országok arányukban a legtöbb adózóval rendelkeznek. A magas adókat a polgárok nemhogy becsületesen megfizetik, hanem a közvélemény egyöntetűen és erősen a sok befizetésen alapuló, de cserébe minden körre kiterjedő ellátás híve. Ez az „erős állam sok szolgáltatással” koncepció épp ellenkezője az amerikainak (ahol keveset kell ugyan fizetni, de cserébe nem is kapnak semmit, akár az utcán is felfordulhat az ember), de a magyarországinak is (ahol sokat kell ugyan fizetni, de egyre kevesebbet kapunk cserébe). Nem is csoda, ha általában az amerikaiak és magyarok tekintik követendő mintának az északi modellt, és nem fordítva. De lássuk, mire költik el azt a temérdek pénzt.

A várandós anyák szülés előtt két hétig, szülést követően pedig 24 hétig anyasági támogatást kapnak, ami a korábbi fizetésük 85%-a. Az apa két heti fizetett szabaságra jogosult a szüléskor, a 24 hétből pedig az utolsó tízet átvállalhatja az anyától, amely időszakra az asszony járandóságát kapja.
Minden család (vagy családszerű képződmény) háromhavonta csinos összegű „gyermekcsekket” kap az önkormányzattól, és igen kiterjedt a gyermekeket-fiatalokat ellátó intézményrendszer (mindenhol van óvoda például).

A diákok tanulmányi idejük alatt alanyi jogon díjmentes oktatásra és még külön támogatásra is jogosultak, amiből gyakorlatilag önállóan fenn tudják tartani magukat. Az oktatás egyébként a lehető legliberálisabb formában valósul meg: az állami oktatási intézményeken kívül bármelyik szervezet, sőt, akár magánszemélyek is működtethetnek iskolákat: ha tizenkét szülő összeáll, és megegyeznek egy intézmény létrehozásában, amely a nekik tetsző szellemiségben és/vagy módszerrel képzi a gyerekeiket, akkor az önkormányzattól épületet kapnak, és az állam fenntartja őket. Garba gyerekei például egy ilyen „magániskolába” járnak, ahol a szülők havonta összegyűlve maguk döntenek a minden kérdésben (az oktatást persze profi tanárok végzik). De akinek ez sem elég, az otthon is taníttathatja vagy ha úgy teszik, akkor akár maga taníthatja a gyermekeit (megint csak megkapva a fejkvótát értük). Az állam az elsajátítandó anyagot és bizonyos oktatási alapvelveket rögzíti és számonkéri, és ameddig ezek tiszteletben vannak tartva, mindenki azt, ott és úgy taníthat a kölkeinek, amit csak akar. Jópofa, nem?

A 65 év felettiek tekintet nélkül korábbi munkaviszonyukra és befizetéseikre „népnyugdíjat” kapnak. Emellett korábbi visszavonulásra is lehetőség van azt elősegítendő, hogy az idősebbek munkahelyeit a fiatalok tölthessék be; ennek keretében 60-65 év között, igazi nyugdíjukig az öregek a viszonylag magasnak számító munkanélküli segélyt kapják. Ez olyannyira népszerű, hogy az érintett korosztály mintegy 70%-a választja alternatívaként.
Mivel nagyon sok az egyedülálló, és aki nem az, gyakran azzal sem törődnek a rokonai, az önkormányzatok napközit és öregotthont is fenntartanak. Az előbbit láttam itt Humlebækben egyik nap: tömve volt különféle társasjátékokat játszó időssel.

Persze itt sincs kolbászból a kerítés, és főleg az utóbbi évek mind nehezebbé teszik a rendszer fenntartását. Egyre többen szorgalmazzák az átalakítását (leginkább a nyugdíjrendszer bizonyos arányú privatizálását), de a széleskörű védőháló fenntartását a publikum nagyon erősen támogatja, ennek érdekében pedig a komoly adóterhet is vállalják – adócsökkentés ígéretével itt aztán nem lehet szavazatokat szerezni...

