Danmark

Nem hiába figyelmeztetett bennünket Garba, hogy vigyázzunk a trükkös északi tavasszal: én is szinte észrevétlenül kaptam el a dán meghűlést. A hosszú, búskomor tél után olyan hirtelen tör az emberre a meleg napsütés, hogy szinte egészen megtévesztően azt sugalja: itt a tavasz. Ilyenkor aztán boldog-boldogtalan eufórikusan rohan ki élvezni az időt – a dánok példáját követve gyakran jócskán alulöltözve, ami szemben az edzett viking szervezettel, a külföldiek számára kész veszedelem: pár perc alatt kész a meghűlés. Így aztán szinte törvényszerűen minden idegen átesik az „északi monszun” nevű jelenségen, amely kora tavasszal alattomosan letámadja őket. Így jártam én is, hiába öltöttem magamra elővigyázatosan sálat-sapkát-nagykabátot.

Tegnap megint menetrendszerű party volt a kollégiumban. Ahogy említettem már, minden ilyen alkalomnak van egy témája, ami köré szerveződik: korábban például a cirkusz vagy a gengsztervilág, ezúttal az „utazás”. El sem tudtam képzelni, hogy vajon erre milyen ötletekkel rukkolnak elő, de az egyébként oly sivár dán fantázia leleményessége e téren újból meglepett. A legtöbben valamilyen egzotikus ország turistáinak öltöztek, de volt aki a duty free shop parfümöskisasszonyának, sőt, olyan is, aki felcímkézett bőröndnek. A termet a dán közlekedésből (mondjuk a vonatról) unalomig ismert szlogenekkel tapétázták be (olyanokkal, mint mondjuk nálunk budapesti metrón a „kérjük, hagyják el a szerelvényt, és erre figyelmeztessék utastársaikat is”). A legszellemesebb pedig egy olyan tánckoreográfia bemutatása volt, amelyet a légi utaskísérők olyan mozdulataiból állítottak össze, amelyeket a repülőgép indulása előtt szoktak az utasoknak bemutatni (mentőmellény felöltése, stb.). Valószínűleg ez a fajta kreativitás nyilvánul meg a híres dán építészet vagy design sokféleségében is. Lám, egy újabb lecke: nem feltétlenül mindenben ötlettelen az, akinek a konyhája sivár és ízetlen ;)

A húsvét utáni szünet kettéválasztja öt hónapos kurzusunkat; a következő második szakaszban némileg átrendeződik a tanulmányi struktúra. Többek között új gyakorlati tárgyakat kell választani. E célból újra tartottunk egy olyan „tanulmánypiacot”, mint az elején: az egyes tanárok egy-egy asztal mögött ülve kínálgatják „portékájukat”, és a diákok körbejárva, kérdezgetve választják ki a számukra legszimpatikusabb kurzust, amire aztán feliratkoznak. Összesen 8-10 ilyen lehetőség volt, de a nagy részük dán nyelven folyik majd, így nekünk külföldieknek végül csak három választásunk adódott: színjátszás, „fritluftliv” (szabadtéri élet), illetve farmi munka. Az első egyáltalán nem érdekelt. A farmi munka érdekesen hangzott, főleg miután kiderült, hogy főzni, állatokat feldolgozni (levágni, feldarabolni) is fogunk; részletesebb kérdezősködés után azonban kiderült, hogy az egész tulajdonképpen egyfajta pedagógiai oktatás: az elsajátított ismereteket majd gyermekeknek kell megtanítanunk. Minthogy kiskölkökkel vesződni egyáltalán nem akartam, így hát maradt a szabadtéri aktivitás, ahol tengerben kenuzás, kirándulás, falmászás lesz a program (ki tudja, miért, szinte mindegyik külföldi társam itt kötött ki végül).

Csütörtökön rendhagyó dán nyelvóránk volt: ezúttal nem Krogerupban üldögéltünk a tanteremben, hanem „terepgyakorlatot tartottunk”, azaz beutaztunk Koppenhágába, ahol tanárunk, Anja által összeállított feladatokat kellett megoldani – természetesen dán nyelven. Ezek közé tartozott bizonyos nevezetességek felkeresése, vásárolás üzletben, vagy megadott információk (például a királynő születésnapja) megtudakolása. Jól szórakoztunk, de sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy az élő dán beszéd megértésében bizony van még mit fejlődnöm.

Én már reggel beutaztam a fővárosba, úgy véltem, hogyha már délután úgyis kijövünk a nyelvórára, akkor én inkább az egész napot itt töltöm. Bóklásztam a városban, felkerestem még azt az egy-két templomot, amit eddig nem találtam nyitva, valamint ellátogattam a „főkönyvtárba”, ahol összeszedtem egy-két hasznos brosúrát. Dániában egyébként a közkönyvtárak ingyenesek (még a külföldieknek is, csupán be kell iratkozni), rendkívül jól ellátottak, és szinte mindenhol megtalálhatóak – nálunk Humlebaekben is. Sajnos cudar egy időnk volt hideggel és metsző széllel, így egyáltalán nem bántam meg, hogy a teljes téli öltözékemet magamra öltöttem. Ahogy jártam-keltem, ráébredtem, hogy voltaképpen most már az egész belvárost ismerem, és gyakorlatilag minden számottevő látnivalót láttam már, ami érdekelt. Lehet, hogy valamikor el kellene látogatnom a külvárosba.

Pénteken a szokásos tanulmányi nap következett; a média-téma kapcsán megnéztünk egy filmet (Sometimes in April, 2005) a ruandai népírtásról, aztán beszélgettünk róla. A film nem dokumentum-, hanem játékfilm, ennek megfelelően kissé túl drámaira sikeredett, de kétségtelen, hogy ezek után azért az ember mégiscsak tudja hová tenni az egész eseményt. Megfigyeltem, hogy Garbát nagyon megrendítette a dolog; ami nem csoda, hiszen ő is afrikai, de éppen ez egy fontos különbség a nyugati és az afrikai mentalitás között: még egy ilyen értelmiséginek is, mint ő, szüksége van a tények puszta ismertetésén túl az események „megelevenítésére”: eljátszásra, drámára, érzelem- és hangulatkeltésre, hogy igazán átélhesse a dolgot. Habár a magam részéről mindezt hajlamos vagyok felesleges, gyerekes csillogó porhintésnek tekinteni, azért fogalmazzunk mégis inkább úgy, hogy a valóság megismerésének, interpretációjának egy másféle módja.

