Danmark

Mint minden kultúrát, leggyorsabban Dániát meg a dánokat is a mozgókép segítségével lehet megismerni. Ezt az alkalmat időről-időre mi is kihasználjuk, különösen mivel a skandinávok (élen Sigurdurral) rendkívüli filmrajongók (talán túlságosan is; más közösségi szórakozást az éneken kívül nem tudnak elképzelni). Minden pénteken közös mozi van, de ezen kívül is gyakran nézünk meg filmeket. Anja, a dán tanárnőnk például a nyelv mellett a kultúrát is próbálja ezen a módon közelebb hozni hozzánk; javaslatára néztük meg a múltkor a Valhallát, most pedig a Babette lakomája (Babettes gæstebud) című filmet, amely remek bepillantást engedett a XIX. századi dán falusi hétköznapokba, mentalitásba.

A történet az 1830-as évek Dániájában játszódik, Nyugat-Jylland kies tengerpartján, ami nagyjából a mi Szeged-környéki tanyavilágunk megfelelője: elszigetelt, sivár, egyhangú és elmaradott kis vidéki közösségek vidéke. Az egyik ilyen kis faluban egy a többinél is bigottabb protestáns közösség él, akiknek egyetlen „élvezetük” az életben az a versengés, hogy ki tudja a másikat igénytelenségben, puritánságban alulmúlni. A helyi prédikátor-pátriárka két lányát is ennek megfelelő szellemben neveli; így egyik sikeresen elriasztja maga mellől svéd katonatiszt udvarlóját, a másik pedig, akinek rendkívüli énektehetsége van, híres francia énektanárát, aki szintén csapta neki a szelet. Ennek megfelelően sivár vénlányokká válnak, akik jótékonykodással töltik öreg napjaikat.

Egészen addig, amíg az egykori francia udvarló ajánlásával hozzájuk nem érkezik egy Babette nevű francia asszony, aki – miután férjét és fiát megölték, őt pedig elűzték otthonról – náluk lel menedéket mint cseléd és szakács. Ahogy telik-múlik az idő, kiderül, hogy Babette remek szakácsnő: az egész falu életébe színt visz kiválő főztjével. A történet csúcspontja, amikor az asszony lottón 10.000 frankot nyer, és elhatározta, hogy ebből jótevőit és barátaikat meghívja egy igazi „francia lakomára”, amit saját maga készít el, a saját pénzéből, egyenest Franciahonból hozott osztályon felüli alapanyagokból. Ahogy azt a néző várja, a mennyei étel és felszolgálás hamar leveszi a lábáról az eleinte gyanakvó közönséget, sőt, egy csapásra megváltoztatja őket, megtanítva nekik az élet örömeinek élvezetét. Közben pedig kiderül: Babette nem más, mint a messze földön híres párizsi étterem egykori sztárszakácsa, aki minden nyereményét ráköltötte a vacsorára.

A romantikus-mulatságos film sztorija maga erősen emlékeztet a Julie Binoche-féle Csokoládéra, de annál sokkal gyengébb dramaturgiájú; semmiféle érdekes fordulat nincs benne, és tele van gyerekes, fantáziátlan botlásokkal (mint amilyen a távolból megnyert lottófőnyeremény; bár a fő jelenet, az étkek felvonultatása és fogyasztása a Latinovits-féle Szindbádhoz hasonlóan nyálcsoragóan jóra sikerült); ugyanúgy képtelen a szórakoztatásra, mint a Valhalla.

Mégis érdemes megnézni, mert remekül felvázolja az akkor vidéki dán társadalom fő vonásait (puritánság, fukarság, irigykedés, igénytelenség, lelki sivárság, sótlanság), amelyek minden északi és/vagy protestáns kultúra sajátjai (bizonyos mértékben a mi reformátusainké is, tessék csak elmenni egy istentiszteletre, körülnézni a templomokban, vagy megismerni a nyakas kálvinisták „klasszikus” kultúráját). Még jobban kitűnnek ezek akkor, amikor a filmben kontrasztba kerülnek a svéd katonatisztek vitális mindennapjanak bemutatásával, vagy még inkább a francia (katolikus) énekes egészséges életörömével, vidámságával. És mint korábban már sokszor, a film nézése közben most is felmerült bennem a kérdés: mivel érdemelte ki ez a unalmas, ízetlen parasztokból és halászokból álló nép, amelynek mindennapja 170 évvel ezelőtt még közelébe sem érhetett a magyar parasztok sokszínű és gazdag népi kultúrájának, ezt a mai bőséget és jólétet...

A filmből itt látható egy kis részlet, amelyik épp a majdani lukulluszi lakoma nyersanyagainak meghozatalát mutatja be Franciaországból, a helyiek nagy döbbenetére:

Elkezdődött az idei nagyböjt is. Ebben a környezetben nincs igazán böjtös hangulatom. Igaz, nem is kell túlzott erőfeszítéseket hoznom majd a lemondásokban: az étel eleve csupa zöld (és nem különösebben ízletes), alkohol nincs, dohányozni a hideg miatt nem tudok, a partik csapnivalóak – az élvezetekben tehát nem fogok tobzódni, az bizonyos. Mindennek tetejébe Julia, az egyetlen nő, aki megjelenésével kis színt tudott hozni a dán lányok unalmasságába, tegnap eltávozott (ez már a harmadik iskola volt, amit otthagyott; valószínűleg a rendszer maga nem tetszett neki; mit mondjak, valahol meg tudom érteni ;)). A szegény embert az ág is húzza.

Viszont ha szenvedés, akkor erre István sokkal jobb példa: valamilyen foggyulladása van, ami miatt már a múlt héten is komoly fájdalmakat kényszerült kiállni. E héten végül elment az orvoshoz – bár elég nehezen, hiszen köztudott, hogy a fogkezelés itt még helyi mércével is drága. Az első viziten 160 DK-t kellett fizetnie (a puszta konzultációért és egy röntgenfelvételért), a teljes kezelés pedig 3500 DK (140.000 Ft) lenne. Ezek után tanácsomra hazarepül a következő hétvégén, és megcsináltatja otthon a fogát – még így is kevesebből kijön. Nem csodálom így, hogy a magyar „fogturizmus” olyan élénk...

Elhatároztam, hogy hamvazkodni elmegyek, ami ugye itt mindig technikai nehézségekkel jár. Helsingorbe mentem, a legközelebbi katolikus templomba, ahol – furcsa módon – délután négykor tartották a szertartást. Vonattal utaztam, mert egész nap zuhogott az eső. Amikor odaértem, kétségeim támadtak, hogy nem tévedtem-e, olyan kihaltnak tűnt az egész templom, de egy kisgyerekes anyuka, aki szintén oda jött, útbaigazított (a dán templomoknak mind több ajtajuk van, és elég nehéz kideríteni, hogy melyiken lehet épp bejutni). Belülről is nagyon kellemes, otthonos, családias volt az épület, kifejezetten jólesett ott eltölteni azt az órácskát. A plébános egy tipikus kerekfejű lengyel (úgy látszik, Dánia is a lengyel papok missziós területe), a miséből nem értettem szinte semmit, de nem is ez volt a lényeg. Utána a vonat indulásáig sétáltam a városban egy kicsit; rájöttem, hogy hétköznap napközben még nem is igazán voltam városokban (általában hétvégén jutottam el Koppenhágába is), így újdonság volt látni a nyüzsgést, a nyitott üzleteket. Helsingor nagyon hangulatos kis hely, igazán nem bánnám, ha ott lenne az iskolánk.

Vacsorára értem haza, utána megint a dánt gyakoroltam, este pedig nyelvóra volt Annával. Ezúttal csak harmadmagammal voltam, de Manar nem igazán szorgalmas tanuló, így azt hiszem, csak mi ketten Petrával visszük valamire a nyelvtanulásban. Már ha. Ugyanis amikor szóbeli társalgásra került a sor, megint úgy éreztem, mintha eltévednék az erdőben. Annyi tanulás, és az írott szövegben való haladásom után ezt mindig csalódással állapítom meg; bár ha jobban meggondolom, nem meglepő, hiszen gyakorlatilag egyáltalán nem társalgunk dánul. A végén még meg kell állapítanom, hogy Dánia különösen is alkalmatlan arra, hogy dánul tanuljon itt az ember :)

A mai közös reggeli gyűlésen – egyebek mellett – szóba került, hogy tegnap valamilyen hatósági ellenőr járt nálunk, aki az itt dolgozók munkakörülményeit vizsgálja (talán a szakszervezettől vagy az itteni ÁNTSZ-től), és megrótta az intézményt a rendetlenség meg a piszok miatt. Ebben egyébként teljesen igaza volt (pedig nem is a szombat esti buli után látta az épületet!), az viszont furcsa, hogy nem úgy általában kifogásolta ezt, hanem mint olyan körülményt, ami a dolgozók munkakörülményeit (hangulatát?) negatívan befolyásolja – az tehát nem különösebben fontos szempont, hogy mi koszban és felfordulásban élünk. Állítólag egy hónap múlva újra szemlét tartanak, és ha nem változik a dolog, akkor büntetésre számíthatunk. Erre aztán lázas szervezkedés kezdődött a dolgok megreformálására (és főleg a pénzbüntetés elkerülésére). Örülök, hogy végre valami a javulás irányába mozdítja a közállapotokat, de valami miatt mégis úgy érzem, hogy különösebb változás nem várható.