Megint elérkezett a hétvége. Ilyenkor megélénkül kicsit a jövés-menés: a diákok közül sokan hazautaznak, másokhoz látogatóba érkeznek szüleik, barátaik, akik néha itt is töltenek egy-egy napot. Ez a lehetőség számunkra is biztosított, bár az a két nap, ami erre alapesetben adott, azért egy külföldről érkező vendég esetében nem túl sok. Majd utána nézek a részleteknek.

Reggel meglepve láttam, hogy fehér a környék. Leesett egy kis hó, pontosabban inkább hóval kevert zúzmara (itt még a hó sem az igazi). Pedig lassan már kételkedni kezdtem benne, hogy ez a jelenség errefelé egyáltalán ismert-e. Napközben azonban elolvadt, és kifejezetten kellemes sétálóidő volt. Ha dán lennék, azt is mondhatnám, hogy még a nap is sütögetett, de mivel magyar vagyok, úgy fogalmazok, hogy nem a szokásos, hanem egy kicsit világosabb volt a borult ég. Ez is valami.

A héten újabb taggal bővült nemzetközi csapatunk Csen Cisz személyében, aki egy tizenhat évesnek látszó huszonnyolc éves lány (nő?) Kínából. Habár ő jelentkezett mindnyájunk közül legelőször, a körülményes vízumügyintézés miatt csak most érkezhetett meg. Állítólag a dán hatóságok rendkívül szigorúan vesznek minden belépési engedélyt - lám, mégiscsak van azért előnye, hogy EU-tagok vagyunk. Cisz nagyon kedves lány, a távol-keletiek szokása szerint állandóan mosolyog, néha kissé idegesítően idétlenül vihog nevetés helyett. Az angol kiejtése azonban szörnyű, néha egyszerűen képtelen vagyok megállapítani, hogy angolul vagy kínaiul beszél-e - és csak onnan tudom, hogy előbbi, hogy feltételezem, itt kínaiul egyáltalán nem beszél. Kiderült, hogy nem is ő az utolsó csoporttagunk, még lesz egy kanadai, és talán egy japán is. A japánnak örülnék, Japán mindig érdekelt, és eddig még nem volt módom igazán japánokkal kapcsolatba kerülni.

Azt terveztem, hogy beutazom szombaton Koppenhágába, de ebből nem lett semmi. A reggeli utáni konyhai munka mindig keresztülhúzza a terveimet, annyira időt rabló. Mivel szombaton eleve később (9.45-kor) "reggelizünk", a munkával nagyjából 11-re végzünk, és így ebédig már nincs értelme elindulni, a délután meg már rövid, hamar sötétedik. Talán majd holnap, vasárnap. Íme, egy újabb elvesztegetett nap :(

Ideérkezésem előtt elhatároztam, hogy kihasználom ezt a fél évet, és amennyire lehet, megtanulok dánul – elvégre erre kevés ennél jobb lehetőség kínálkozik, nem igaz?

Nos, ehhez képest az első két hétben szinte semmit sem sikerült elsajátítanom néhány rövid és alapvető szón kívül. Ennek oka részben az időhiány, és főként az, hogy eddig nem volt nyelvoktatás. Gondolom feltételezték – ahogy a későbbiekben látni fogja az olvasó, nem is alaptalanul – hogy épeszű külföldi nem vesződik egy ilyen marginális és nehéz nyelv megismerésével. Mi külföldiek azonban nem így véltük, és ha lassan is, végül megszerveződött a nyelvtanítás. Sőt, mindját egyből két vonalon is: egy kedves lány, Anne – aki egyébként nem nyelvtanár – felajánlotta, hogy heti egy alkalommal megtanít nekünk ezt-azt. Rögtön ezután kiderült, hogy a főiskola vezetése is beszervezett egy tanárt, aki a hivatalos kurzust vezeti majd (egyébként ő sem kifejezetten nyelvtanár, de valami olyasféle). A két tanfolyam persze szokás szerint eléggé különösen lett összeszervezve, mert rögtön egymás után (szerdán és csütörtökön) következnek, és a két tanárnő nem egyezteti az anyagot egymással. Na mindegy, majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Az „igazi” óra egyébként (amely három órás), nem csupán a nyelvet, hanem mindennapi ismereteket, kulturális-történelmi dolgokat is át hivatott adni. Tegnap és tegnapelőtt mindkét típusból megtartottuk az első alkalmat.