Épp az óránk folyt, amikor számos motyójával hazaérkezett Manar. Mint kiderült, nem kapta meg végül a vízumot, és anélkül vágott neki az egyiptomi útnak, remélve, hogy talán valamilyen csoda folytán mégis bejuthat az országba. Nos, a csoda elmaradt; ehelyett vagy húsz órát kellett Bécsben, a reptéren töltenie, onnan pedig különféle kalandok árán újabb egy nap alatt visszabuszoznia Dániába. Így utólag persze ő is belátja azt, amit mindnyájan gondoltunk, vagyis hogy értelmetlen volt így nekiindulnia az útnak, de ez az aprócska nő épp abból a fajtából van, aki még a lehetetlent is megpróbálja a céljai elérése érdekében – és ki tudja, talán néha sikerül is neki. Ezúttal azonban nem így volt. Szegény teljesen lelombozva és kimerülve ért vissza, úgyhogy az estét azzal töltöttük, hogy egy kis életet verjünk belé. Jellemző rá egyébként, hogy bár az ő bukszája is lapos, mégis segített egy román lányt száz euróval hazajutni...

Most épp a szokásos szombat délelőtti ejtőzés van; a társaság java része a nagyteremben énekel, de olyan hangerővel, hogy itt, az épület túlfelén is hallani. Még ennyi idő után is meglep a dánok közös éneklési mániája. A héten szereztem egy-két kiadványt Grönlandról és a Faeröer-szigetekról, ezeket tanulmányozom majd, és este megpróbálom átvészelni a parti időszakát...

Elég sok mindent megtanultam már Dániáról, láttam is már jó néhány helyet, sok benyomást szereztem magukról a dánokról, ám mint mindenütt, itt is igaz, hogy egy országot akkor lehet igazán megismerni, ha meglátogatunk egy családot, látjuk a tipikus otthont, részt veszünk egy tipikus étkezésen. Ez a lehetőség turisták számára ritkán adatik, de még mi, itt tanuló diákok sem élvezhettük eddig, ezért örültem, amikor az egyik diák, Ida-Marie meghívott bennünket, külföldieket a szülei vidéki házába vasárnap este vacsorára. Ida-Marie egyébként azon kevés dánok közé tartozik itt Krogerupban, akikkel rendszeresen beszélgetek, lévén hogy utánam ő szokott másodikként reggelizni érkezni reggelente, és egymás mellé telepedve eszünk, társalgunk. Ő egy kissé idősebb az átlagnál, és többiektől eltérő módon komoly, kissé talán zordnak-nyersnek is tűnhet néha. A folyosón a közelükben lakó Manar egyébként ki nem állhatja, valamiféle homályos eredetű ellentét feszül köztük – én azonban ezt egyáltalán nem látom igazolva, sőt, az a tény, hogy elsőként invitált bennünket otthonukba, kifejezetten empátiáról és kedvességről árulkodik.

A vacsora csak öt órakor kezdődött, de úgy gondoltam, hogyha már amúgy is kimozdulunk, akkor induljunk még reggel, és az alkalmat kihasználva ezúttal is ejtsünk útba egy-két látnivalót. Istvánt, Manart, Ciszt és Petrát toboroztam össze még az autóba, a többi négy fő Simonnal érkezett. Természetesen a megbeszélthez képest nagyjából egy órás késéssel indultunk, de ez már majdhogynem alapértelmezett. Sajnos a hét közepi napsütéses meleg ekkora elmúlt, és újra a tipikusan dán, szeles-borult, és érezhetően hűvösebb idő kísért bennünket néhány csepp esővel.

Mivel Manar kinyomozta, hogy Ida-Marie anyja épp másnap ünnepli a születésnapját (ami egyébként tévedés volt, mert nem másnap, hanem csak egy hét múlva), ezért természetesen némi ajándékot is vásároltunk, és így vágtunk neki az útnak, amelynek útvonalát szokás szerint én állítottam össze. István volt a navigátorom, de csalódottan kellett megtapasztalnom, hogy nem sokkal hatékonyabb ebben szerepben, mint Abdelhadi volt az előző úton...

Először Fredensborgba mentünk (itt már harmadszor jártam), aztán egy gyönyörű kastélyt sétáltunk körbe Hillerødben (nagyon hasonlít a helsingøri Kronborgra, de annál is nagyobb és szebb; mivel nem volt sok időnk, ezért odabent nem néztünk körül). Ezután sajnos az egyik tervezett következő célpontot elvétettük út közben; Roskilde városában minden zárva volt (még szerencse, hogy én korábban ezeket láttam); a kattingei skanzenről pedig kiderült, hogy valójában nem is ez, így tehát összességében az útnak ez a része nem bizonyult túlságosan gyümölcsözőnek.

De hát az út fő célja nem is ezek voltak. Négy órára megérkeztünk Torskilstrupba, a Roskilde városától néhány kilométerre fekvő kis faluba. Sőt, tulajdonképpen egy fél órával hamarabb ott voltunk, így egy kicsit módunk volt körbesétálni, megismerni a települést. Nos, túl sok látnivaló nem akadt: Torskilstrup mintegy hatvan házból álló, csendes, szűk utcájú, már-már kihalt falu, ráadásul még hangulatosnak sem igazán mondható, egy apró tavacskán kívül semmiféle látnivaló nincs ott. Elgondolkodtam, hogy vajon az országnak eme része hol állhat a presztízs-hierarchiában (a dán „Veszprém” vagy inkább „Szabolcs” megye?), de ez nem derült ki. Vendéglátóink szinte rögtön a falu elején, egy igazán tipikus, hosszú, kerítés nélküli, százéves házban laknak, amelynek apró (és természetesen függönyözetlen) ablakai valószerűtlenül közel húzódtak az utcához. A tetőn cserép volt, szemben a szintén elterjedt zsúppal. Jóleső érzés volt látni, hogy a zászlórúdra felhúzták a hatalmas nemzeti lobogót – ez a nemzeti ünnepeken kívül becses vendégek érkezésekor is szokás.

Ida-Marie már nem lakik otthon (Roskildébe költözött), csak apja, Peter, és anyja, Lena (akit lánya következetesen így, a keresztnevén szólított) éltek a házban. Mondhatom, a szülőpár önmagában is érdekes volt: Lena középkiskolai tanár (angolt, dánt, történelmet, és „vallást” tanít, ami utóbbiról később kiderült, hogy tulajdonképpen etika), igen értelmes és kifinomult hölgy; ránézésre – lányához hasonlóan – ő sem tűnik sem kedvesnek, sem csinosnak, de valójában igen szimpatikus és remek vendéglátó (mint kiderült, jól is főz). Az apa, Peter – mert Ida-Marie szülei dánoknál nem épp szokványos módon még együtt élnek (bár külön névvel) – még a nejénél is érdekesebb figura: kis termetű, vékony, élénk, vidám férfi, feleségéhez hasonló jó intellektussal, és dánoktól szokatlan vidámsággal: a kedélyes beszélgetés közben gyakorta hangosan nevetgélt, tréfálkozott. Foglalkozására nézve „borkészítő”: ez itt annyit tesz, hogy külföldről – Itáliától Ausztráliáig – bort vásárol, és otthon palackozza, majd eladja. Az ilyen „borászatot” igazából sosem értettem, de hát végülis ahol nincs szőlő, ott más módon ezt nem is lehet (ám kérdés, hogy minek foglalkozik borral valaki egy olyan országban, ahol gyakorlatilag nincs szőlő, és így nincs borkultúra sem). Természetesen mutogatta termékeit, amelyek közül a legérdekesebb (és legbizarrabb) egy alumínim zacskóban forgalmazott „zacskós bor” volt – mint mondjak, nem tűnt igazán bizalomgerjesztőnek, viszont azok az italok, amelyeket a vacsorához tett asztalra, nem voltak rosszak. Kiderült, hogy a borkereskedés, mint a világon mindenütt, úgy Dániában is elég nehéz üzlet. Mondanom sem kell, hogy mindkettő remekül beszélt angolul; és bizonyos időt töltöttek Izraelben is (az anya egy kibucban például).