Délelőtt megint filmtanfolyamunk volt. Ezúttal egy következő film megtervezésébe és leforgatásába kell belefognunk, ami az utolsó nagy projektünk lesz, így a hátralévő bő egy hónapot erre kell fordítani. A témája szabadon választott. Én a „buzgó” Sigurdurral és Cisszel kerültem egy csoportba, és meg is próbáltuk valami ötletet kitalálni. Nem igazán sikerült, és nem is tudom, hogy mit tudnánk kitalálni: ugyanis egy hónapon keresztül nyilván csak itt helyben tudnánk forgatni, itt viszont sem téma, sem emberek nincsenek. Arról nem is szólva, hogy különösebben kedvünk sincs  hozzá. A tervezgetés helyett tehát kényelmesen elnyúltunk lent a kandalló mellett, és mindenféléről beszélgettünk. Nagyon jó időtöltés volt; a közös sors egyre közelebb hoz bennünket, külföldieket. Talán a legérdekesebb a tibeti téma volt: Cisznek egészen mostanáig fogalma sem volt arról, hogy Tibet valamikor független állam volt, így csak most értette meg, a világszerte zajló szimpátiatüntetések okát. Habár kissé gyanúsan hangzik a történet, de végül is egy olyan országban, ahol sem az oktatásban, sem a tájékoztatásban nem jutnak az emberek alapvető információkhoz, elképzelhető.

Most délután van, kellemesen dobol az eső a tetőn; igazi angol időjárás. Az ablakom alatt már nyílnak a hóvirágok, tévedhetetlenül jelezve a tavasz közeledtét. Odahaza ilyenkor már kicsit kényelmetlen érzésem van, mert a döglesztő nyár közeledtét egyáltalán nem várom (márpedig a tavasz egykettőre átfordul ebbe), itt viszont kifejezetten várom az enyhe, esős északi tavaszt és nyarat...

Reggel szokásos morgensamling („reggeli gyülekezés”) volt, ahol szokásos módon zömmel érdektelen és jelentéktelen témák merültek fel (például hogy hová menjenek szombaton bulizni; ha van egy kis szerencsém, akkor üres lesz a ház). Azért írok róla mégis, mert az iskola mindenáron erőlteti, hogy mi külföldiek is mindig vegyünk ezen rész. Az igazgatónő ezt külön hangsúlyozta, amikor beszélt velünk, és elősegítendő a nyelvi akadályok áthidalását, méregdrágán fülbe dugható kis tolmácsgépeket is vásárolt nekünk. Nos, ehhez képest érthető volt a megütközése, amikor ma reggel mindezek ellenére csak ketten voltunk ott Lorenával, így ezt követően egy – dán mértékkel legalábbis – meglehetősen nyomatékos levelet küldött nekünk, amiben a részvételt elvárja a jövőben. Furcsa dolog ez. Nem csak a reggeli alkalommal van „gond”, hanem mi külföldiek úgy általában is sokszor hiányzunk innen-onnan (legalábbis a szigorú elvárásokhoz képest). Sigurdur olyan sokat hiányzott, hogy ma Garba megmondta neki, hogy a kirúgás határára jutott.

A magam részéről mindkét álláspontot megértem. Az iskola jogosan támaszt követelményeket, amelyek nem is túl nehezek, és ráadásul tetemes ösztöndíjat meg más segítséget nyújtottak ahhoz, hogy itt lehessünk, így még inkább hálátlannak tűnik az, aki ezeknek nem tesz eleget. Viszont az is igaz, hogy a programok egy részén a részvétel legalábbis nem túl hasznos. Ez nem csupán reggel van így, hanem mondjuk a videókurzusunkon is. Sokszor David, a tanárunk is elkésik, de amikor megjön, gyakran akkor sem történik semmi (vagy a rossz szervezés, vagy technikai okok miatt), így az ember (főleg, ha külföldi, és így a dánok beszélgetésében nem tud részt venni) hamar lekopik. Mint mondjuk én is, aki így ezeket a lopott órákat olvasásra vagy nyelvtanulásra tudom fordítani.

Az igazi probléma azonban ezekkel mégsem a rosszul szervezettség, hanem a légkör. Egyre inkább nyilvánvaló a dánok és a köztünk lévő különbség. Természetesen szó sincs ellentétről vagy konfliktusról, de számomra elég nyilvánvaló most már, hogy ezekkel a fiatalokkal (akár az életkorbeli, akár a kulturális, akár bármilyen más különbségek miatt) nem találjuk a közös hangot. Kedvesek, de ez a kedvesség inkább erőltetett, és hamar túllépnek rajta. Figyelmesek is, de a figyelmük csak felületes dolgokra terjed ki. Mondanám, hogy udvariasak is, de ez nem igaz. Ez nem csak az udvarias nyelvi fordulatok hiányában mutatkozik meg, hanem a mindennapi gyakorlatban is. Például reggelinél csak úgy szó nélkül elveszik az orrom elől a tejesdobozt (oké, ez nem az én tejem, de én hoztam ki, és azért az ember ilyenkor legalább meg szokta kérdezni, hogy elveheti-e) meg a teáskannát is (amit viszont én főztem és ízesítettem magamnak a reggeli mellé). Ma pedig, amikor a cseh Petra néhány napos hazautazást követően visszatért, akkor a fiúk a bejáratnál a falat támasztva figyelték, ahogy az apró lány hatalmas csomagjaival küszködik befelé az épületbe (és a maguk részéről igazuk van: ha a nők ennyire vágytak az egyenjogúságra, hát itt van, élvezzék). Összességében pedig a kötelező nyájaskodáson túl nem igazán fordítanak energiát ránk. Ha például mi külföldiek ketten-hárman leülünk egy nagy ebédlőasztalhoz, a dánok jellemző módon a terem másik végébe telepszenek. Természetesen ehhez megvan minden joguk, de azért nem túl előzékeny dolog, elég rosszul tud egy idő után esni az embernek. Azt már nem is említem, hogy sokan még köszönni sem képesek általában.

Mi egymásnak (és Garba nekünk) általában ezt a magatartást azzal magyarázzunk, hogy természetes dolog; mi is ugyanígy viselkednénk, ha mondjuk egy magyar többségben néhány külföldivel együtt kellene élnünk. Ez azonban nem igaz. Én például nem vagyok különösebben kommunikatív vagy közösségi ember, de ha egy hasonló közösségben néhány elárvult idegen lenne, biztos hogy megkülönböztetett figyelemmel fordulnék feléjük a magam módján. Ilyen körülmények között pedig azt elvárni, hogy lelkesen csatlakozzunk a különféle közös programokhoz, szerintem eléggé felemás dolog.

Garba a maga bölcs módján, és kint-is-bent-is kettőségével próbálja tompítani ezt a problémát, de megszüntetnie nem sikerül. A magam részéről mindig pontosan ott leszek az alkalmakon (na jó, kivéve talán a videókészítést), viszont a kötelező minimumon túl ebben a vonatkozásban nem fogok túl sok erőfeszítést tenni.

A rendesen kissé unalmas szombat ezúttal egy remek programmal kezdődött: dán népzenét és néptáncot hallgattunk-tanultunk. Az egyik fiatal tanárnő apja ugyanis egy népzenekar vezetője, így könnyű volt őket beszervezni. Hogy pontosan mi a neve a bandának, ez nem derült ki, mert a lemezeiken többféle néven, többféle összeállításban szerepelnek. Megjelenésük és előadásmódjuk a Muzsikás és a Kaláka keveredése (szakállas, pirospozsgás, tagbaszakadt öregfiúkat kell elképzelni), de a zenéjük persze autentikusan dán, leginkább a németre hasonlít.

Sokat táncoltunk is, főleg olyan egyszerűbb körtáncokat és partnerkörbeadós páros táncokat, mint amiket itteni első, bemutatkozó közös esténk alkalmával is. Jó hangulat volt, csak kár, hogy a kisteremben zsúfolódtunk össze (valamiért mindig itt vannak a közös események, pedig van egy legalább kétszer akkora nagyterem is, amit sosem használunk). A zenekar lemezeiből lemásoltam egyet szuvenírnek. Nem is értem, hogy miért nem tartunk néha szombat esténként party helyett ilyen típusú táncos alkalmakat.

Mert ha szombat, akkor természetesen kötelességszerűen esti (éjjeli? hajnali?) party. Ahogy kérdezősködtem a dánoktól, lassan ők is kezdik unni már (nem is szólva rólam), de azért a verkli forog tovább, sőt, hétvégente egyre több vendége van a háznak: a fiatalok barátai/barátnői. Ezúttal is a szokásos menetrend szerint zajlottak a dolgok: kora este díszítés és előkészületek, aztán Opwarming, majd a tulajdonképpeni buli, végül pedig fékeveszett tivornya. Ezúttal egy ismert hip-hop zenekart hívtak meg, akik élő koncertet is adtak. Most is volt témája az estnek: a múltkori cirkusz után most „stricik és utcalányok”; ennek szellemében bankjegyek, trágár feliratok, illetve a diáklányok által az alkalomra odakölcsönzött, a mennyezetről lelógatott melltartók voltak a dekoráció; a fiúk szándékoltan ízléstelen-giccses öltönyökbe, a lányok pedig ribancos miniszoknya-neccharisnya-magassarkú (illetve ehhez hasonló) kombinációba öltöztek. Ezúttal is el kellett ismernem, hogy bár a téma számomra egyáltalán nem szimpatikus, a fiatalok mégis leleményesek és ötletesek e téren. De az egyre merészebb hangvétel nem csak a tematikában érződik, hanem a kivitelben is. Eddig is módom volt hozzászokni az elképesztő felforduláshoz, ami a partikat uralja, de ez a mostani még ezeken is túltett: a vendégzenekar ismert és ismeretlen szerves és szervetlen hulladékkal megtöltötte a nagytermet (amelyek nyomai még most is láthatóak), az ablakok több helyen betörtek, a berendezés jelentős része a feje tetejére állt, és egyebek mellett egy rugalmas anyagból készült műhímvessző (!) is az utamba került. Másnap reggel, amikor mindenki ájultan aludt, és én reggelizni indultam, a széttört sörösüvegek, ragadós-mocskos padló, gyanúsan szagló pocsolyák miatt alig tudtam az ebédlőt a folyosókon megközelíteni. A ma reggeli népgyűlésen már a legendásan tág tűréshatárral bíró igazgatónő is szóvá tette a dolgot. Tartok tőle, hogy nem sok foganatja lesz: mintha az idő múlásával a diákok eleve nem túl nagy önfegyelme és szégyenérzete egyre lazulna...

