Dánia és a dán nép sok tekintetben különleges, történelmük is nem egyszer vett rendhagyó fordulatot. Például a II. világháborúban. Kezdjük azzal, hogy mivel a nácik szemében „első osztályú” faji besorolásnak örvendtek, ezért voltaképpen a németek igazán le sem rohanták őket, hanem egy sajátos, úgynevezett „békés megszállást” foganatosítva „protektorátust” állítottak fel. Azaz minden maradt a régiben X. Krisztián királytól a parlamenten át a rendőrségig, csak egyrészt szoros német felügyelet alatt (ahogy már korábban említettem, a mi iskolánk is SS-állomáshely volt), másrészt az ország erőforrásait a Harmadik Birodalom szolgálatában állították – az adatok szerint a németek mezőgazdasági ellátmányának 10-15%-a (!) érkezett ebből a kis országból. Ennek a különleges megoldásnak az értelme a németek részéről minél kevesebb energia lekötése (őket voltaképpen nem ez az ország, hanem Norvégia érdekelte), a dánok részéről pedig a béke fenntartása volt. Utóbbi olyan remekül meg is valósult, hogy akkoriban a dán családok sokáig semmit sem érzékeltek a háborúból. (Később megszorítások, hiány, jegyrendszer alakult ki, de távolról sem romlott annyit a helyzet, mint más államok.) A megszállók, cserébe a problémamentes igazodásért, számos olyan kedvezményt biztosítottak, amelyek a többi megszállt országban csupán álom volt (pl. szabad választások, a német hatóságoknak nem volt joghatósága a dán polgárok felett). Elmondható tehát, hogy valamennyi háború sújtotta ország közül Dánia vészelte át az időszakot a legjobban. Lakosai közül mintegy 6000 fő esett áldozatul.
Mivel azonban a dánok – rokonság ide vagy oda – hagyományosan rossz szomszédságban éltek történelmük során a nagy déli szomszéddal, és inkább a britek felé hajlottak, a király meg a kormány behódolása és a relatív béke ellenére itt is kialakult az ellenállás: a csúfolódó gyermekektől egészen a klasszikus földalatti szabotálós-illegálisan nyomtatós mozgalomig minden létezett, de a széles tömegek (lám, megint egy sajátosság) a dacos-durcás ellenkezést választották, kicsit úgy, mint nálunk annak idején a kommunizmussal szemben. Az állam maga hivatalosan együttműködött a megszállókkal (pl. nácibarát újságcikkek, kommunisták letartóztatása), viszont egyúttal a szövetségesek kezére is játszott fontos titkos katonai információkat.
Ami a zsidókat illeti, ők sosem voltak Dániában sokan. 1940-ben nagyjából 7-8000 fő élhetett az országban, főleg balti bevándoroltak ősei. Eleinte a kompromisszum érdekében még a német vezetők (köztük Werner Best „kormányzó”) is azt javasolták Hitlernek, hogy ne nagyon bolygassa itt a zsidókérdést, amit a Führer egy ideig érdekes módon meg is fogadott. Így tehát Dánia az egyedüli német megszállás alatti ország, amely semmilyen, a dán zsidókat bármiben is hátrányosan megkülönböztető törvényt nem fogadott el! 1943-ra azonban, részben a „nemzetközi helyzet fokozódása”, részben az erősödő dán ellenállás, részben pedig az Endlösung kiszélesedése következtében (nem is beszélve egy, a király részéről nem kellően meghálált führeri születésnapi köszöntőről) megszűnt a türelmi időszak, és a németek „ellenséges területnek” nyilvánítva az országot elszánták magukat a deportálások megkezdésére. És itt vett Európában (újra csak) egyedi fordulatot a történet!
A Gestapo az 1943 október 1. és 2. közötti éjszaka szándékozta begyűjteni a zsidókat. A terv azonban kitudódott (egy német diplomata súgta meg), és 1-jén a dánok gyakorlatilag órák alatt szájról-szájra adva a hírt iskolákban, kórházakban, templomokban, lépcsőházakban, utcán figyelmeztették zsidó ismerőseiket, szomszédaikat, egyúttal pedig megszervezték tömeges menekítésüket is; voltaképpen ez az akció volt az első széleskörű, nyílt és aktív szembeszegülés a németekkel. Kimenekítették a zsidókat a fővárosból vidékre, ahonnan szinte valamennyiüket a semleges Svédországba csempészték halászhajókon (néhány esetben némi pénzért cserébe). A dán hatóságok és az ellenállás is aktívan közreműködött, de hozzá kell tenni, hogy a Gestapo és a német hadsereg-haditengerészet is többé-kevésbé hagyta elszökni a szökevényeket, ami nagyban elősegítette a sikert.
Nem egészen 500 fő kötött ki végül a cseh theresienstadti koncentrációs táborban, de – a dán kormány közbenjárására – ők is összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között éltek, mint más táborok lakói (például nem akarták őket megsemmisíteni, hogy mást ne említsek).
A Jad Vasem intézet 102 dániai zsidó áldozatot tart számon, és egyedülálló módon a dán nemzetet kollektíve nyilvánítja „igaznak a nemzetek között”. A háború után az elmenekültek jelentős része visszatért. Itt Krogerupban is több olyan diák van, aki ilyen családból származik.
Széles körben elterjedt legenda, hogy amikor a németek fontolgatták a sárga csillag bevezetését, akkor szolidaritásból – és a zsidók ilyetén azonosítását ellehetetlenítendő – a dánok a királlyal az élen valamennyien viselni kezdték a jelet. Ez azonban nem igaz, félreértésen alapul.
A háború vége felé negyedmillió német menekült érkezett Dániába a Vörös Hadsereg elől (főként gyermekek, idősek, nők,) akiket szögesdróttal körülvett, élelemmel és egészségügyi ellátással megfelelően el nem látott menekülttáborokba vittek. Csak a háború utolsó évében 13000-en pusztultak el ott, köztük 7000 hét év alatti gyermek.