A házaspárnak még két fiúgyermeke is van (ők nem voltak jelen); közülük az egyik foglalkozása a számunkra igazán egzotikusnak tűnő arktikus mérnök, vagyis olyan mérnök, akik a jeges Grönlandon tervez olyan építményeket, amelyek a vastag jég-hó rétegen is meg tudnak állni. A családhoz tartozott még egy hosszú szőrű macska (a dánok szinte mind tartanak valamilyen háziállatot, jellemző módon kutyát vagy macskát), valamint egy, a kertbe tanyázó öreg tyúk, akit a macskához hasonló szeretettel dédelgettek.

A ház odabent szintén tipikus volt: alacsony famennyezet, nyikorgós hajópadló, diszkrét, már-már puritán berendezés (általában fabútorokkal, kivéve a modern konyhát és vizesblokkot). Az ablakok elég aprók, így odabent nappal is némileg félhomály uralkodott, és a hőmérséklet még számomra is elég alacsony volt. Mint Dániában oly sokminden, ez a lakás is a modernnek meg a réginek érdekes, de jól eltalált keveréke. A jobbára kisméretű helyiségek között a ház centruma a konyhával egybeépített nagyméretű nappali-ebédlő, ahol a hosszú asztal mellett mind a tizenhárman jól elfértünk. Ezzel kapcsolatban érdekes hagyomány, hogy a dán szokások szerint baljós, ha az együtt étkezők létszáma 13, vagyis az Utolsó Vacsora résztvevőinek száma, mert akkor a társaságból valaki rövidesen meghal. Mivel mi összesen épp ennyien voltunk, ezért Peter jelképesen kissé hátrébb, külön foglalt helyet – de a gyakorlatban persze ő is élénken bekapcsolódott. Egyébként aktív dohányos, a konyha-sarokba vonult vissza időről-időre rágyújtani.

A csupasz, egyszerű faasztalon a néhány szál tulipán, valamint az ablakokba helyezett pár mécses épp megfelelő dekoráció gyanánt szolgáltak. Először körbejártuk a házat, majd teával és kávéval kínáltak (utóbbit egyedi formájú kannából), majd bemutatkoztunk, és beszélgetni kezdtünk. Érdekes módon semmi feszélyezettséget nem éreztünk, sőt, az állandó tinédzserhangulat után kimondottan üdítő volt ezekkel az érett felnőttekkel egy társaságban lenni; utazásaikról, Dániáról, Grönlandról, a (mindig sláger) zsidó-palesztin kérdésről és még számos más kérdésről remekül elbeszélgettünk.

Ezután következett a fő szám, a vacsora feltálalása. Erre mindnyájan igen kíváncsiak voltunk, hiszen eleddig csupán a kollégiumbeli, már sokszor ecsetelt, de természetesen tipikusnak igazán nem mondható étkekhez volt itt szerencsénk. Elméletben már ismertünk néhány étket, de hát ugye az étkezés alapjában mégiscsak egy gyakorlatias dolog ugyebár.

Nos, leves nem volt, rögtön a főétkezéssel kezdtük. Ez egészen hétköznapi sült csirke és főtt újkrumpli volt, amihez ízletes barna szószt kínáltak, valamint sima uborka- illetve zöldségsalátát egy másik (tojásból, cukorból és citromból kevert) szósszal. Az egyszerű, de bőséges és ízletes fogás nagyon jólesett. A házigazda saját borából kínált; fehéret is vöröset is (jó minőségűek), és persze mindenféle üdítőitalt. Érdekes mozzanatként kiderült, hogy Ida-Marie először kilencéves korában rúgott be, amit a szülők nem is tartottak különösképpen botrányosnak – lám, újabb mozzanat a hagyományos dán alkoholizmusról.

A főfogás után Ida-Marie egy sétára invitált bennünket a településen. Ez egy kissé különös indítvány volt, részben mivel már eléggé besötétedett, részben pedig mivel gyakorlatilag semmi látnivaló nem akadt (kivéve a barátságos, már-már mesebeli, meleg fényekben úszó házakban étkező  családokra való zavartalan betekintést). Az egész intermezzó célja alighanem az volt, hogy ez idő alatt a háziasszony zavartalanul újra teríthesse az asztalt, ezúttal már a desszert céljára, ami – szinte alig hittük – a híres, hagyományos, már-már legendás Rød grød Med Fløde volt! Ez a név végigkísér bennünket egész itt-tartózkodásunk alatt, mivel a kifejezés egyfajta nyelvtörő (a dánok sem tudják igazán kiejteni), így amikor dántudásunkat akarjuk fitogtani, mindig ezt mondjuk ki (illetve próbáljuk kimondani), de egymás között is gyakran szóba kerül szórakozásképp. Emiatt aztán igazán kíváncsiak voltunk, hogy mi is ez tulajdonképpen. Nos, kérem, a Rød grød Med Fløde a dán konyha nemes egyszerűségét követve egy tálba öntött ribizli(?)szirup, amit tejszínnel (nem tejszínhabbal!) öntenek fel, és mellé fakultatíve lehet joghurtot fogyasztani. Nem lenne éppen rossz, ha valami szilárd „főösszetevőt” (mondjuk valami tésztát, piskótát) tartalmazna, így azonban meglehetősen üresnek tűnik; dehát kétségtelenül édes, és már minden édességnek annyira örülünk, hogy ezt is jó ízzel kanalaztuk be.

Vacsora után még egy jó darabig folytattuk a beszélgetést, de mivel az idő későre járt, lassan elbúcsúztunk, és hazafelé vettük az irányt. Mondhatom, igen jól éreztük magunkat.

Ida-Marie mellett egy másik lány, Cecilia is invitált bennünket magukhoz; hozzájuk majd májusban, a tanulmányutak és a nyaralás után megyünk.  Remélem, hogy az a látogatás is legalább ilyen kellemes és hasznos lesz majd. A látogatásról a képek itt tekinthetőek meg.

Az idő megint kellemetlenre fordult. A múlt héten napsütéses, remek napjaink voltak nagyjából tizenöt fokkal – a dán lányok könnű ruhára vetkezve sütkéreztek a napon –, már-már hittük, hogy megérkezett a tavasz, azonban kiderült, hogy ez csak a dán időjárás csele: visszatért a komor, borult hangulat erős széllel. Ma reggel dér volt az ablakom alatt, napközben pedig még a hó is esett. Lám, az ember itt sosem tudhassa – így viszont érthető, hogy az itteniek minden alkalmat megragadnak a napimádásra.