Én persze igyekeztem a lehető legtávolabb kerülni az eseményektől. Mivel az egész környéket gyönyörűen belepte a hó, szombat délután egy nagy sétára indultam a környéken; ennek során végre felfedeztem a dolment is, amit már olyan régóta keresek. Kisebb, mint gondoltam, és arra sem tudtam rájönni, hogy eredeti-e, vagy csak valamilyen romantikus-újkori rekonstrukció. Este – mivel tudtam, hogy a szobámban nem lesz nyugtom a zűrzavartól – egy matracot és az ágyneműmet átvittem a régi épület egy elhagyatott, távoli részébe, és ott tértem nyugovóra. Sajnos itt sem sikerült túl jól aludni (a padló kemény volt, és a zene ide is átszűrődött), de azért még mindig sokkal jobb volt, mint a kollégumban. Azt hiszem, ezt szombatonként így fogom csinálni a jövőben.

Vasárnap kiadós reggeli (illetve brunch) után megint mosogatnom kellett; habár az örök reggeli konyhai munkából ugye leváltottak, de az ettől független rendszerben működő ebéd és vacsora utáni takarításban most megint rám esett a sor. Furcsa, van egy olyan érzésem, hogy ez a konyhai munka végzetszerűen követ engem – bár ha minden igaz, most egy hónapig be se kell dugnom az orrom oda. Henni, a norvég lány is velem volt most is (mint ahogy a reggeli mosogatásnál egy hónapig minden nap), azon tréfálkoztunk, hogy ekkora gyakorlattal a hátunk mögött akár egy mosogató vállalkozást is nyithatnák együtt :)

Mikorra befejeztük, verőfényes napsütés támadt – ettől aztán erős olvadásnak is indult a hó, ami mára szinte teljesen eltűnt. A biofarm udvarán már egy-két napja valamiféle faépítményeket ácsoltak, amiről ma kiderült, hogy gyereknapi díszlet. Habár a részleteket nem tudtam pontosan összerakni, de ezen a napon – a kevés dán közösségi alkalmak egyikén – a gyerekeknek hagyományosan ügyessi vetélkedőket, játékokat rendeznek. Ha jól vettem ki, az egyik ilyen műsorszám régebben kismacskák dobálása-elkapása (?) volt, de az élőlényeket ma már csokoládé figurák helyettesítik.

Sajnos nem volt módom ezt a rituálét megnézni, mert vasárnap délután Garba négyünket egy programra vitt kocsijával a 40 km-re fekvő Tisvildébe (ami fonetikusan könnyen úgy értelmezhető dánul, hogy „falu, ahol vizelni lehet”). Az itteni kis mozi előterében egy civil szervezet tartott kis fórumbeszélgetést az izraeli-palesztin konfliktusról, ahová az egyik előadóként Garbát invitálták meg, aki már vagy tizenöt éve foglalkozik a témával. A másik két előadó egy itt élő palesztin (aki meglepően intelligensnek és okosnak tűnt), meg egy idősödő, finom hölgy, aki a nőegylettől kezdve a palesztin erőszakfigyelő szervezetig vagy fél tucat organizációt képviselt. Maga a szervező csoport állítólag „igen baloldali”. Az egész alkalom egy tipikus otthoni polgári-kereszténydemokrata fórumra emlékeztetett: jobbára idős résztvevők (soraik között egy-két félkegyelművel, akinek a mobilja időnként hangosan becsörög), csontig rágott témák, csekély érdemi konklúzióval. A házigazda egy Dániában élő amerikai férfi volt, aki a vietnami háborúban vakult meg; ő fordított az angol és dán között.

Habár maga az alkalom eléggé unalmas volt (főleg nekem, aki otthon már elég sok hasonlót végigunatkoztam), de mégis szolgált néhány érdekességgel. Az egyik az átlagemberek tájékozottsága, tettrekészsége (szervezetten vonulnak tünteni, újságot adnak ki, segélyakciókat szerveznek Palesztinába, stb.). A másik, hogy módom volt látni, mennyire elfogultan Palesztin-pártiak a dánok (bár persze lehet, hogy főleg az ilyen baloldaliak); az arabok hibáit, bűneit ebben az örök konfliktusban egyszerűen nem hajlandóak tudomásul venni. Ebben bizonyára a hagyományos dán (kül)politikai mentalitásnak is szerepe van, amely az agresszív erőssel szemben mindig a gyengét támogatja. És nem utolsó sorban érdekes volt látni Garbát ebben a más kontextusban, ahogy éleslátásával természetes módon kézbe veszi a vita irányítását, és ügyesen összefoglal, distingvál, helyreigazít.

Na meg persze jó dolog volt újra kimozdulni itthonról, és látni szigetünknek ezt a szelíd, dimbes-dombos, apró falvakkal telehintett északi szegletét.

Már régebben kitaláltam, hogy megtanítok tarokkozni néhány embert – én is jól szórakozom és ők is tanulnak valami érdekeset. Két hete ki is helyeztem egy hirdetményt. Először mintha nem lett volna érdeklődés, de aztán a szükségesnél többen is összejöttünk: jelentkezett néhány dán fiú meg pár külföldi is. A múlt pénteken tarottunk egy megbeszélést, hogy melyik időpont lenne jó mindenkinek, és a tegnapi péntek este hét órában maradtunk. Kiderült azonban, hogy a hét óra nem jó, mert a srácok közül néhánynak valami más dolga van. Jó, mondom, akkor legyen nyolckor. Értesítettem is erről a többieket. Késő délután azonban Eskö, az egyik fiú szól, hogy a nyolc óra sem jó, mert akkor közös vetítés lesz, és ők oda szeretnének menni. Jó, erre azt javasoltam, hogy akkor találkozzunk velük nyolc előtt öt perccel, megbeszélendő, hogy mikor tartsuk meg az első alkalmat, és így nyolcra elmehetnek a mozira. Nyolc óra is elmúlt, és a dán gyerekeknek se híre, se hamva. Nem csupán késtek (ami önmagában is bosszantó, de az ittenieknél normális), hanem egyáltalán nem is jöttek el, sőt, még csak nem is szóltak, hogy nem fognak eljönni.

Különösek ezek a srácok. A tengernyi lány között van vagy hét 19-20 év körüli fiú, kettő kivételével kizárólag szőkék és világos szeműek. Ebben a korban a lányok eleve érettebbek szoktak lenni, ezek az északi nők pedig különösen is azok, így mellettük kimondottan gyerekesnek látszanak ezek a fiatalemberek. Petra, a cseh lány meg is jegyezte egyszer, hogy vele is csak akkor mernek szóba állni, amikor felöntöttek a garatra – ami gondolom gyakori a Natkassen-ben, minthogy ők látják el közösségünkben a kocsmárosi teendőket. Ez a viselkedés általános a részükről, velem gyakorlatilag például sosem érintkeznek, amikor a tarokkról tárgyaltunk, akkor is kizárólag Eskö képviselte őket, de ő is olyan megszeppenve beszélt hozzám, mint kisdiák az iskolaigazgatóval. Ki érti ezt? Pusztán azért, mert majd' kétszer olyan idős vagyok és harminc centivel magasabb, a tekintetem pedig hideg és szúrós, vajon miért kell mindjárt megszeppenni :)?

Ezek után persze a gyerekek a tarokk viszonylatában el vannak felejtve, és úgy általában is meg van a véleményem róluk.

A kártyázást mégis megtartottunk, sőt, nagyon jól sikerült. Manaron és Istvánon kívül ugyanis csatlakozott még az amerikaiak közül Rachel és Joanna, valamint Ben. Utóbbi nagyon érdekes figura: csendes, de nagyon intelligens és rokonszenves – leszámítva idétlen és bizarr hosszú hajazatát. Megtanítottam nekik az alapokat, és miután jó néhány órán keresztül játszottunk, utána még csaknem éjfélig beszélgettünk, ami igazán jó volt, lévén hogy az amerikaiakkal egyébként elég kevés lehetőségünk van érintkezni, pedig korban közelebb állnak hozzánk, jobban megértjük velük egymást. A tarokkozást folytatni fogjuk, kifejezetten tetszett nekik. Ha minden jól megy, akkor a gyilkosozás játékot is bemutatom majd.

Eskö aztán ma reggel elmormogott egyfajta suta bocsánatkérést amikor összetalálkoztunk. Nem nagyon válaszoltam semmit, de azt hiszem, a pillantásom plasztikusan kifejezte a véleményemet az ügyről :))

Tegnap egy új lány érkezett az iskolába. Juliának hívják, Testrupból, egy másik hojskoléből jött át valamilyen probléma miatt (elő-előfordul, hogy a diákok ilyesmi miatt iskolát váltanak). Kifejezetten kellemes meglepetés a személye: A kinyúlt ruhákban lazán és harsányan viselkedő dán lányok között üdítő volt szemlélni decens öltözékét, sminkjét és viselkedésmódját. Kíváncsi vagyok, meddig tudja őrizni ezt a fajta nőies mentalitást ebben a dekadens környezetben ;) Na de mindegy, ameddig megőrzi, addig legalább kellemesen kezdődik az ember napja, ha reggelinél feltűnik.

Ma egy egészen hétköznapi hétköznap volt; nagyjából leírom, mert így az olvasó képet kaphat mindennapi rutinunkról.

