Ideérkezésem előtt elhatároztam, hogy kihasználom ezt a fél évet, és amennyire lehet, megtanulok dánul – elvégre erre kevés ennél jobb lehetőség kínálkozik, nem igaz?
Nos, ehhez képest az első két hétben szinte semmit sem sikerült elsajátítanom néhány rövid és alapvető szón kívül. Ennek oka részben az időhiány, és főként az, hogy eddig nem volt nyelvoktatás. Gondolom feltételezték – ahogy a későbbiekben látni fogja az olvasó, nem is alaptalanul – hogy épeszű külföldi nem vesződik egy ilyen marginális és nehéz nyelv megismerésével. Mi külföldiek azonban nem így véltük, és ha lassan is, végül megszerveződött a nyelvtanítás. Sőt, mindját egyből két vonalon is: egy kedves lány, Anne – aki egyébként nem nyelvtanár – felajánlotta, hogy heti egy alkalommal megtanít nekünk ezt-azt. Rögtön ezután kiderült, hogy a főiskola vezetése is beszervezett egy tanárt, aki a hivatalos kurzust vezeti majd (egyébként ő sem kifejezetten nyelvtanár, de valami olyasféle). A két tanfolyam persze szokás szerint eléggé különösen lett összeszervezve, mert rögtön egymás után (szerdán és csütörtökön) következnek, és a két tanárnő nem egyezteti az anyagot egymással. Na mindegy, majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Az „igazi” óra egyébként (amely három órás), nem csupán a nyelvet, hanem mindennapi ismereteket, kulturális-történelmi dolgokat is át hivatott adni. Tegnap és tegnapelőtt mindkét típusból megtartottuk az első alkalmat.
A dán nyelv írva-olvasva nem tűnik különösebben nehéznek: nagyon hasonlít a némethez meg az angolhoz; sok az átfedés, rokonság a szókincs, nyelvi szerkezet tekintetében. Például az, hogy „honnan jöttél”, így íródik: „hvor er du fra” (ld. where are you from?); „köszönet a segítségért”: „tak for hjælpe” (ld: thank for help). „Jónapot”: „goddag”; „jó délutánt”: „god eftenmiddag”. Persze azért nem minden ilyen pofonegyszerű, de elég sok minden. Két nem van: egy „közös” (hím-nőnem), és egy semleges, vagy „semmilyen”. Az igeidők sem igazán nehezek.
Ami viszont rendkívül megnehezíti, az a kiejtés – és ezt egybehangzóan tanúsítja mindenki a nemzetközi csoportból, pedig ha összeszámoljuk, összesen vagy egy tucat nyelvet biztosan ismerünk. Az még hagyján, hogy különleges magánhangzók vannak benne, amelyek kiejtése próbára teszi a külföldieket (szerencsére a magyar nyelvben ezeknek megvan a megfelelője: æ: „é”, å: „ó”, ø: „ö”), de a szavak írott és hangalakja között az esetek igen nagy részében minimális kapcsolat van – még kevesebb, mint a franciában, ahol azért bizonyos szabályokat mégis fel lehet állítani, a német pedig kimondottan egyszerűnek tűnik e tekintetben a dánhoz képest.
Ha szorgos munkával kihüvelyezzük a hangalakot, akkor is hátra van még a megfelelő kiejtés. A dán beszéd olyan, mintha állandóan fuldokolna a beszélő, vagy egy gombóc akadt volna a torkán: az első napokban mindig azt vártam, hogy aki egy hosszabb mondatot kimond, az megfulladva rogy a padlóra. A torokhangokat kissé héberesen-arabosan, az R-eket eléggé németesen ejtik, de mégsem pontosan így. Általános szabály, hogy egy X betűből álló szót X/4 hangból ejtenenk ki. Egy rövid kifejezés többé-kevésbé helyes kimondása is komoly gyakorlatot igényel. Vegyünk néhány példát. Iskolánk nevét (Krogerup) nagyjából így kell kiejteni: „króp”. „Hogy vagy?”: „hvordan går det” (ejtsd: „vóde góde”). Léteznek aztán persze kimondott nyelvtörő mutatványok, például a füstölt lazac (røgede ørreder, nagyon közelítően ejtsd: „röjödö örödza”, de közben a nyelvet meg kell kísérelni lenyelni), vagy a valamilyen édességet jelölő „rød grød med fløde”, nagyájból ejtsd: „röl gröl mil flődö”. Nagyájból ;)
Bizonyára azonban ez is csak gyakorlat kérdése. Majd meglátjuk – tanulásra fel, tegyük a dolgunkat barátaim, ahogy Gyurcsány írja blogbejegyzései végén. Tényleg, vajon az még működik?