Már mindannyian tervezgetjük, hogy mihez fogjunk az április szabad napjainkkal-heteinkkel. Manar idejekorán összeállította a maga naptárát: március végén Egyiptomba készült (itt egy nemzetközi arab ifjúsági találkozó lesz), onnan Svájcba akar menni egy barátjával, aztán csatlakozna hozzánk Párizsban. A svájci tervezgetésben én is segítettem neki (az Utazgató kártyáit használva), és már egy hete lázas pakolásban van: irdatlan mennyiségű holmiját különféle dobozokba gyömöszöli. Természetesen a repülőjegyet jó előre megvásárolta Egyiptomba (ami szerinte egyébként a legszebb ország a világon, amit én legalábbis kétlek); viszont később derült ki, hogy a fáraók földjére bizony vízumot is kell szereznie. Ez kétszeresen is kellemetlen hír: egyrészt mert az egyiptomi követség az arab adminisztrációkra általában jellemző buzgalommal látott az ügyintézéshez, másrészt pedig mivel Manar ugyan arab, de mégis izraeli, számos arab állam megtagadja tőle a beutazást, amelyek pedig elvileg lehetővé teszik, gyakorlatban azok sem szokták kiadni a vízumot ilyen-olyan okokra hivatkozva. Szegény lány az utolsó napokat páni izgalomban töltve rohangált a követségre, hogy a holnapi indulásra meglegyen a pecsét. Még ma is szinte félóránkánt telefonálgatott be – aztán kiderült, hogy a dolog reménytelen. Most itt áll bedobozolt holmival, pocsékba ment repülőjeggyel (nem váltják vissza), és füstbe ment tervvel. Nem csoda, hogy sírásban tört ki. Igazán sajnáltam – de persze nem is Manar lenne, ha félóra múltán nem nevetett volna újra. Komolyan mondom, néha már-már irigylem ezt a rendíthetetlen jó kedélyét. Már-már ;)

Érdekes módon épp eme követségi mizéria közepette jelent meg nálunk Izrael dániai követségének magas tisztviselője, amolyan másodkövet-féléje Garba invitálására előadást tartani Izrael és a dán sajtó viszonyáról. Az úriember kiköpött az ifjú Al Pacino a Keresztapa első részéből, rangját pedig keménykötésű, hallgatag barátjának jelenléte is aláhúzta (bár valószínűtlen, hogy a palesztinok épp itt, épp őt próbálnák meg felrobbantani, de végül is ki tudja). Viszont meglehetősen mókás volt, hogy vonattal érkeztek az iskolába, visszafelé Garba szállította ki őket az állomásra :)

Ahogy arról már több ízben beszámoltam, iskolánkban és úgy általában Dániában az egyik favorit közéleti téma (Obama mellett) az izraeli-palesztin konfliktus, ráadásul Garba is a Közel-Keletet tanulmányozza, így nem csoda ezen úriemberek feltűnése körünkben. Őszintén szólva a kérdés már untat egy kicsit, így az előadástól nem sokat vártam, ehhez képest mégis érdekesnek bizonyult – no azért nem egetrengetően, csak mérsékelten érdekesnek. Először történelmi, majd aktuálpolitikai előadást hallottunk, aztán fokozatosan a közel-keleti témáknak a dán sajtóbeli jelenlétére terelődött a szó. Meglepve hallottam, hogy a dán lapokban Izrael úgy általában rendkívül hangsúlyos, gyakorlatilag minden nap írnak legalább egy cikket az ottani eseményekről, még akkor is, ha semmi különös nem történik (bár ez arrafelé elég ritka ugyebár). Minden magára valamit adó médiának van odakint tudósítója. Az összhíranyaghoz képest ebben az országban taglalják legterjedelmesebben az izraeli állam ügyes-bajos dolgait. Fordítva egyébként nem igaz: az izraelieket különösebben nem érdeklik a dán újságok. Hogy mindennek pontosan mi az oka – hiszen látszólag nincs különösebben szoros kapcsolat a két nemzet között –, azt egyelőre nem tudom, de mindenképp ki szeretném nyomozni. Ha megtudom, megírom ;)

Az elmúlt hétvégén nyílt nap volt a kollégiumban – nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a szülők lássák, gyermeküket milyen jó helyre adták be (ezért a sok pénzért), illetve a kisebb testvérek is kedvet kapjanak, így biztosítva legyen a tanuló-utánpótlás. Na és persze számos barát-barátnő is érkezett, kihasználva az alkalmat a mulatozásra.

Az eseményre már jó előre felkészültünk: minden tanulócsoport készült valamiféle bemutatóval, összegezve addigi munkáját. Egy ilyen bemutató tartalma egy tánccsoport vagy egy fazekasszakkör esetében elég kézenfekvő, de egy elvont ismereteket tanuló csoportnál –  mint amilyen ami Crossing Borders kurzusunk – már kevésbé. Törtük is egy darabig a fejünket, míg végül abban maradtunk, hogy minden diák a kurzus egy egy „dimenzióját” fogja valamilyen módon bemutatni, például a környezetvédelmet, globális intézményeket, az északi országokat. Nekem Dánia bemutatása jutott, amihez az utazások alkalmával készített fotókat használtam fel.

Szombat reggel nagy sürgés-forgás keretében kitakarítottuk az egész épületet. A mi csapatunk a legkellemesebb helyen, a kandallós hygge-szobában ütött tanyát; én kiragasztgattam néhány tucat képet a falra, fejembe nyomtam a dán zászlós sapkámat, megragadtam egy dán zászlót, így vártam az érdeklődőket.

Ebéd után folyamatosan érkezni kezdtek a vendégek: többségében tisztes, nyugodt, tipikusan jóléti dán apukák és anyukák (esetenként testvérekkel), valamint a vidám cimborák, így szokatlan módon ezúttal nem csak a húszéves korosztály volt képviselve, hanem még a nagymamák-nagypapák is. Természetesen így szó sem lehetett a szokásos laza-hányaveti viselkedésről, hanem a diákoknak fel kellett nőni a közönséghez – és be kell vallanom, ez meglepően jól sikerült, mindenki elő tudta venni erre az időre decens, kispolgári énjét, konszolidált arcát.

Mivel ilyen sokan voltunk – a hatvan diák mellett még legalább ennyi vendég – természetesen a nagyteremben kezdődött a műsor egy amolyan ünnepségfélével, ami engem az általános iskolaiakra emlékeztetett. Az igazgatónő köszöntő beszédet mondott, Laura, az egyik diák pedig elsorolta az intézmény történetét (sajnos dánul, pedig a részletek engem is érdekeltek volna). Ezután bemutatkozott a tanári kar, majd meglepetésünkre bennünket, külföldieket is felhívtak a színpadra és bemutattak – ez mondjuk kicsit feszélyező volt, de azt hiszem érthető, ha a szülők kíváncsiak az első ilyen kurzusra, illetve arra, hogy csemetéik ugyan miféle idegenekkel vannak összezárva (érdekelt volna a véleményük, de ez persze nem derült ki). Ezután fellépett a tánccsoport, a versíró cimborák, levetítettek egy hallgatók által készített filmet, és végül a vagy harminc fős énekkar is eldalolt néhány éneket (minden hétfőn este énekkar van, amit sokan nagy lelkesedéssel látogatnak, ott gyakorolták be ezeket).