Úgy hét óra tájban felkelek – valószínűleg messze elsőként a házban. Főzök egy teát (ami egész napra kitart), ismételgetem a dán leckéket, olvasgatok egy kicsit. Nyolckor reggeli; a kihaltnak tűnő épületben öt perccel előtte érkezem az ebédlőbe, és szemrevételezem a kínálatot. Ez szigorúan egyforma: tej, joghurt, zabpehely és egyéb magok; narancsdzsem (amit mindenki után, én is), néha valamilyen sötétebb lekvár is (ami sokkal finomabb). Általában vaj is, de nem mindig; hogy milyen rendszer szerint van vagy nincs, arra még nem sikerült rájönnöm. A kedvenc reggeli fogásomat, a vajas-lekváros kenyeret nagyon ritkán tudom fogyasztani, mert vagy vaj nincs (vagy ha van, nagyon hideg és kemény), vagy sötét lekvár, vagy a kenyér olyan forró, hogy nem lehet vajjal megkenni. Így inkább átszoktam a joghurtos pehejre. Leülök, és az újságot olvasva reggelizni kezdek. Nem sokkal ezután pontos sorrendben megérkezik két dán lány, Ida és Mette, negyedikként pedig István. A többiek csak akkor kezdenek az ebédlő felé álmosan támolyogni, amikor én kifelé tartok...

Reggeli után munka (nekem ugyebár most már nem a konyhában szerencsére), ezután Fællesmøde (gyülekezés). Ez utóbbit eddig a dán nyelvre hivatkozva mi külföldiek gyakran elblicceltük, de épp ma prezentálták a fülbe tehető tolmácsgépeket, így már nem lehet kifogásunk, ott kell tölteni azt a fél órát. Ilyenkor egyébként a közérdekű információkon kívül gyakran van valamiféle játék; tegnap például „dánsági” vetélkedő, vagyis különböző történelmi-kulturális kérdésekre kellett választ adni, ami alapján ki-ki felmérhette, hogy mennyire dán. Mit mondjak, nem voltam lehengerelve az eredménytől. Az egyik válaszra (hol állt Dánia az I. világháborúban), csak én tudtam a helyes választ (semleges volt; kösz Károly ;)) - vagyis dánabb vagyok, mint az itteni dánok :))

Negyed tíztől előadás. Ma éppen megint környezetvédelmi témákat vettünk, de elég laposra sikeredett; valahogy mindenki kicsit fáradt, pénteki hangulatban volt. Megnéztünk például egy filmet (Human Footprint), ami a nyugati életmód pazarlásáról szól. Az egész lényegét egy fél oldalban össze lehetne fogni, de a filmnek amúgy amerikaiasan jó szájbarágósan, bő képi illusztrációval egy másfél óra alatt sikerült elmondania. Egyébként impresszív, itt van róla egy előzetes:

Cisz hozott színt a délelőttbe: bizonyítandó az ősi kínai gyógymódokat, aki a keze ügyébe került, azt kúrálni kezdte: egyik módszer volt az éles fülcimpába csípés, a másik, még hasznosabb pedig a mutató- és hüvelykujj közötti vékony hús nagyon (!) erőteljes megnyomása (Manar szinte el is sírta magát); állítólag ez az akupunktúra egy fajtája (tehát ezt nem csak tűvel lehet művelni), és igen jót tesz a szervezetnek. Fene tudja... rövid távon csak igen rosszul érezte magát tőle mindenki :)

Fél egytől ebéd. A múlt heti fellendülés után ismét mélyponton vagyunk, hús alig, vagy egyáltalán nem van: kedden például akkorka haldarabkát kaptunk, hogy Sigurdurnak – akit nagy noszogatással  lehetett csak rávenni, hogy lejöjjön az ebédlőbe – a villája lapja nagyobb volt (érthető módon azóta sem jelent meg odalent :)). Zöldség viszont minden mennyiségben: ma legalább négy tálban volt kitéve salátaféleség, ami alig-alig párolt káposzta, csicseriborsó, répa, fehérrépa (!), és ami a netovább: szinte nyers, felvágatlan zöldbab (!!), ami emberi fogyasztásra gyakorlatilag alkalmatlan. Sokszor becsülettel nekiállok elfogyasztani, de még többször egészen elmegy a kedvem az étkezéstől. Ennek ellenére különös módon a többséget nem zavarja ez a menü...

Ebéd után egy órás szieszta, és ha nincs programunk, akkor még egy-két órás szabadidő. Tegnap ez idő alatt tettem egy nagy sétát a hóban, és elballagtam a centrumban fekvő helyi közkönyvtárba, ahol épp az idősek összejövetele volt: az egyik teremben úgy negyvenen kártyáztak. Felmértem a könyvállományt, aztán elkezdtem olvasni egy mesekönyvet (ezekből rengeteg van), meg egy Asterix-képregényt. Olvasni már tudok valamennyire, az élőbeszédet azonban – összhangban a többi küföldivel – még mindig nem tudom kihüvelyezni (kivéve talán a számneveket).

Hatkor vacsora, ami a reggelihez hasonlóan szintén elég egyhangú: zöldségőrlemény (gazdagon), és hideg felvágott méregerős mustárral. Este szinte mindig minden hideg. Még szerencse, hogy a kenyér igen-igen ízletes; ezzel szoktam a végén elverni a többi ízét (vagy inkább ízetlenségét). Viszont kiderült, hogy mégiscsak van néha édesség, csak eddig nem tudtam róla: a csütörtökönként megtartott leckék után a konyhában ki van téve néhány tál tömény kakaós piskótaszelet. Tegnap el is hoztam és bekebeleztem egy egész tállal :))

Vacsora után szabad program. Ezek között vannak szervezettek is (pl. énekkar, sport, filmvetítés), de lehet akármi más is; gyakori például, hogy emeletenként összegyűlünk kötetlen beszélgetésre (ilyenkor gyakran sütnek vagy főznek valamit), de akad közösen tartott egyéni tevékenység is: összejönnek valamelyik közösségi teremben, de nem közösségi programra, hanem ki-ki magában tanul, olvas, írogat, stb. - ilyesmit én korábban nem nagyon láttam. Társasjátékozni szinte egyáltalán nem szoktak, legfeljebb néha raknak ki egy-egy puzzlét. Én leginkább pingpongozni szoktam; ebben a dán fiúk elég jók, a lányok viszont rettentő rosszak. A különböző esti programok aztán a Natkassen („éjszakai doboz”, vagyis bár) nevű helyiségben szoktak összefutni, ahol általában iszogatnak – kevesebbet, mint szombat este, de azért derekasan. Másnap aztán kezdődik a program elölről. Érdekes, hogy bár a dánok elég lazák és nem különösebben pontosak, a házimunkát meg a tanórákat mégis nagyon szigorúan veszik: még másnaposan, félálomban is mindig takarítanak, és az előadásokról sem hiányoznak.

Alighanem az 1840-es években vagy 1968-ban uralkodott olyan hangulat Európa-szerte, mint az elmúlt héten itt Krogerupban a külföldiek között: feszültség, elégedetlenkedés, kritika. És ami meglepő: kiderült, hogy valamennyiünket nagyjából ugyanazok a dolgok zavarnak. Már korábban is érzékeltem, hogy mások számára sem úgy zajlanak a dolgok, ahogy elképzelték. Ennek persze valószínűleg az az oka, hogy legtöbbünknek csak homályos fogalma volt arról, hogy mi is ez az egész, vagy még inkább arról, hogy hogyan is zajlik ez az egész.

Ott van rögtön az elszigeteltség érzése. Szép és kellemes ez a hely, még kényelmesnek is mondható, de azért masszívan itt helyben tölteni több hetet túlságosan is egyhangú. Mivel mindnyájan nyüzsgő nagyvárosokból vagyunk, egy idő után természetellenesen nyugodtnak érezzük a környezetet, és kissé idegesítőnek, hogy mindig csak ugyanazt a néhány tucat arcot látjuk magunk előtt. Az első időkben érdekes volt felfedezi a környéket, de ez mára már nem újdonság, és az immár napok óta meglévő hótakaró miatt nincs is kedve az embernek nagyon kimozdulni. Leginkább a saját szakállunkra tudunk kimozdulni, ami az itteni közlekedési jegyárak mellett elég drága mulatság.

Vegyük aztán a kommunikációt. A dán fiatalok először is túlságosan fiatalok – más dolgok érdeklik őket, máshogy szórakoznak –, no és természetesen általában dánul beszélnek, így kissé idegennek érzi magát az ember kisebb társaságukban (lévén hogy idegenek is vagyunk). Igazán kedvesek, de ez a kedvesség elég gyakran kissé mesterkélt, és még így sem tudja áthidalni a természetes különbségeket. Nem csoda, ha ennyi idő után kialakult egy udvarias, de túlságosan közelinek nem mondható szintje az érintkezésnek, és mi külföldiek inkább egymás társaságát keressük.

Komoly probléma számunkra az időbeosztás, a szabadidő hiánya. Alapvető az iskola részéről, hogy minden programon elvárják a részvételt – köztük olyanokén is, aminek vagy önmagában nincs sok  értelme (mint a filmkészítés vagy a kerámiaszakkör), vagy kommunikációs okokból (pl. dánul tartott reggeli gyülekezés).

Talán nem csoda, ha ezek után mindnyájunk hangulata kopottabbá vált egy-két hete, főleg a lányoké (ennyi nő összezárva ilyen sok időn keresztül nem is egészséges). De leginkább mégis egy férfinál csúcsosodott ki a probléma: Abdelhadi elhatározta, hogy abbahagyja az egészet, és elutazik (bár ennek nem kizárólag Krogerup az oka, időközben valami munkát is kapott Németországban). Így történt, hogy egy szép napon Manar és Cisz a szobájukba invitáltak „komoly beszélgetésre”. Részben a fentieket állapították meg ők is, és különféle javaslatokat dolgoztak ki arra, hogyan lehetne ezeket a problémákat megoldani: több „tanulmányutat” kellene tenni (amelyek valójában változatos kiruccanások lennének), le kellene építeni az értelmetlen foglalkozásokat. És régi tervünknek, az izlandi útnak is lökést akarnak adni azzal, hogy az iskolától pénzt kérnek rá. Garbának is előadták a dolgokat, és megállapodtunk abban, hogy Rikke igazgatónővel közösen beszélünk ezekről. Éppen ma jött el ennek a napja.