A dán nyelv írva-olvasva nem tűnik különösebben nehéznek: nagyon hasonlít a némethez meg az angolhoz; sok az átfedés, rokonság a szókincs, nyelvi szerkezet tekintetében. Például az, hogy „honnan jöttél”, így íródik: „hvor er du fra” (ld. where are you from?); „köszönet a segítségért”: „tak for hjælpe” (ld: thank for help). „Jónapot”: „goddag”; „jó délutánt”: „god eftenmiddag”. Persze azért nem minden ilyen pofonegyszerű, de elég sok minden. Két nem van: egy „közös” (hím-nőnem), és egy semleges, vagy „semmilyen”. Az igeidők sem igazán nehezek.

Ami viszont rendkívül megnehezíti, az a kiejtés – és ezt egybehangzóan tanúsítja mindenki a nemzetközi csoportból, pedig ha összeszámoljuk, összesen vagy egy tucat nyelvet biztosan ismerünk. Az még hagyján, hogy különleges magánhangzók vannak benne, amelyek kiejtése próbára teszi a külföldieket (szerencsére a magyar nyelvben ezeknek megvan a megfelelője: æ: „é”, å: „ó”, ø: „ö”), de a szavak írott és hangalakja között az esetek igen nagy részében minimális kapcsolat van – még kevesebb, mint a franciában, ahol azért bizonyos szabályokat mégis fel lehet állítani, a német pedig kimondottan egyszerűnek tűnik e tekintetben a dánhoz képest.

Ha szorgos munkával kihüvelyezzük a hangalakot, akkor is hátra van még a megfelelő kiejtés. A dán beszéd olyan, mintha állandóan fuldokolna a beszélő, vagy egy gombóc akadt volna a torkán: az első napokban mindig azt vártam, hogy aki egy hosszabb mondatot kimond, az megfulladva rogy a padlóra. A torokhangokat kissé héberesen-arabosan, az R-eket eléggé németesen ejtik, de mégsem pontosan így. Általános szabály, hogy egy X betűből álló szót X/4 hangból ejtenenk ki. Egy rövid kifejezés többé-kevésbé helyes kimondása is komoly gyakorlatot igényel. Vegyünk néhány példát. Iskolánk nevét (Krogerup) nagyjából így kell kiejteni: „króp”. „Hogy vagy?”: „hvordan går det” (ejtsd: „vóde góde”). Léteznek aztán persze kimondott nyelvtörő mutatványok, például a füstölt lazac (røgede ørreder, nagyon közelítően ejtsd: „röjödö örödza”, de közben a nyelvet meg kell kísérelni lenyelni), vagy a valamilyen édességet jelölő „rød grød med fløde”, nagyájból ejtsd: „röl gröl mil flődö”. Nagyájból ;)

Bizonyára azonban ez is csak gyakorlat kérdése. Majd meglátjuk – tanulásra fel, tegyük a dolgunkat barátaim, ahogy Gyurcsány írja blogbejegyzései végén. Tényleg, vajon az még működik?

Na kérem, a világháló tekintetében eddig sem volt túl rózsás a helyzet. A WiFi gyakorta megszakadt, és amikor épp volt, akkor is elég vékonyan csordogált. Ez a gyenge vonal aztán hétfőre teljesen megszakadt, csak a gépteremben lévő nyolc vezetékes gépet lehetett használni (mondanom sem kell talán, mekkora tumultust okozva). Így elég kényelmetlenné vált a netezés; amint azt türelmetlen olvasóim is látták, a blogot sem tudtam vezetni, hiszen egyrészt alig volt szabad gép, másrészt pedig a bűvös dán billetyűzettel, amiről a szükséges gombok hiányztak, viszont felesleges és zavaró gombok bőven akadtak, csak nagy küszködések árán tudtam volna normálisan írni. 