A műsoros est után következtek a csoportos bemutatók különféle termekben. Mi is körbekukkantottunk – főleg a kerámia volt érdekes, magas színvonalú és kifejezetten szép dolgokat készítettek. A mi termünket is sokan felkeresték, így módom volt szót váltani az idősebb korosztályhoz tartozó dánokkal is. Kedvesek, érdeklődőek voltak; viszont meglepett, hogy amikor előhozakodtam az itt-tartózkodásom alatt felcsipegetett történelmi információmorzsákkal, illetve mutogattam a különböző helyeken készült fényképeimet, érdekes módon tájékozatlannak bizonyultak, így az a furcsa helyzet adódott, hogy én okítottam ki őket a Dániával kapcsolatos dolgokról. Bár ha jobban meggondoljuk, ez elég általános: bizonyára elég sok felkészült turista jobban tájékozott mondjuk Magyarországról, mint mi magyarok magunk.

Este vacsora következett, amely a sok résztvevőre való tekintettel kissé zsúfolt lefolyású, de ennek ellenére érdekes volt. Megismerkedtem például az egyik tanár, Katerina (engem nem tanít) unokáival, akiknek a nagyapja – Katerina egykori férje – magyar (ő még néhány szót tud is magyarul; az unokák természetesen már nem). Este a szülők-nagyszülők hazavonultak, és csak az ifjúság maradt, így a kötelező szombati parti nem sokban különbözött a szokásostól – leszámítva, hogy a nagyteremben tartottuk, és a stílusa (legalábbis eleinte) visszafogottabb volt. Lényegében azonban ez is a szokásos forgatókönyvet követte (fülsiketítő zene, csoportokban üldögélés-iszogatás az asztaloknál, majd egyre féktelenebb tánc), egy óra múltán távoztam. A hölgyek másnapi pletykáiból egy-egy szó arról árulkodott, hogy a mulatozás később többek esetében a kézzelfoghatóbb örömök területére is jócskán kiterjedt.

A rendezvényről készült képek itt találhatók (a képgaléria utolsó tíz fotója).

Amikor Dániába jöttem, egy dolgot biztosan tudtam: ha valamit, akkor a billundi LEGO céget mindenképpen fel fogom keresni. Ez nem csak Dániával kapcsolatosan volt nagy célom, hanem amióta az eszemet tudom, vágytam ide. A LEGO ugyanis egészen különleges szerepet töltött be gyermekkoromban: a felhőtlen öröm, a játék és a kreativitás materiális megtestesítője volt. A dán építőkockák elválaszthatatlanok voltak a régi karácsonyoktól-születésnapoktól: máig fel tudom idézni azt a mennyei boldogságot, ahogy kézbe vehettem a piros logós dobozokat, ahogy a semmi másra nem emlékeztető zacskókat először kibontottam, ahogy a szűz kockák finom csillogásában gyönyörködtem, és persze ahogy órákat, hónapokat, éveket töltöttem mellettük a földre kuporogva. A LEGO értékét különleges minősége, egyszerűségében nagyszerűsége mellett az is növelte, hogy a vasfüggöny túloldalán igen korlátozottan lehetett hozzájutni – gyakorlatilag aranyértéke volt. Habár a gyermekkort elhagyva a legózás is szépen lassan elmaradt, de azért a négybetűs logó ma is megdobogtatja a szívemet, és soha nem adtam fel azt a gyerekkori vágyamat, hogy egyszer az apró figurák szülőhelyére eljuthassak.

Tulajdonképpen a dolog könnyebben ment, mint gondoltam. Amikor kurzusunkon mindenkinek választani kellett egy multinacionális céget bemutatásra, én egyből a LEGO-t választottam, és innen már csak egy lépés volt az ötlet, hogy tanulmányi kirándulást szervezzek oda. Habár messze feküdt tőlünk, és a gyárba általában látogatók nem nagyon mehetnek, mégis megsegített a szerencse: amikor a lehetőségeket keresve iskolánk igazgatónőjét megkértem, hogy telefonáljon be  a céghez, a vonal másik végén egy Aksel nevű férfi jelentkezett, akinek a fia történetesen a mi kollégiumunkban volt diák korábban, így rögtön igen segítőkésznek mutatkozott. Később néhány e-mailben le is fixáltuk az időpontot, amit sikerült szerencsésen össze boronálnom a háromnapos tanulmányutunkkal, így még pénzünkbe sem került.

Március 11-én, egy szerdai napon, csodálatos napsütéses időben érkezett ötfős társaságunk Billundba, ami önmagában egy elég unalmas kisváros (különösen most, turistaszezonon kívül). Természetesen az egész települést a LEGO uralja: a város felé közelítve hatalmas építőkockák hirdetik a cég jelenlétét, és a gyár valamint a közvetlen közelében álló LEGOLAND-park el sem téveszthető. A LEGO és a LEGOLAND két különböző intézmény Billundban: utóbbi „egyszerű” szórakoztató vidámpark, ahol LEGO-kockákból épített látványosságok vannak. Ez is érdekelt persze, de elsősorban mégis előbbi, azaz a cég, a gyár maga foglalkoztatta a képzeletemet: látni akartam a gépeket, a gyártást, megfigyelni a legendás játék születését. A park egyébként – sajnos – épp zárva volt, csak néhány héttel később, a szezon kezdetekor nyitott ki (amikor nyitva tart, a városka nyüzsög az odasereglő turistáktól).

Mivel gondosan a találkozó előtt értünk oda, még volt időnk, hogy előtte bevásároljunk. Mondanom sem kell, hogy mindenképpen szerettem volna kultikus emlékként néhány doboz LEGO-t Billundból – ám ezen a ponton ért a vizit tulajdonképpeni egyetlen, de eléggé kellemetlen meglepetése: a LEGO szülőhelyén gyakorlatilag lehetetlen készletet vásárolni! Ezt először alig akartam elhinni. Igaz, a dolgozóknak van egy kedvezményes boltjuk, ezt azonban csak ők látogathatják. Végül egy megoldás kínálkozott: a gyár melletti LEGOLAND-hotel apró butikjában vásárolni, amelynek kínálata azonban alulmúlta egy otthoni kisebb vidéki játékboltét. Csalódott voltam, de vásároltam egy-egy kis dobozt magamnak, valamint a hasonlóan LEGO-rajongó Károlynak és Áronnak is. Ennek kapcsán meg kell jegyeznem, hogy Dániában semmiféle különleges szerepe nincs a LEGO-nak; márkaboltja egyáltalán nem létezik, és a játékboltok kínálata is szűkös: gyakorlatilag az otthoniéval azonos (az egyes készletek ára azonban hol olcsóbb, hol drágább a magyarországinál).