A találkozó persze távolról sem zajlott le olyan forradalmi hangulatban, mint mondjuk 1848 március 15-e, inkább az 1989-es kerekasztal-tárgyalások finomkodó stílusára emlékeztetett. Az igazgatónő az állandóan az arcára fixálódott mosollya biztosított arról minket, hogy milyen értékes is a jelenlétünk, hozzájárulásunk az iskola életéhez (pedig nyilvánvalóan elégedetlen azzal, hogy ha csak lehet, ellógunk a felesleges foglalkozásokról), a mi szóvivőink pedig hasonlóan széles mosollyal erősítették meg elkötelezettségünket a közös ügy mellett. Ami a lényeget illeti, nem sok eredményt sikerült elérni, bár el kell ismernem, hogy ez nem Rikkén múlott. Az órákon való részvételt továbbra is elvárják, de ennek az az oka, hogy ezek után kapnak fejpénzt az államtól, amiből fedezik a fenntartásukat. A „tanulmányutak” és Izland vonatkozásában sem léptünk előre, egyszerűen azért, mert nincs erre pénzük; Garba csupán annyit tudott ígérni, hogy nagyjából kéthetente kiruccanunk majd valahová. Kiderült, hogy még az eredetileg a Róma-Párizs úton túl a programban szereplő háromnapos dániai utat sem tudjuk megtartani, mert a külföldi útra kellett ezt a pénzt is átcsoportosítani. Bizonyos vigasz, hogy az általam régóta dédelgetett LEGO-látogatásra azért össze tudnak kaparni egy kis lóvét, így jövő szerdán oda mégis elmehetünk. Izland tekintetében abban maradtunk, hogy mi (körülbelül öten), akiket saját zsebből is érdekel a dolog, csakazért is megszervezzük.

Született viszont egy valóban kedvező változás. A múlt héten az egyik reggeli népgyűlésen felálltam, és kijelentettem, hogy most már elég a teszetoszaságból, és mi heten be fogjuk szüntetni a munkát a konyhán. Ha már Dániában ilyen nagy hagyományai vannak a munkásmozgalmi vívmányoknak, gondoltam, mi is erre az útra lépünk ;) És lám, valóban eredményt is hozott: vagy hat hét után ma végre új gárdát állítottak össze, mi pedig új feladatokat kaptunk; mi Petrával az iskolai irodát seperjük ki. Úgy három perc alatt megvan – szemben a konyhába töltött korábbi átlag negyven perccel. Igazán kíváncsi lennék, hogy ha nem szólok, mikor jutott volna eszébe valakinek a csere...

Krogerup csendes, újra csendes. Elzúgtak forradalmai – anélkül, hogy igazi változást eredményeztek volna. Sebaj. Őszintén szólva eddig is úgy véltem, hogy jobb, ha az iskola gyámkodása helyett inkább a saját erőnkre próbálunk támaszkodni. Csak ne lenne néha olyan nehéz egymás között is dűlőre jutni – hiába, szervezési szempontból mi is kezdünk „eldánosodni” ;)

Szombat este menetrendszerűen beköszöntött az éjszakai party. A népek számára itt bizonyos szempontból ez a hét csúcspontja: erre a finoman szólva is gyengécske színvonalú programra már a hét közepétől rendkívüli izgalommal készülnek. El kell ismernem, hogy meglehetős fantáziával teszik egyedivé az egyes alkalmakat, mindig kitalálnak valamiféle újdonságot. Ezúttal „cirkuszpartit” tartottak, ami azt jelenti, hogy a cirkusz-tematikát kell követnie a résztvevőknek: a termet cirkuszi nézőtérre emlékeztető módon rendezik be, és az emberek különféle cirkuszi szereplőnek maszkírozva jelennek meg.

Amidőn ezt közhírré tették, annak ellenére, hogy természetesen eszem ágában sem volt bárminek is beöltözni, elgondolkodtam, hogy ha mégis megtenném, vajon mit tudnék kitalálni. Módfelett fantáziátlan lehetek, mert semmi jó ötlet nem jutott eszembe. Ezzel szemben mint azt láttam, a fiatalok nem csupán lelkesen részt vettek az egészben, hanem meglehetős leleményességről tettek tanúságot: volt, aki – vékony lány létére – erőművésznek öltözött kitömött izmokkal, mások a legkülönbözőbb állatoknak, de volt pattogatottkukorica-árus lány, és hasonlók ötletes megoldások.

A partykat mindig valamelyik kollégiumi emeleten lakók készítik elő, ez rendszerint már szombat délután elkezdődik kissé általános iskolás módon: szerpentineket aggatnak a falakra meg a mennyezetre, színes krétákkal írogatnak a táblára, és színes rajzokat helyeznek el asztalkákon. A „hivatalos” program ugyan csak szombaton kezdődik, de már péntek éjjel „illő” részt venni a kemény iszogatáson, amelynek eredményeképpen még egyes konszolidáltabbnak tűnő hölgyek is jelentős fejfájással küszködnek másnap reggel. Szombat nyolckor aztán első fokozat az ún. Opwarming („bemelegítés”), amikor a kifüggesztett listának megfelelően a résztvevők kis 6-7 fős csoportokra oszlanak, és kollégiumi szobákba gyűlve állítják be a hangulatot.

Mint mindenki, úgy én is be voltam osztva Opwarmingra ezúttal is. Minthogy személyesen invitált a csoportvezető, udvariasságból elmentem, bár először egy másik szobában kötöttem ki, csak egy idő után esett le, hogy ez nem az én csoportom :) Innen átmentem végül a jó helyre, ahol egy órán keresztül „élvezhettem” egy széken ülve, ahogy a dánok egymással dánul társalognak sűrű poháremelgetések közepette, és egymás jelmezét vizsgálgatják. Miután ez az egyszerre kínos, bosszantó és unalmas közjáték lezajlott, a társaság átvonult a közös teremre, és kezdetét vette a mulatság, ami a lehető leghangosabbra állított zene közben teszetosza lépegetést, és jelentős mennyiségű sör elfogyasztását jelentette.

Ezek után aligha meglepő, hogy idejekorán leléptem a cirkuszból. Gondoltam, majd jól kipihenem legalább magam. Ebből azonban nem lett semmi: nemhogy kiadós alvás nem, de szinte semennyi, annyira hangoskodtak a mulatozók. Csak úgy hajnali öt tájban tudtam elaludni. Mit mondjak, azt hiszem a legpocsékabb estém volt, mióta itt vagyok.

Még szerencse, hogy a vasárnap remekül sikerült újra. A kései ébredés és brunch után újra Koppenhágába mentem, ahol megnéztem a Kastellet nevű erődítményt, a kis hableány (egyébként teljesen érdektelen) szobrát, illetve a II. világháborús ellenállás múzeumát (ez utóbbi érdekes volt). Innen gyalog indultam a belvárosba, és mivel némileg eltévedtem, így kissé elkéstem a randevúról Detkóval. Újra elmentünk a múlt vasárnap felfedezett swing klubba, ezúttal már tanultunk is néhány lépést. Remekül szórakoztunk, csak kár, hogy rövid ideig élvezhettük, mert az esti mise előtt még Detkó vásárolni akart egy-két dolgot. Így jutottunk el a Tiger nevű lánc egyik boltjába, ami Dániában, és méginkább a főváros belvárosában szokatlanul olcsó; sőt, sok holmi talán még a magyarországi áraknál is olcsóbb! Kár, hogy jövő szombat reggel hazautazik, igazán jó volt együtt ez a két alkalom.

Mikor Krogerupban a kurzus elején a résztvevők bemutatkoztak, egy gyakran visszatérő motívumra figyeltem fel az életrajzokban:  a dán fiatalok nagyjából fele említette, hogy középiskola után fél-másfél évet töltött valami egzotikus helyen a harmadik világban (jellemzően Afrikában) az „MS-szel”. Ez annyira természetes volt számukra, hogy nem is nagyon magyarázták, mi is tulajdonképpen ez az MS. Később is többször szóba került, és kiderült, hogy ez valamiféle jótékonysági szervezet, de egyéb részleteket sokáig nem tudtam. Egészen péntekig, amikor egy tanulmányi kirándulás keretében éppen ezt az intézményt látogattuk meg Koppenhágában.
 

Az MS a Mellemfolkeligt Samvirke név rövidítése (angolul Association for International Cooperation, vagyis Nemzetközi Együttműködés Szövetsége). Civil szervezet, amelyet a világháború végén, 1944-ben hoztak létre (jellemző dán módszerrel, azaz alulról szervezve) azzal a céllal, hogy a háborús károkat társadalmi munkával orvosolják, újjáépítsék az országot. (Ilyen munkálatok nem sokkal később Magyarországon még nagyobb volumenben folytak, azonban nem ilyen szervezettséggel.) Az újjáépítés munkatáborok formájában folyt, amelyek hasonlóak voltak a mi kommunista építőtáborainkhoz, ám Dániában akkoriban még inkább a felnőttek és nem a fiatalok dolgoztak ezekben. Már az első időkben működtek külföldön is, de elsősorban itt a kontinensen; nagy szerepet játszottak az 1956-os magyar menekültek segítésében is.