Kedden aztán még rosszabbra fordult a helyzet: az Internet teljesen megszűnt. Ezen eléggé elképedtem, hiszen a világháló nem csupán alapvető infrastrktúra ma már, hanem sok itt tanuló külföldi diáknak (mint mondjuk én) gyakorlatilag az egyetlen kapcsolat a külvilággal. Arról nem is szólva, hogy a fejlett nyugati (főleg az északi) országok nagyon büszkék informatikai (és különösen is internetes) fejlettségükre. Nem ez az egyetlen olyan fejlemény, amely megmutatja, hogy jólszervezettség tekintetében Dánia Észak Délje, de eddig talán ez a legbosszantóbb. Állítólag azért nem jutunk el a megoldásig, mert az iskola informatikai felelőse épp szabadságon van.

Azóta a vezetékes hálózat éltre kelt, de a vezeték nélküli továbbra is halott – érthető elégedetlenkedést okozva a nép körében). Igazából innentől nem értem, mi a probléma, hiszen ha van Internet, akkor azt a wireless routereken gond nélkül lehetne a levegőbe szórni.

Most is csak a géptermi gépeken tudok írni. A blogírást úgy oldom meg, hogy itt a notebookomon legépelem, pendrive-ra töltöm, és az asztali gépről felteszem. Nagyjából úgy, ahogyan tizenöt éve csináltuk a játékokkal :) Mindenesetre érdekes tanulság, hogy mennyire alapvetővé válik a világháló napjainkban.

Viszont hogy valami pozitívummal szolgáljak, a konyhán napról-napra javul a helyzet. Lehet, hogy én is akklimatizálódom valamelyest, ám az ételek is egyre inkább európaivá válnak: vasárnap igazi szalonnás tojást kaptunk, azóta pedig szinte minden nap van hús krumplival (amit héjastól, nagy darabokra vágva szolgálnak fel), és már többször előfordult leves is. Most már csak némi édesség hiányzik ;)

Keddenként nyolctól „Krogerup Café” van: valamelyik tanár szervezésében kötetlen „kávéházi” hangulatú, gyertyás-félhomályos együttlét. A ma estit Garba tartotta, aki amellett, hogy remek entellektüell, természetesen nem tudja meghazudtolni afrikai gyökereit, és mindig meglep bennünket valami sajátos ötlettel. Az óráinkon például gyakran javasol rendhagyó dolgot lazításképpen. Például mindig (afrikai) zenével kezdjük a foglalkozást, gyakran meditációszerűen behunyt szemmel. Máskor körbeállunk, és kézszorításokat vagy tapsokat adunk körbe (ez utóbbit csak körülményesen tudnám szavakkal visszaadni). Vagy ma délelőtt például kettesével kellett összeállnunk, és a két ember egy-egy kezével együtt egy tollat megragadva próbált egyszerre valamit (mondjuk városa egy nevezetes épületét) lerajzolni úgy, hogy egyszerre vezette is a tollat, meg engedte hogy a másik is rajzoljon. Habár ez így elég ellentmondásosnak tűnik (szerintem az is), mégis alkalmas arra, hogy felrázza a szellemi munka egyhangúságából az embereket, jó hangulatot teremtsen. És egyáltalán, Garba kiválóan ért ahhoz, hogy egyszerűnek, pozitívnak, magától értetődőnek állítsa be a dolgokat, kedvet adjon az embernek bármihez.

Teljesen hozzászoktam már, hogy Dániában gyakorlatilag mindenki tud angolul. Lehet, hogy kevéssé folyékonyan (bár ez nem jellemző), lehet, hogy nehezen értelmezhető kiejtéssel (ez annál inkább jellemző), de tényleg szinte mindenki, kivéve talán a nagyon időseket. 

Érdekes lenne vizsgálni, hogy vajon ezt a remek eredményt milyen módon tudják elérni. Nyilván az nem elegendő válasz, hogy tanítják az iskolában, mivel idegen nyelveket nálunk is nagyon régóta tanítanak már, mégsem beszélik őket az emberek – legalábbis biztos nem olyan szinten és elterjedtséggel, mint itt.