A kellemetlen kezdés után a LEGO-cég főportáján (ahol stílszerűen egy életnagyságú LEGO-ból épített „látogató”, és egy nagy medence LEGO-elem fogad) találkoztunk Aksellel, egy ötven körüli, szigorú tekintetű úrral, aki ügyfélkapcsolatokkal és PR-ral foglalkozik a cégnél („névjegykártyája” stílszerűen egy LEGO-figura, mellére és hátára vannak nyomtatva az adatok). Először nem tűnt igazán szívélyesnek és bőbeszédűnek, de aztán kiderült, hogy ez csak a látszat. Nyitányként a gyári étkezdébe vezetett bennünket, ahol meginvitált egy bőséges ebédre (finomabb volt, mint az iskolai). Majd átmentünk egy kis konferenciaterembe, ahol a tulajdonképpeni cégbemutató következett – megfelelő illusztrációul szolgált ehhez a helyiségben kihelyezett különféle LEGO-készlet, köztük olyan is, amelyet eddig még sosem láttam katalógusban (például a 9247-es számú, amely új készlet létére hagyományos arcú minifigurákat tartalmaz; az ún. Educational vonal része).

Aksel projektoros prezentációval kezdte az ismertetést – többé-kevésbé azzal a történettel és adatokkal, amelyek nagy részét már ismertem, de fokozatosan egyre több érdekes újdonságot is hallottam – megpróbálok ezek közül néhány fontosabbat összefoglalni.

Tehát: a LEGO a világ harmadik legnagyobb játékkészítő vállalata az amerikai Mattel és Hasbro után, de ezektől eltérően kizárólag egy márkát, a LEGO-játékokat gyártja. Nem tudtam róla, de egy időben más termékekkel is kísérleteztek (például egy LEGO-karóra, amelyet vendéglátónk is viselt), ám ezek nem bizonyultak jövedelmezőnek, így felhagytak velük. Jelenleg a cégnek három külföldi gyára van: Mexikóban, Csehországban és a legújabb Magyarországon, Nyíregyházán; a központ természetesen Billundban van, nem csak adminisztráció, hanem gyártás is folyik itt a magas költségek ellenére (Aksel elmondása szerint a „legérzékenyebb” fázisok folynak itt), és természetesen a szigorúan titkos tervezés is itt történik. Kínában azért nincs LEGO-gyár, mert a Távol-Kelet gyenge piaca a cégnek, és a nagy távolságból adódó szállítási költségeket még az alacsonyabb munkabérek sem kompenzálják. Összesen mintegy 7.100 főt foglalkoztatnak, ebből 3.000-et Billundban.

A LEGO fő célközönségét az 5-9 év közötti európai és USA-beli fiúgyerekek alkotják. Az eladások mintegy fele közvetlenül a karácsony előtti időszakban realizálódik. Többé-kevésbé ismert, hogy a cég története során első ízben a 1998-2005 között veszteséges volt, ám mára – a gazdasági válság ellenére – az új vezérigazgató (Jørgen Vig Knudstorp) alatt magához tért, és mind tavaly, mind 2009 eddigi hónapjai alatt rekordbevételt könyvelhettek el. Ennek részben az az általános szabály áll a hátterében, hogy a krízisek idején a játékeladások mindig növekednek, másrészt pedig a racionális átszervezés: ennek keretében leépítették a sikertelen LEGO-témákat (mint a vadnyugatos vagy a Belville-készletek), és az ún. „core-termékeket” (főleg a LEGO City-t) erősítik. Megszabadultak továbbá azon vállalkozásaiktól, amelyek a játékgyártással nem voltak közvetlenül kapcsolatban; így került idegen kézbe a LEGOLAND-szórakoztatópark is (ehhez tehát ma már a cégnek semmi köze).
A cég egyébként kiskereskedelemmel nem foglalkozik; ez a magyarázat arra, hogy miért nem nagyon vannak márkaboltjai (ahol mégis, mint mondjuk az USA-ban, ott erre különleges okaik vannak).

Érdekes téma a LEGO és más cégek együttműködése. Korábban a vállalat nem nagyon kooperált, mára azonban ez a helyzet változott. Közösen tevékenykednek például George Lucas cégével, amelytől megveszik az olyan slágerfilmek „meglegósításának” jogait, mint a Star Wars vagy az Indiana Jones. Ez jelentős bevételt hoz számukra (főleg az amerikai piacon), de egyben kiszolgáltatottságot is, hiszen a Lucas-filmek tartalmára vagy bemutatási idejére (amelynek összhangban kellene lenni a karácsony előtti fő LEGO eladási szezonnal) nincs ráhatásuk, ráadásul a filmek avulásával az ilyen készletek vonzereje is nagyon megcsappan.
A másik ilyen együttműködés az a kísérlet volt, amikor magát a játékgyártást (a tulajdonképpeni fröccsöntést) szerették volna kiszervezni, és e célból társultak a Flextronics-szal. Mint kiderült azonban, a LEGO-elemek fröccsöntése oly mértékű precizitást követel, amit a Flextronics nem tudott produkálni, így egy idő utána LEGO visszavette a gyártást saját kezébe. És itt jutottunk el a dán játékok legfontosabb jellemzőjéhez, a kiemelkedő minőséghez: annak érdekében, hogy az elemek épp a kívánt – se több, se kevesebb – mértékben kapaszkodjanak egymáshoz (és persze hogy maradéktalanul biztosítva legyen a mai elemek kompatibilitása akár az első, 1958-asokéval), rendkívül pontosan kell önteni őket, amely olyan technológiát igényel, amelyet a versenytársak nem birtokolnak. Ez olyan féltve őrzött titok, hogy még a kiszolgált öntőgépeket is mind megőrzik a gyár pincéjében. Egyébként sokan kísérleteznek a LEGO koppintásával (erről a gyárban bemutatott számos, olykor megdöbbentő, leplezetlen másolat is tanúskodott) – rendszerint sikertelenül, bár egyes készletek minősége már megközelíti az eredetit. A LEGO-alapanyag egyébként hétköznapi műanyag; mintegy húszféle típust használnak fel a különböző elemekhez.

A sok információ után Aksel néhány doboz LEGO-készletet vett elő nekünk (konkrétan kétfélét, a 7741-es, és a nekem is jutott 7942-est), hogy az elméletet a gyakorlati kövesse, így oly sok idő után újra átélhettem a bontogatás-építgetés örömeit. Nálam is különlegesebb lehetett azonban Petra és Cisz élménye, akik életükben először bontottak ott ki LEGO-s dobozt; ez annyira ritka, sőt, már-már valószínűtlen volt, hogy Aksel és céges munkatársai is alig tudták elhinni. Hiába, lányok ;) Az építkezés során vendéglátónk megmutatott egy saját, a korai időkből származó LEGO-fakacsát (ha az ember megtolta, akkor a csőrét csattogtatva hápogott), amely persze még egyáltalán nem emlékeztetett a mai játékokra.