Később, amikor Dánia nemcsak hogy újjáépült, hanem a világ egyik leggazdagabb államává vált, úgy gondolták, hogy ha már ilyen szépen működik a szervezet, akkor keresnek számára valami újabb célt, és ezt a fejlődő világ segítésében találták meg. Így vált az MS mára egy fejlesztési-segélyezési szervezetté, amely 47 országban tevékenykedik (elsősorban Afrikában és Dél-Amerikában), sokukban helyi kirendeltséget is fenntart. Alapelve szerint a helyi demokráciákat akarja erősíteni különféle ideológiai, politikai, egészségügyi, infrastrukturális projektek megvalósításával, amelyeknél nagy hangsúlyt helyez a helyiek bevonására (persze úgy, hogy azért a menedzsment dán legyen: a kivitelező csapatban átlag 1-20 dán mellett 10-50 bennszülött tevékenykedik). Az egész koncepciója és működése nagyon hasonlít az uniós fejlesztési projektekre Magyarországon: a fejlettebb partner kitalál valamit, ami szerinte a fejletlen partnernek jó (legtöbbször egyébként valóban az), és ad egy csomó ideológiai és anyagi segítséget ennek megvalósítására.

Még később még jobban szélesítették a tevékenységüket: már nem csak a klasszikus észak-déli segélyezési vonal működik a szövetségen belül, hanem a dél-dél együttműködés is, amikor a különböző fejlődő országok egymást segítik. Vannak aztán afejlett világra, elsősorban Európára koncentráló projektjeik is olyan témákban, mint például a klímaváltozás, kereskedelem, mezőgazdasági politika. Ez utóbbi kapcsán tartottak 2005-ben Hong-Kongban a WTO-tanácskozás alkalmával egy médiaeseményt, amikor aktivistáik tarka teheneknek öltözve támaszkodtak összeaszott fekete emberi csontvázakra, így hívva fel a figyelmet arra, hogy míg a szegény országokban tömegek tengődnek napi egy dollárból, addig az Unióban a szarvasmarhák napi hét dolláros dotációt kapnak. Habár ez a kérdés valóban fontos, az MS dán szárnya egyre inkább beleesik abba a hibába, hogy médiaszervezetté válik; látogatásunk alkalmával kalauzunk is szinte kizárólag abból a szempontból mérlegelte munkájukat, hogy milyen volt az adott akció médialefedettsége. A hong-konginak például remek, a New York Times és a Herald Tribune is címoldalon hozta; azonban hogy ennek a valóságra milyen hatása lesz, eléggé vitatható. Na persze kérdés, hogy egy ilyen szervezet milyen más hatékonyabb eszközt választhatna.

Az MS-nek mintegy 10.000 tagja van (köztük intézmények is), akik rendszeres tagdíjat fizetnek (évente 2000 DK). Emellett (bár a megnevezésük NGO, vagyis nem-kormányzati szervezet) a dán kormánytól illetve más támogatóktól is szereznek pénzt, így évente mintegy 200 millió DK költségvetésből gazdálkodnak (ennek 90%-a megy külföldre). 60 fő fizetett főállású, és 250 önkéntes munkatársuk van, utóbbiból 200 más országokban tevékenykedik. Nem számít közéjük az az átlag évenkénti 500 fiatal, akik – krogerupbeli társaimhoz hasonlóan – önkéntesként segítik a munkájukat néhány hónapig egzotikus vidékeken.

Mint általában a régóta jól működő dán intézmények – akár a népfőiskolák, akár a szakszervezetek –, úgy az MS sem a jó dolgukban elkényelmesedett polgárok hobbijaként indult, hanem valamilyen ténylegesen létező hazai probléma gyakorlatias megoldására hozták ügyesen létre. Habár ez még most is igaz, de már kevésbé, hiszen látszik, hogy manapság inkább a jómódú dánok ifjú gyermekeit küldi világot látni ilyen-olyan kegyes célok örve alatt – rendesen tetemes egyéni anyagi hozzájárulás igényével. Kétségkívül hasznos az ilyen világlátás egy fiatalember számára, de azt kellett megállapítanom, hogy ismereteiket mégsem bővíti olyan széles horizonton, ahogy azt az ember gondolná. A harmadik világban tett erőfeszítéseik minden bizonnyal hasznosak, de van némi kétségem, hogy az erre fordított erőforrásokat nem lehetne-e e célok érdekében hatékonyabban felhasználni. Ami pedig a különféle kampányaikat illeti, ezek szinte minimális eredményt hoznak, gyakorlatilag bevallottan a résztvevők ilyen-olyan önös közösségi, szakmai vagy szórakozási céljait szolgálják elsősorban.

Az tehát a véleményem, hogy az Mellemfolkeligt Samvirke egy felnőttképzési, utazási, közösségépítő klub dán fiatalok számára. Pusztán abban különbözik más ilyen kluboktól, hogy utóbbiak nem is akarnak másnak látszani, mint amik...

Mindenki ismer olyan embereket (valamilyen oknál fogva általában nőket), akik derűs természetükből fakadóan elementáris jó hatással vannak a környezetükre. Nos, Manar tipikusan ilyen: minden pillanatban legalábbis mosolyog (őszintén, nem a kissé kényszeredett dán módon), de nagyon gyakran olyan szívből, mélyről jövő nevetés tör elő belőle, ami még a legkomorabb dán időjárásban is felderíti az ember kedélyét. Ennek megfelelően érzékeny is: egy megható történet vagy sors könnyen könnyeket tud csalni az arcára.

Manar Saria úgy huszonhat éves lehet, izraeli palesztin – azt hiszem, ennek a kettősségnek a hátrányait nem kell hosszan ecsetelni; nagyjából olyan lehet, mint mondjuk felvidéki magyarnak lenni, csak sokkal rosszabb, gyakorlatilag szinte minden formális és informális módon diszkriminációt szenved el a saját állama részéről (abba most ne menjünk bele, hogyha izraeli lennék, és arab honfitársaim bármikor felrobbanhatnak mellettem a buszon, akkor én is némileg bizalmatlan lennék irányukba). Ennek megfelelően harcias palesztin hazafi, ami persze még tovább terheli a feszültséget. Ehhez aztán hozzájönnek olyan gyakorlati nehézségek, mint mondjuk hogy izraeli állampolgárként számos arab ország megtagadja tőle a beutazást. Szabadabban utazhat viszont nyugatra: így töltött el két hónapot az USA-ban, és gyakorlatilag az EU-tagokat megillető jogokat élvez itt Dániában is. Viszont amikor a hét elején elment az izraeli követségre hogy leadja szavazatát, nem tudta megtenni (azt mondták, hogy ott nincs szavazásra lehetőség).

Tipikus, számos ilyen-olyan elágazással bíró, népes, szekuláris arab családból való, hagyományos felfogással: őt aztán nem mételyezte meg az itteni individualista-liberális felfogás. Valószínűleg a sok testvér, rokon miatt igen anyáskodó: szeret mindnyájunkat  számon tartani, törődni velünk, érdeklődni, gondoskodni. Tud és szeret főzni is: készített már például „mdzsaddarát”, és megígérte, hogy igazi arab kenyeret is süt majd.

Külsőre aprócska, sötét bőrű, és sokkal inkább indiaira emlékeztet (valódi indiaiak is honfitársként szokták üdvözölni elsőre). Ez nem zavarja, sőt, mivel, mint mondja, az indiai lányok szépek, kifejezetten örül neki, pedig Manarra azt az egyet, hogy szép vagy csinos lenne, igazán nem mondhatjuk, bármennyire akarjuk is – pedig nőies, és igazán igyekszik: gyakran visel miniruhát a vacogtató hidegben is. Ám a külcsínt sokszorosan kompenzálja a belbecs: a meleg szíven túl intelligencia és élénk kíváncsiság is. Végzettsége sem mindennapi: környezetvédelmi mérnök, s mint ilyen, az egyetlen nő országában – ami különösen nagy szám, ha hozzá vesszük, hogy Izraelben az arabok óriási hányada még a középiskolát sem végzi el. Viszonylag jól tájékozott a világ dolgait illetően, és kifejezetten jól rálát néha összefüggésekre; sokkal jobban, mint azt az ember elsőre feltételezné róla. Bölcs matrónákhoz hasonlóan ösztönösen jó emberismerő, de kritikáit csak néha fogalmazza meg, és akkor is inkább gyógyító, mintsem bántó módon. Mint déli nő, szinte állandóan fázik (még akkor is, amikor nekem ingujjra kell vetkőznöm), és gyakran panaszkodik az ételekre (ebben viszont igazat kell adnom neki). Itt Dániában látott életében először havat.

Persze ő sem tökéletes: kissé szétszórt, pontatlan, fegyelmezetlen. Egyszer például, amikor megbeszéltünk egy találkozót Koppenhágában, és még negyed óra múlva sem volt ott, szokásom szerint rendkívül ideges lettem; ki nem állhatom a pontatlanságot. Komolyan fontolgattam, hogy kedvesség ide és jószívűség oda, ezúttal szigorúan leteremtem. Végül nagy sokára felbukkant (vásárolni volt), de mikor belefogtam volna a prédikációba, kibuggyant belőle az ismerős, életvidám nevetés – és bármennyire is szerettem volna dühös lenni rá, a haragom pillanatok alatt elszállt. Nos, ez Manar.

Nemrég írtam a meseszerűnek tűnő északi jóléti modellről. Minthogy minden társadalmi jelenségnek és vívmánynak megvan az előtörténete, ezért a tudásszomjas olvasók kedvéért most arra szeretnék kissé rávilágítani, milyen előzmények vezettek oda, hogy a dánok sok tekintetben irigylésre méltó életkörülményeiket kialakíthatták.

Kezdjük ott, hogy a XVII-XVIII században Dánia ugyanolyan tudatlan parasztok által lakott ország  volt, mint a mi Magyarországunk, azzal a különbséggel mondjuk, hogy a sötét és hideg Északon még kevésbé volt kellemes dolog tudatlan parasztnak lenni, mint nálunk. Az urak itt is németül beszéltek, és birtokaikat lehetőleg messze elkerülve (és elhanyagolva) igyekeztek kellemesebb körülmények között időzni. Úgy általában elmondhatjuk, hogy dánnak lenni a legkevésbé sem volt jó, és ha valaki akkor azt mondja, hogy ez az ország  200-300 év múltán a világ irigységének tárgya lesz, ezzel bizonyára az errefelé ritka harsány nevetésre adott volna alkalmat.