Ma viszont épp ezzel kapcsolatban ért negatív meglepetés. Angolul egyáltalán nem beszélő személlyel találkoztam egy olyan helyen, ahol kevéssé vártam volna: a helyi postahivatalban. Méghozzá nem is eggyel: a két szolgálatban álló postáskisasszony közül egyik sem értett „külföldiül”, így a jól bevált jelbeszédhez kellett folyamodnunk. És hogy a meglepetésem teljes legyen, nem csupán a nyelvismeret hiánya idézte fel bennem a hazai viszonyokat, hanem az is, hogy az ismeret hiányát a dán szavak hangos és nyomatékos kimondásával kívánták semlegesíteni.

Végülis a borítékot így is különösebb gond nélkül meg tudtam vásárolni, a levelet pedig feladni, de  azért elgondolkodtam, hogy vajon a népesség angolul nem beszélő kb. 5%-át miért nem olyan állásokba helyezik, ahol nem kell nagy eséllyel külföldiekkel kommunikálni?

Dánia egy zöld ország. Ezt most nem a tájképet uraló színre kell érteni, hanem a környezetbarát beállítottságra. Sőt, nemcsak hogy zöld ország, hanem nagyjából 2002-ig a világ legkörnyezetbarátabb országa volt (azóta az itteni "polgári kormány" ezt a témát hátrébb sorolta, így lecsúsztak a borzalmas harmadik helyre a rangsorban). Dánia a világ legnagyobb szélenergia-hasznosítója, és élen jár a földhő, de még a napenergia kiaknázásában is (habár ez utóbbiból elég szegényesen van ellátva).

A környezetbarát energiagazdálkodásnak azonban nem csak az energia megújuló forrásokból való nyerése, hanem takarékos felhasználása is fontos része. Vagyis például igyekszünk a villanyáramból minél kevesebbet fogyasztani, és a hőt a lakásokban megtartani - ez utóbbi ebben a "hideg" (?) országban különösen is fontos szempont, mert az energia legnagyobb részét fűtésre használják fel. Meg kell azonban állapítanom, hogy takarékosságban nem járnak az élen.

Ott van mindjárt a hőszigetelés. Ez a kollégium, ahol lakom, gyakorlatilag olyan szegényesen és felületesen szigetelt, mint otthon egy '50-es évek beli épület. Az ablakok mind hagyományos (azaz nem thermo-) üvegből vannak, a nyílászárók a legtöbb helyen borzasztóan szelelnek. Ráadásul a dánok - bizonyára a nagy sötétség miatt - mindenhová szeretnek hatalmas ablakfelületeket építeni, amelyek köztudottan a legrosszabb szigetelők, így állandóan komoly hőveszteséget képeznek. Mivel az épületeik régi építésűek, ezek kialakítása is igen távol van az optimálistól ilyen szempontból. Hasonló a helyzet a világítással is: energiatakarékos izzót azt hiszem még nem is láttam.

Ami viszont ennél jobban zavar, az az egyéni hozzáállás: gyakorlatilag olyan hanyagul bánnak a fiatalok és az érett felnőttek is az energiával, mintha csak a '60-as évek Szovejtuniójában lennénk. Említettem, hogy amikor első nap hajnalban megérkeztem, a szó szerint teljesen üres épület teljes fényárban úszott. Azóta is lépten-nyomon tapasztalom, hogy értelmetlenül égetik a villanyt, éjszaka pedig nemtörődöm módon felkapcsolva hagyják az üres termekben. Ugyanez a helyzet a melegvíz-felhasználással mosogatás közben, vagy a szellőztetéssel: este kinyitják az ablakot, amelyet reggelig úgy hagynak, és a külső ajtókat is csak úgy tessék-lássék hajtják be.

Eleinte szépen lekapcsoltam este a lámpákat mondjuk az ebédlőben (van vagy két tucat kapcsoló), de mára már felhagytam vele. Most együtt ronthasztom a többséggel a nyugati létformát :))

A villanykapcsolók egyébként "fordítva" vannak mindenhol bekötve, vagyis "felkapcsolva" vannak lekapcsolva, és vice-verza. Ez elég komoly zavart okoz, mert ha látok magam előtt egy tucat kapcsolót, amiből a fele felfelé, a fele pedig lefelé van billentve, akkor ha le akarom kapcsolni az égő lámpákat, automatikusan a "felkapcsolt" helyzetű kapcsolók felé nyúlok. Nem tudom, mikorra fogom megszokni :) (Ugyanez a helyzet a zárakkal: fejjel lefelé kell a kulcsot beléjük dugni.) Érdemes lenne etimológiailag megvizsgálni, hogy a "felkapcsolni" illetve "lekapcsolni" kifejezések más nyelvekben is összekapcsolódnak-e az irányokkal? Javaslatok?