Az építgetés után egy újabb, talán még érdekesebb téma, a tervezés került terítékre egy bizonyos Andy nevű fiatal (tipikus Apple-felhasználó külsejű) designer közreműködésével (aki többek között a 8153-as Ferrari-készletet is tervezte). Ő beszélt az ún. LDP (LEGO Development Process) nevű eljárásról, amely bonyolult folyamat keretében a koncepciótól kezdve a kész termékig eljutnak áprilistól következő év októberéig, hogy karácsony előtt épp a boltokba kerülhessenek. Ennek során a 140 tervező ötletből a P0-P3 lépcsőkön keresztül – gyermekek bevonásával – kialakul a termék. A sok érdekes részlet közül megemlítem a dobozolás fázisát: ez (is) sokkal összetettebb annál, mintsem az ember elsőre feltételezné. Először is, az elemeket úgy kell csomagolni, hogy a doboz, ha megrázzák, teli benyomást keltsen. A nagyobb, felnyithatós elejű készleteknél az elemek-figurák elhelyezésének kérdése is összetett. Kiderült, hogy ugyanazokat a készleteket különböző dobozképpel hozzák forgalomba a világ különböző tájain, alkalmazkodva az ottani gyerekek mentalitásához: az európaiak békésebbek, míg az amerikaiak mondjuk „akcióorientáltabbak”, így a doboztetőn is ilyen elrendezésre van szükség. Egyébként ami a dobozt illeti: ezerből mindössze kb. 20 csomagban fordul elő téves elemtartalom (hiány vagy felcserélés), ezeket a cég ingyen kicseréli. A  tervezés során egyébként a designerek keze rendkívül kötött: meg van határozva a felhasználható elemek mennyisége, új elemet – az egyre burjánzó elemek látszata ellenére – pedig még szigorúbb feltételek között alkothatnak (ami érthető, hiszen gondoljuk csak meg, ez mennyi új beruházással, energiával jár).

A készleteknek egyébként különböző kategóriái vannak, amelyek minden témában megjelennek: egészen aprók (mondjuk egy tűzoltó egy fejszével), közepesek (tűzoltó egy tűzoltóautóval), és ún. „szülőzaklató” nagy készletek (például a tűzoltóállomás), amelyekért a gyerek nyúzza othon a szüleit. Dániában egyébként láttam olyan dobozokból összerakott nagy csomagokat a játékboltokban, amelyek egy-egy témából az összes kurrens készletet összerakják (némi árengedménnyel).

Természetesen feltettem azokat a kérdéseimet is, amelyek oly rég óta foglalkoztattak. Például hogy miért nem adják ki a régi, klasszikus készleteket újra? Kiderült, hogy igenis kiadták, csak ez egyrészt nem nagyon kapott publicitást, másrészt ráfizetéses volt a dolog, így nem folytatták. Furcsa dolog egyébként, hogy a minden évre kiadott hivatalos LEGO-katalógus csak a készletek egy részét mutatja be, vannak olyanok, amelyekről az átlagvásárló nem is tud (például az Architecture-sorozat); nem egészen értem, hogy ezeket mi értelme van rejtegetni. Másik kérdésem volt, hogy miért specializálják annyira a LEGO-elemeket, amikor ez egyrészt azok felhasználási lehetőségeit csökkenti (mondjuk egy csónakelemből csak csónakot lehet építeni), ráadásul a többféle elem gyártása a költségeket, hibalehetőségeket is növeli? Erre az volt a válasz, hogy a gyerekek igénylik az élethűséget, amit csak így tudnak megoldani; aki meg a klasszikus elemekből akar építkezni, annak ott a Creator téma. Ezzel nem tudtam egyetérteni, főleg mert néha olyan elemeket is egybeöntenek, amelyek egyébként kisebb elemekből teljesen rekonstruálhatók lennének (például hat egymásra tett egyes elem helyett csinálnak egy hat elem magasságú egybeöntött tömböt), ennek semmi értelmét nem látom. Ugyanígy, amikor a különböző arckifejezésekkel ellátott emberkefejek helyett a klasszikus sematikus mosolygós arcot sírtam vissza, azt a választ kaptam, hogy a gyerekek igénylik a specializált arcokat, és ez a fejlődésüket, játékélményüket is segíti. Nem is tudom... gyerekkoromban, amikor még csak az uniform orca létezett, egyáltalán nem éreztem ezt a problémát. Persze kétségtelen, hogy ez csak az én véleményem, amivel szemben áll egy órási cég tapasztalata és rengeteg kutatása.

A fejtágítás után következett a csúcspont: a látogatás a gyárban. Persze nem akármilyen előkészületek után. Az természetes, hogy fényképezőgépet nem vihettünk magunkkal, de emellett még láthatósági mellényt is kellett öltenünk. A több tízezer négyzetmétere gyárban csak az erre kijelölt útvonalon közlekedhettünk (amit végig felfestett sárga lábnyomok jeleztek), és semmit nem lehetet engedély nélkül megérinteni; még ha lehullott elembe botlottunk volna (bár nem botlottunk), azt sem vehettük volna fel; sőt, a biztonság kedvéért a kezünket is tanácsos volt a nadrágzsebünkben tartani.
Így vágtunk neki a csarnokoknak, ahol hatalmas, hangos gépek között áramoltak ide-oda a LEGO-elemek, legtöbbször olyan gyorsasággal, hogy néha nem is igazán lehetett kivenni, pontosan mi történik. A legtöbb időt a minifig-részlegben töltöttük, ahol láthattuk, amint a külöböző elemeket (konkrétan a felsőtestet) tamponnyomással megfestik, és összeállítják belőlük a testet. Innen aztán különböző vonalakon eljutnak a csomagolóba, ahol más részecskékkel együtt csomagolják őket, és az egyes csomagok tartalmának helyességét súlyuk alapján ellenőrzik, majd a dobozokba kerülnek. A dobozokat aztán újabb, nagyobb szállítódobozokba teszik. Érdekes, hogy nem minden volt automatizált: például a több készletet tartalmazó „szuperkészletek” katalógusait kézzel hordták össze – javarészt idősebb dán, vagy fiatalabb színesbőrű munkások.
A legjobb rész a félrehullott – de egyébként teljesen jó – LEGO-emberke alkatrészeket tartalmazó konténerben való guberálás volt: innen szabadon lehetett mazsolázni. Sajnos csak nagyon kevés időnk volt erre, és az elemek teljesen összevissza voltak, így elég heterogén figurákat tudtunk csak összerakni (én például egy Indiana Jonest trollsisakban), de nem is ez volt a lényeg, hanem a tény, hogy ezek a figurák egyenest a szentélyből származnak! Az igazi selejtes elemek egyébként nagy konténerekben hevernek (a konkrét hibák nem látszott rajtuk, csak valami fűrészporszerű rátapadt műanyag; talán az öntvény pontossága volt hibahatáron kívül), ezekből azonban nem volt szabad venni.