Minthogy tehát parasztokon kívül más nem igazán élt errefelé, ezért a parasztok kezdtek el szervezkedni, hogy kissé jobban alakuljanak a dolgok. És mivel a XVIII. század a felvilágosulásnak nevezett jelenség időszaka, így szerencséjük volt: az uralkodó (a mi II. Józsefünkhoz és Nagy Frigyeshez hasonlóan) igyekezett némi reformok révén „trendinek”, filantrópnak mutatkozni, na meg mellékesen több bevételhez jutni. Így került sor 1788-ban földosztásra, ami mint később bebizonyosodott, nem csak a birtok-, hanem a társadalmi viszonyokat is gyökeresen átrendezte. Az addigi tipikus késő-feudális berendezkedés megváltozott: a falvak helyett 40-50 hektáros önálló birtokokon tanyagazdaságok jöttek létre, és kezdetét vette a középosztálybeli önálló paraszti életforma kialakulása. Gyakorlatilag ez az a struktúra, ami a mai plebejus, egalitariánus, önszerveződő és egyszerre (a tanyák miatt) elszigetelt, de mégis (a közös feladatok miatt elkerülhetetlenül) kooperáló dán mentalitást eredményezte.

Ez a kooperáció hamar megindult a gazdaságok szükségleteit kielégítő közösen működtetett olyan intézmények létrehozásával, mint az üzletek, tejüzemek, mészárszékek és hasonlók. Egyedülálló, hogy ezek jelentős része nem magántulajdonban állt, hanem a paraszti szövetkezetek működtették, vezető testületeibe maguk a gazdálkodók ültek. Ezek aztán olyan remekül működtek, hogy a XIX. századra gyakorlatilag a privát konkurenciát tönkretették, és egyre nagyobb közös projektekbe fogtak: így jött létre saját takarékbankjuk is, amelynek „igazgatótanácsát” és „felügyelőbizottságát” szintén a parasztok alkották, és a profitot nem szétosztották, hanem a nonprofit intézményeik fenntartására fordították.

Láthatjuk tehát, hogy az a kísérlet, amelyet nálunk (főleg a téeszek) keretében oly mesterien sikerült zátonyra futtatni, hogy mi kelet-európaiak eleve gyanakvással fogadunk minden hasonló ötletet, odafent valamilyen csoda folytán mégis nagyszerűen működött. És nem csupán működött, hanem kialakította a demokrácia fogalmát és működő gyakorlatát, és az addig a béka feneke alatt lévő dán öntudatnak olyan hatalmas lökést adott, amilyet nekünk mondjuk a pekingi olimpián harminc aranyérem sem tudott volna. A dán parasztok vérszemet kaptak: mindent népi alapon kezdtek szervezni, például az „egyszerű házaknak” nevezett közösségi intézményeket (kb. „kultúrház”), nem is beszélve az iskolákról (lásd a hojskole rendszerről szóló bejegyzésemet). Jelszavuk az volt, amit jó kétszáz évvel később egy elálló fülű barnás bőrű amerikai „Yes, we can” formában fogalmazott meg.

A dán alulról szerveződésnek ez az aranykora 1850-1950 között zajlott le, és habár utána ez a klasszikus-ideális forma hanyatlani kezdett (pl. az intézmények közül nem egy kapitalistává vált), az alapvető struktúra és a szemlélet megmaradt. Ennek eredménye az, hogy Dániában ma is szinte minden fontos intézményt „népinek” (folk-) neveznek: Folketinget (népparlament), Folkbiblioteke (népkönyvtár), folkpension (népnyugdíj), és persze a folkhojskole (népfőiskola). A népi szerveződés a kerete errefelé az egyházi életnek is (bár ez sok más protestáns területen hasonló). A mi kommunizmuson edződött fülünknek mindez nevetségesen hangzik, de Dániában valóban az, amit a neve sugal. A dánok gyakorlatilag egész életüket ezekben a saját maguk által, saját elveik szerint létrehozott és saját erőből működtetett intézményekben töltik.

A XIX. század második felében kissé más fordulatot vett az önmegsegítés. Ahogy itt is egyre nagyobb városokban, egyre nagyobb gyárakban egyre több munkás dolgozott, ők is szervezkedésbe kezdtek a gazdálkodók mintáját követve: éttermeket, sörfőzdéket, utazási irodákat, bankot alapítottak, de ezek – a bank kivételével – a II. világháború után képtelenek voltak fennmaradni. Létrehoztak szakszervezetet (ami ma is az egyik legerősebb Európában), majd saját pártot, a szociáldemokrata pártot, amely a XX. század jelentős részében vezette az országot. Persze ez utóbbi sem olyan, mint a mi szocdemjeink: korán szakítottak ugyanis a Marxizmussal, és szépen lassan a kapitalizmus útjára léptek. Megtartották azonban a szociális érzékenységet, és kialakították Európa és a világ legjobban működő szociális modelljét.

Ilyen körümények magyarázzák, hogy a dán társadalomban a legújabb korban a liberalizmus-individualizmus-szocializmus hármas eszménye a meghatározó. Erős demokratikus államot alakítottak ki maguknak, amely ugyan sok adót szed, de az élet minden területén ingyenes szolgáltatásokat nyújt cserébe. Ugyanezért gyakorlatilag itt nem létezik korrupció, mert az állammal a polgárok azonosulnak, nem hagyják megkárosítani. A dánok egyúttal kifejezetten elitellenesek (meggyőződésük, hogy a „lentről felfelé” jó, a „fentről lefelé” rossz, így mindig a maguk közül valókat kedvelték, ezért különösen népszerűtlen a mai globalista-absztrakt politikai elit), hajlamosak az idegenellenességre (erős szélsőjobb pártok).

Ám az utóbbi években számos új (egyébként nagyrészt globális) veszély fenyegeti, szerencsésen kialakított kis békés szigetüket. Ezek közül a legfontosabbak a szociális rendszer fenntartása, az elöregedés, az emigráció problémája, az extrém módon drága ingatlanárak (bár ez mostanában némileg enyhült), a kultúrák közötti konfliktusok (lásd Mohamed-karikatúrák). Ennek eredményeképpen a korábbi belső társadalmi béke is egyre inkább felborul, egyre több a megosztottság, vita, szélsőséges vélemény.

Összességében azonban minden probléma dacára Dánia – Svédországgal, Norvégiával, Izlanddal és Finnországgal együtt – annak a régiónak a része, ahol a világon a legjobb állampolgárnak lenni, és ez még nagyon sokáig így is marad.

Ma délelőtt Garba nem csak nekünk, hanem az egész iskolának tartott egy előadást a világ konfliktusgócairól ("hot spots"), ahol nap mint nap emberek halnak meg. Egy háromnegyed óra keretében sorban áttekintettünk őket kontinensenként és rövid magyarázatot kaptunk az okokról, kilátásokról. Igen hasznos kis összefoglaló volt, sajnos nem lehetett hosszabb, mert az itteniek nem nagyon bírják az értelmi megterhelést ;) Ahogy így végignéztük ezeket, megállapítottuk, hogy bármilyen aggasztóak is ezek, ma a világban sokkal kevesebb konfliktus van, mint eddig bármikor (Európában igazi "hot spot" jelenleg nincs is, csak Koszovó és a Kaukázus problémás), és ahol van, ott is nagyságrendekkel kevesebben halnak meg, mint korábbi ellentétek esetén. Azért a világ mégis megyeget előre...

Ezután mi hallgatók tartottunk  prezentációkat különféle témákban; én a LEGO cégről adtam elő. Sok anyagot találtam ezzel kapcsolatban, majd amikor külön írok a legendás játékról, akkor felhasználom itt is ezeket. Viszont támadt egy jó ötletem: szervezek egy gyárlátogatást Billundba, a LEGO központjába (a gyárba, nem a szórakoztató parkba). Megnéztem a holnapot, és van ilyen lehetőség oktatási intézmények számára is, így felkerestem Rikke igazgatónőt az ötlettel. Azon nyomban fel is hívta a vállalatot, és mit hoz a véletlen: az ügyfélkapcsolati felelős gyereke épp a mi hojskole-unkba járt, így készségesen állt rendelkezésünkre. Már csak az időpontot kell egyeztetni vele, és fél napot eltölthetünk a játékgyárban. Ha ezt a blogot befejezem, rögtön írok is neki e-mailt, hogy a részleteket letárgyaljuk.

Egy másik ötletem is támadt még hétvégén: elindítok itt egy tarokk tanfolyamot. Ki is plakátoltam tegnap, kíváncsi vagyok, hány érdeklődő lesz (eddig egy), tartok tőle, hogy az ilyen intellektuális kihívások nem vonzák a diákseregletet, de nem legyenek előítéleteink, nem igaz ;)? Érdekes lesz egy önmagában is nehéz játékot angol nyelven tanítani; egy csomó kifejezésnek (pl. felvevő, XXI-fogás, ütés, elbukás, bemondás) igazából nem is tudom, milyen fordítás felelne meg a legmegfelelőbben. Furcsa lesz a megszokott, igazából csak magyarul létező bemondásokat angolul mondani (four kings? all the three?), de majd csak kialakul valahogy a dolog. Már ha.

Ami kevésbé jó hír, hogy veszélybe került a közös izlandi utunk, mert azt a pénzt, amit erre kértünk, lehet, hogy a Párizs-Róma útra kell felhasználni. Egyáltalán nem örülök a fejleménynek. Még nem biztos a dolog, úgyhogy amíg élek, remélek.