Dánia és a dán nép sok tekintetben különleges, történelmük is nem egyszer vett rendhagyó fordulatot. Például a II. világháborúban. Kezdjük azzal, hogy mivel a nácik szemében „első osztályú” faji besorolásnak örvendtek, ezért voltaképpen a németek igazán le sem rohanták őket, hanem egy sajátos, úgynevezett „békés megszállást” foganatosítva „protektorátust” állítottak fel. Azaz minden maradt a régiben X.  Krisztián királytól a parlamenten át a rendőrségig, csak egyrészt szoros német felügyelet alatt (ahogy már korábban említettem, a mi iskolánk is SS-állomáshely volt), másrészt az ország erőforrásait a Harmadik Birodalom szolgálatában állították – az adatok szerint a németek mezőgazdasági ellátmányának 10-15%-a (!) érkezett ebből a kis országból. Ennek a különleges megoldásnak az értelme a németek részéről minél kevesebb energia lekötése (őket voltaképpen nem ez az ország, hanem Norvégia érdekelte), a dánok részéről pedig a béke fenntartása volt. Utóbbi olyan remekül meg is valósult, hogy akkoriban a  dán családok sokáig  semmit sem érzékeltek a háborúból. (Később megszorítások, hiány, jegyrendszer alakult ki, de távolról sem romlott annyit a helyzet, mint más államok.) A megszállók, cserébe a problémamentes igazodásért, számos olyan kedvezményt biztosítottak, amelyek a többi megszállt országban csupán álom volt (pl. szabad választások, a német hatóságoknak nem volt joghatósága a dán polgárok felett). Elmondható tehát, hogy valamennyi háború sújtotta ország közül Dánia vészelte át az időszakot a legjobban. Lakosai közül mintegy 6000 fő esett áldozatul.

Mivel azonban a dánok – rokonság ide vagy oda – hagyományosan rossz szomszédságban éltek történelmük során a nagy déli szomszéddal, és inkább a britek felé hajlottak, a király meg a kormány behódolása és a relatív béke ellenére itt is kialakult az ellenállás: a csúfolódó gyermekektől egészen a klasszikus földalatti szabotálós-illegálisan nyomtatós mozgalomig minden létezett, de a széles tömegek (lám, megint egy sajátosság) a dacos-durcás ellenkezést választották, kicsit úgy, mint nálunk annak idején a kommunizmussal szemben. Az állam maga hivatalosan  együttműködött a megszállókkal (pl. nácibarát újságcikkek, kommunisták letartóztatása), viszont egyúttal a szövetségesek kezére is játszott fontos titkos katonai információkat.

Ami a zsidókat illeti, ők sosem voltak Dániában sokan. 1940-ben nagyjából 7-8000 fő élhetett az országban, főleg balti bevándoroltak ősei. Eleinte a kompromisszum érdekében még a német vezetők (köztük Werner Best „kormányzó”) is azt javasolták Hitlernek, hogy ne nagyon bolygassa itt a zsidókérdést, amit a Führer egy ideig érdekes módon meg is fogadott. Így tehát Dánia az egyedüli német megszállás alatti ország, amely semmilyen, a  dán zsidókat bármiben is hátrányosan megkülönböztető törvényt nem fogadott el! 1943-ra azonban, részben a „nemzetközi helyzet fokozódása”, részben az erősödő dán ellenállás, részben pedig az Endlösung kiszélesedése következtében (nem is beszélve egy, a király részéről nem kellően meghálált führeri születésnapi köszöntőről) megszűnt a türelmi időszak, és a németek „ellenséges területnek” nyilvánítva az országot elszánták magukat a deportálások megkezdésére. És itt vett Európában (újra csak) egyedi fordulatot a történet!

A Gestapo az 1943 október 1. és 2. közötti éjszaka szándékozta begyűjteni a zsidókat. A terv azonban kitudódott (egy német diplomata súgta meg), és 1-jén a dánok gyakorlatilag órák alatt szájról-szájra adva a hírt iskolákban, kórházakban, templomokban, lépcsőházakban, utcán figyelmeztették zsidó ismerőseiket, szomszédaikat, egyúttal pedig megszervezték tömeges menekítésüket is; voltaképpen ez az akció volt az első széleskörű, nyílt és aktív szembeszegülés a németekkel. Kimenekítették a zsidókat a fővárosból vidékre, ahonnan szinte valamennyiüket a semleges Svédországba csempészték halászhajókon (néhány esetben némi pénzért cserébe). A dán hatóságok és az ellenállás is aktívan közreműködött, de hozzá kell tenni, hogy a Gestapo és a német hadsereg-haditengerészet is többé-kevésbé hagyta elszökni a szökevényeket, ami nagyban elősegítette a sikert.
Nem egészen 500 fő kötött ki végül a cseh theresienstadti koncentrációs táborban, de – a dán kormány közbenjárására – ők is összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között éltek, mint más táborok lakói (például nem akarták őket megsemmisíteni, hogy mást ne említsek).

A Jad Vasem intézet 102 dániai zsidó áldozatot tart számon, és egyedülálló módon a dán nemzetet kollektíve nyilvánítja „igaznak a nemzetek között”. A háború után az elmenekültek jelentős része visszatért. Itt Krogerupban is több olyan diák van, aki ilyen családból származik.

Széles körben elterjedt legenda, hogy amikor a németek fontolgatták a sárga csillag bevezetését, akkor szolidaritásból – és a zsidók ilyetén azonosítását ellehetetlenítendő – a dánok a királlyal az élen valamennyien viselni kezdték a jelet. Ez azonban nem igaz, félreértésen alapul.

A háború vége felé negyedmillió német menekült érkezett Dániába a Vörös Hadsereg elől (főként gyermekek, idősek, nők,) akiket szögesdróttal körülvett, élelemmel és egészségügyi ellátással megfelelően el nem látott menekülttáborokba vittek. Csak a háború utolsó évében 13000-en pusztultak el ott, köztük 7000 hét év alatti gyermek.

Nagyjából kezdek rendszert felfedezni az időjárásban. Ez a rendszer egyszerű: hetente egyszer vagy legfeljebb kétszer fél-fél napig süt a nap, egyébként borult az ég. A borús időszakok felében-harmadában erős szél süvít, ami főleg a tengerparton rendkívül heves. Ilyenkor le-lejárok oda, mert minden vadsága ellenére is szép, borzongató a tenger, de túl soká még a lehető legmelegebben felöltözve sem lehet elviselni. A tengeri szél valahogy átfúj minden réteg ruhán és szinte a testünkön is. Körülbelül minden harmadik nap esik, de amúgy angolosan, vagyis nem masszív zápor, hanem inkább lassú, kitartó, apró szemű. Objektíve nincs hideg, de szubjektíve az ember mégis szinte mindig fázik odakint. Csakugyan van benne valami, hogy ez az állandó szürkeség nyomasztja az embert. Ezt én is tapasztalom valamelyest, de főleg a napsütötte vidékről érkezőket viseli meg igazán. Talán nyáron viszont kellemesen hűvös lesz...

A múlt vasárnap 8-9 amerikai diák érkezett. Első este szépen bemutatkoztak, de azóta nem sok vizet zavarnak, ugyanis ők hétköznap csak este vannak itt. Reggeli után Koppenhágába mennek, ahonnan vacsoraidőben érkeznek vissza. Az ország minden részéből érkeztek, egymást sem ismerik; legtöbbjük építészetet és/vagy webdizájnt tanul, de alapvetően világot látni jött. Tegnap este vacsoránál az egyik fiúval (a nevét sajnos nem tudom), aki hosszú hajat visel és a régi skandináv irodalmat tanulmányozza, elbeszélgettünk. Egész jól eltársalogtunk, különös, de kellemesebben, mint a dánokkal, valószínűleg azért, mert előbbiek hozzánk hasonlóan kicsit érettebbek már. Később kiderült, hogy az egyik (tipikusan harsány és magabiztos) amerikai lány pontosan akkor született, amikor én. Mivel épp a tanulmányi utazás idejére esik a születésnapunk, ezért nem tudjuk együtt megünnepelni.