Ez volt az első hosszú hétvégénk, és nagyszerűen sikerült. Minden hónapban tartunk egy ilyen alkalmat, amikor a dánok négy napra hazautaznak a családhoz, így csak mi, küldöldiek maradunk úgy egy tucatnyian a házban. Először tartottam tőle, hogy unalmas és magányos lesz, de épp ellenkezőleg sikerült: olyan, mintha egy nyüzsgő nagyvárosból átkerülne az ember egy kis faluba, ahol mindenki mindenkit ismer és számon tart. Még étkezni is egy asztalnál tudtunk mindannyian, nagyon családias volt.

Pénteken délután elkerekeztem Simon ócska biciklijén Fredensborgba, megnézni a királyi rezidenciát (erről a beszámolót lásd az Utazgatón). Habár nyirkos-borús idő volt, már olyan régen késztültem ide, hogy ez sem tarthatott vissza. Ezt leszámítva kellemes út volt: dimbes-dombos utacskákon, malmok és tanyák mellett egy szűk óra alatt értem a megyeszékhelyre, ami meglepően kis hely. Eredetileg csak a kastélyt építették ide, ami köré lassan egy település épült (nagyjából úgy, mint nálunk Gödöllőn). A kastélyt és a parkját leszámítva nem is nagyon van semmi látnivaló. Sajnos a palota július kivételével zárva van a publikum előtt, így csak a parkban tudtam biciklizni, de az is kellemes volt.
Hazafelé majdnem eltévedtem, pedig térképet is vittem magammal; úgy látszik, a kerékpárutak nem mindig egyértelműek.
Este asztaliteniszetzünk, majd megnéztük a Valhalla c. dán rajzfilmet, amit a dán nyelvtanárnő adott, hogy a kultúrával és a nyelvvel is ismerkedjünk (feliratozva néztük). 1986-ban készült, tehát majdnem akkor, mint a Macskafogó, és nagyjából ugyanolyan kultikus szerepe is van itt, de messze nem éri el ezt a színvonalat; igazából az egész egy roppant primitív, fantáziátlan történet, és a kidolgozás sem különösebbn ötletes. De legalább az északi mitológiáról megtudtam többet.

Szombaton nem vártam be a kései brunch-t, korán megreggeliztem, és irány Helsingor (megint Simon biciklijén, és megint szomorkás időben). Itt is nagyon tartalmas volt a napom: megtekintettem Kronborgot, a Szent Olaf-templomot, és az egykori Kármelita kolostort; mindegyik tetszett, de leginkább ez utóbbi volt különösen hangulatos. Kronborgban történt egy érdekes intermezzó: a dán szokás szerint a bejárat mellett falnak támasztott kerékpárt kifelé jövet nem találtam a helyén. Kissé ideges lettem, elvégre is kölcsönjármű, de hamar kiderült, hogy a portás(nő) tette félre; figyelmeztetett, hogy egyrészt a kastélyban tilos kerékpározni (bár én csak a bejáratig mentem vele), másrészt hogy lakatoljam le, mert el fogják lopni. No lám, mégsem olyan biztonságos a város, mint azt mondják? Eddig még sehonnan sem lopták el, bár lehet, hogy csak azért, mert még dán viszonylatban is feltűnően ócska.

Épp vacsoraidőben értem haza. Vacsora után megtanítottam az egész csapatot mocsarazni; nagyon tetszett nekik, és mindenki bekapcsolódott, aki a házban volt; úgy éreztem, ezalatt a hétvége alatt mi külföldiek sokkal közelebb kerültünk egymáshoz – és ez egyöntetű véleménye volt mindenkinek. A játék után lefeküdtem, mert kimerített a nap, de a többiek még éjjel főzni kezdtek, és azután kezdtek el filmet nézni... úgy látszik, nem szokásuk aludni :)

A vasárnap még ennél is jobban sikerült, azt hiszem, eddig az eddig legjobb napom volt itt. Először is remek, napsütéses idő volt szinte egész nap. Reggel Koppenhágába utaztam, ahol megint megnéztem néhány fontos látványosságot: az Amalienborgot, a Rosenborgot, körbesétáltam a Christiansborn kormányzati negyedet és néhány nagyon hangulatos utcát, kora délután pedig még visszamentem a Nemzeti Múzeumba, ahol a múltkor nem tudtam befejezni néhány tárlatot. Most sem – háromkor ugyanis találkánk volt Detkóval a főpályaudvaron. Szombat este érkezett, és nagyon jó volt egy régi ismerőssel találkozni. Különös érzés volt itt, messze otthontól sétálgatni vele. Mivel már többször volt itt a városban, sok újat tudott mutatni séta közben, és jókat beszélgettünk. Nemsoká véletlenül egy Studenterhuset nevű diákkávézó mellett kötöttünk ki, amit szintén jól ismert (készített is ide valamikor egy arculati pályázatot); épp olyan szerencsénk volt, hogy a vasárnap délutáni swing táncklub folyt. Be is ugrottunk, iszogattunk, megettem a hazulról hozott sütikéjét (nagyon jólesett), és táncoltunk is. Megbeszéltünk, hogy jövő vasárnap is visszatérünk ide.
Hat órára a külvárosba mentünk egy katolikus templomba. Szinte csordultig volt külföldiekkel, túlnyomórészt fülöp-szigetekiekkel – a protestantimzus a helyi középosztály vallása, míg a bevándorló alsóbb osztályok katolikusok. Egy német pap tartotta angolul a misét; jó hosszan, de érdekesen és érthetően beszélt, amúgy modern nyugati módon a padsorok között sétálgatva, élénken gesztikulálva. A déliek szokásának megfelelően sok (taizéi jellegű) ének volt, és két szín alatti áldozás. Nagyon jó volt végre egy hónap után szentmisén részt venni; ilyenkor tűnik fel, hogy az embernek az ilyen lelki dolgok is mennyire tudnak hiányozni.
Mise után elbúcsúztam Detkótól, és hazavonatoztam. Az állomásról egy rövidebb erdei úton kellett átvágni, amit most tettem meg este sötétben. Mivel azonban telihold volt, még ez a séta is kifejezetten kellemes volt – ahogyan az egész nap.

Kalandjaim eredményeképp új képek láthatóak a fényképtárban a következő helyeken: Fredensborg, Koppenhága, Kronborg, Helsingor, illetve nem rég lett frissítve Humlebaek, Crossing Borders és Krogerup.

Egy ilyen isten háta mögötti helyen néha meglepő dolgok történnek. Kiderült nemrég, hogy az egyik vendégházunkban egy (konspiratív okokból itt néven nem nevezendő országóból érkezett) író-költő lakik családjával (nevét konspiratív okokból itt nem írjuk le). Ők politikai menedékjogot kaptak az országban, és mivel ott halálra keresik őket, itt rejtették el őket. Sőt, nem csak elrejtették, hanem a dán titkosszolgálat (PET) védelme alatt állnak. Remélem, hogy a néven nem nevezett ország elvetemült terroristái nem olvassák ezt a blogot ;)

Megtartottuk az újabb dán órákat. Először szerda este Anne-el, majd ma délután a másik tanárral. Még csak a második héten tartunk a tanulással, így nem nagy a szókincsünk. A legjobban Petra halad, ő már előtanulmányokat is komolyan folytatott, és itt is ő gyakorol a legtöbbet. Az elmúlt napokban én is elég sokat tanultam – szinte minden nap ezzel kezdtem –, de elég ambivalens érzéseim vannak eleddig. Írás, olvasás, szótanulás rendben; de amikor szóban gyakorlunk, az módfelett nehéz továbbra is. Az ember nagy üggyel-bajjal még csak-csak rekonstruálja a kiejtést, de amikor valaki mástól hallja, szinte reményvesztetté válik. Kihüvelyezhetetlen hanghullám az egész. Rengeteg gyakorlásra van még szükség, hogy kiismerjük magunkat.

Hogy az olvasó is ízelítőt kapjon, ajánlom az alább oldalt, amit kormánypénzből hoztak létre Dániában letelepedni szándékozók számra. Ezen belül van egy nagyon jó kis nyelvtanító rész; az első lecke három hanganyagát érdemes meghallgatni (a hangszórókra kattintva). A hang a mellette lévő szöveget olvassa fel, így mód adódik az összevetésére – kíváncsi vagyok a véleményekre ;)

A nyelvóra keretében nekünk is kell ezt-azt demonstrálnunk; én a viking korról mutattam be egy prezentációt (a többiek nem nagyon foglalkoztak a feladattal). Majd talán írok a témáról külön beszámolót. A tanárnő adott egy, a viking mitológia világában játszódó rajzfilmet, kíváncsi vagyok rá. A címe Valhalla, itt látható belőle egy kis részlet hangulatcsinálónak angol felirattal:

Nyelvleckék után vacsoráztunk. Vicces epizód volt, amikor a feltálalt húsról kérdeztük a szakácsot, angolul válaszolt: „duck” (kacsa), amit a kínai Cisz „dog”-nak (kutya) értett, és ennek hallatán módfelett örvendezni kezdett. Ennyit a modern kínai konyháról ;)

Este asztaliteniszeztünk. Már hosszú évek óta nem játszottam, kíváncsi voltam, hogy megy. Nos, sokkal jobban, mint vártam – persze ehhez az ellenfelek gyengécske teljesítménye is kellett azért. István játszott még igazán jól, meglepetésre Cisz volt a legrosszabb. Lám, Kína ma csupa érdekességgel szolgál.

Holnap négynapos hosszú hétvége kezdődik, a dánok majdnem mind hazamennek, csak mi külföldiek fogunk az üres házban ténferegni. Jó lett volna valami értelmes programot megszervezni, de elég nehezen megy a kooperáció. Elmegyek majd megint Koppenhágába, és ha minden igaz, Detkóval is találkozom, szombaton érkezik. Jó lesz végre egy régi ismerőst látni.