Az egyik lány ma bejelentette, hogy tetvet talált a hajában. Erre kihirdették, hogy mindenki gondosan vizsgálja át magát most és a következő hetekben, mivel állítólag a tetvek tojásai hetekig el tudnak rejtőzni az ember fején. Érdekes, sosem láttam még tetvet, és álmomban sem gondoltam arra, hogy éppen Dániában fenyeget majd a veszély, hogy látok.

Időközben tovább haladunk a filmkurzussal is. Ma, csütörtökön megint ez volt a fő téma. Persze ahogy írtam, ez az egész inkább egy gyorstalpaló: David említette is, hogy némileg zavarban van, honnan ragadja meg a dolog elejét, mert mai témánkat, a videószerkesztést ők egy évig tanulták, neki viszont egy óra alatt kell(ene) elmagyaráznia. Ehhez képest csak egy félórát bíbelődött vele, néhány alapelvet, technikát ismertetve.

Persze a filmoktatás során az elmélet is sokkal szemléletesebb filmeket nézve. Ennek jegyében David szinte minden elv vagy szabály ismertetését egy-egy filmrészlettel illusztrálja. Egyre nehezebb azonban nem felfedeznem ezekben egy rejtett tendenciát: ugyanis mindegyik sokkoló, depresszív témájú vagy képi világú. Eddig már néztünk filmet a becsöngető krisnás térítőt agyonverő svéd nyugdíjasról, a családját ütlegelő őrült amerikai neonáciról (American history), egymást kisgyerekeik szeme láttára csépelő nőkről, meztelen embereket kipufogógázzal elgázosítókról. Ma pedig bemutatta saját főiskolai filmjét (Mesopotamia), ami egy 2020-ben az Iraki háború után/alatt a föld mélyén bunkerben sínylődő túlélőkről szól. Szakmailag valóban figyelemreméltóak, de azért egy-két vígjátékot is bemutathatna már ;)

Saját kis filmecskénk szerkesztését a két dán lány (mint ahogy általában a nők, ha birtokon belülre kerülnek valamiben) már teljesen kézbve is vette. Kíváncsian várom, hogy mi sül ki majd belőle.

Tegnap, a koppenhágai sörözőben kialakult oldott hangulatban kalauzunk, a dán Simon kikotyogta, hogy az egyik férfitanár, Bjorne, homoszexuális. Teljesen elképedtem, mert ezt álmomban sem gondoltam volna, bár az is igaz, hogy ilyesmin nem nagyon szoktam gondolkodni. Csatlakozva a témához Abdelhadi kijelentette, hogy meggyőződése szerint a hallgató fiúk nagy része is saját neméhez vonzódik. Mint mondotta, ő a témát illetően Olaszországban (ahol két évig élt) szakértővé vált, az ilyeneket hamar felismeri. Bizonyos vélemények szerint a lányok között is elterjedt a dolog.

Mit mondjak, a döbbenettől nem is tudtam egy ideig magamhoz térni (még szerencse, hogy a söröskorsóban megkapaszkodhattam). Igaz persze, hogy errefelé az ilyesmi egyáltalán nem szégyellni való, és a nők kevéssé nőies viselkedése alátámasztani látszik némileg a feltételezést. Mivel azonban ezek a pletykák alapvetően csak feltételezések (kivéve mondjuk Bjorne-t), úgy döntöttem, hogy nem adok hitelt nekik maradéktalanul. A gyanakvás jogát azért persze fenntartom ;)

A képeket folyamatosan teszem fel, érdemes a mappákat időről-időre átnézni. Sajnos nem jöttem rá, hogyan lehet a Picasa-ban a mappákat egymásba ágyazni, így hierarchikusan nem tudtam őket rendezni. Sebaj, remélem így is érdekesek.