A több órás látogatás után Aksel még egy készlettel megajándékozott bennünket (Creator 4953), és egy közös fotózás után remek hangulatban váltunk el egymástól. Ráadásul – Dániában szokatlan módon – még mindig ragyogott odakint a nap. Ezt azonban én szinte észre sem vettem; még ha vihar tört volna is ki, ez akkor is életem egyik legszebb élménye marad.

Minthogy odabent nem lehetett felvételeket készíteni, saját képekkel a gyárból nem tudok szolgálni, viszont az alábbi oldalakon filmek láthatóak olyan munkafázisokról, amelyeket mi is láttunk:

Minifig-építés: http://gizmodo.com/5041136/exclusive-video-how-lego-builds-the-minifigs
Elemgyártás: http://gizmodo.com/5022769/exclusive-inside-the-lego-factory
Raktározás: http://gizmodo.com/5019900/65+foot+high-lego-cathedrals-store-19-billion-pieces-a-year

Mielőtt élménybeszámolót tartanék a LEGO cégnél tett látogatásról, azt hiszem, érdemes és érdekes  egy szubjektív összefoglalót tartani arról a dán vállalatról, amely a külföldiek – főleg a gyerekek – számára talán jobban ismert, mint maga Dánia.

Tehát: mint az nyilván köztudott, a LEGO (hivatalos nevén LEGO Group) termékei színes, egymással összekapcsolható műanyag építőkockákat, és a hozzájuk való különféle játékemberkéket, szakszóval minifigurákat vagy „minifigeket” gyártó vállalat. A cég mottója: „Det bedste er ikke for godt” (A legjobb sem elég jó); ez azt hiszem jól tükrözi a termékek egyedülálló minőségét. Az egykoron egyszerű fakockákat gyártó kis családi vállalkozás ma a világ harmadik legnagyobb játékkészítője.

A cég rövid története

• 1939: Egy dán ácsmester, Ole Kirk Christiansen, a nagy gazdasági világválság utáni keresletcsökkenés miatt (korábban a környékbeli parasztoknak ácsolt épületeket) fajátékok gyártásába kezd a közép-jyllandi Billundban (a vállalatnak a mai napig itt a székhelye, tulajdonosai pedig máig az alapító leszármazottai). A LEGO márkanév eredetileg a „leg godt” („játssz jól”) dán kifejezés rövidítéséből származik.
• 1940: A cég műanyag játékokat kezd gyártani
• 1949: Megjelenik az egymással összekapcsolható elemek rendszerének előfutára
• 1954: Godtfred Kirk Christiansen (az alapító fia) bekapcsolódik a cég irányításába
• 1955: Megszületik a LEGO System ötlete (=egymással összekapcsolató, kompatibilis elemek rendszer)
• 1958: Szabadalmaztatják a modern LEGO-kockát. Ezek az első elemek máig teljesen kompatibilisek a mai elemekkel. A szabadalmaztatás (percre pontos) ötven éves évfordulóját megünnepelték Billundban, és az évben jubileumi LEGO-készletet (5522) is kiadtak egy „arany” építőkockát
• 1968: Létrehozzák a LEGOLAND-parkot Billundban, a gyár tőszomszédságában (azóta újabbak is nyíltak az USA-ban, Németországban és Nagy-Britanniában).
• 1969: Megszületik a Duplo
• 1973: Megtervezik az új, máig használatos LEGO logót
• 1977: Kjeld Kirk Kristiansen (az alapító unokája) belép LEGO Group menedzsmentjébe
• 1978: Mozgatható kezű és lábú minifigurák
• 1982: Megszületik a Fabuland sorozat
• 1989: A minifigurák standard (sematikus mosolyú) arcát speciális arckifejezésekkel váltják fel (először a kalóz-témában)
• 1990: A LEGO a világ tizedik, Európa első számú játékgyártója
• 1996: Elindítják a www.lego.com honlapot
• 1998: A LEGO első ízben deficites; együttműködés kezdődik a Lucasfilmmel (LEGO Star Wars)
• 1999: A céget átszervezik (1000 munkahely szűnik meg)
• 2000: Miközben a LEGO-kocka elnyeri az „évszázad játéka” címet, a cég egymilliárd koronás veszteséget termel
• 2003: 1,4 milliárd koronás rekord veszteség; K. K. Kristiansen visszatér a cég tényleges vezetéséhez
• 2004: Jørgen Vig Knudstorp kerül a cég élére
• 2006: a vállalat rekord nyereséget könyvel el

2003-ban két LEGO minifigura a NASA közreműködésével eljut a Marsra.

A tervezésről

A LEGO világának legjelentősebb (és azóta oly sokak által másolt) sajátossága, hogy az egyes elemek egy egymással kompatibilis világ részei, amelynek érdekében azonban az emeleket rendkívüli precizitással kell elkészíteni. A cégnek 140 tervezője van; a tervezés központja a dániai Billund, ám egyes részlegek működnek Az USA-ban, Németországban, Spanyolországban és Japánban is.

A sok ezer játékkészletet különféle témák köré csoportosítva tervezik (mint például a város, vár, űr, robot, kalózok, vikingek, dinoszauruszok, tengeralatti világ, vadnyugat, vagy olyan filmtémák mint a Star Wars, Indiana Jones, Batman, Harry Potter, Spongya Bob stb.). A statikus elemek mellett speciális alkatrészek (motorok, fényforrások, szenzorok, kamerák) is léteznek, illetve olyan különleges eszközök, amelyeket számítógép segítségével programozni lehet, legújabban olyan technikákkal kiegészítve, mint a Bluetooth vagy az SMS-küldés ( LEGO Mindstorms, Mindstorms NXT, RCX ).

Gyártás

A játékot Dániában, Csehországban és Magyarországon (Nyíregyházán) gyártják, a dekoráció és a csomagolás Dániában, az USA-ban, Mexikóban és Csehországban folyik. A tervezéshez hasonlóan a legkifinomultabb gyártási fázisok is az anyaországban zajlanak.
1963 óta a LEGO-elemeket ún. ABS ( acrilonitril-butadien-sztiren) nevű műanyagból öntik, speciális, a nyál oldó hatásának ellenálló festékkel. Az alapanyag granulátum formájában érkezik az öntőgépekhez, amelyek  232°C-ra hevítve fröccsöntik az elemeket 25-150 tonnás nyomás alatt, amit követően nagyjából hét másodpercig hűlnek. Az egyes elemek közötti eltérés megengedett mértéke legfeljebb két ezredmilliméter (egymillió öntvényből csupán mintegy 18 esik kívül a hibahatáron).
Az éves gyártás húszmilliárd elem évenként (=600 darab másodpercenként).

Érdekes tények a LEGO világából

• A cég eddig mintegy 400 milliárd LEGO-kockát és négymilliárd figurát értékesített
• Minden másodpercben átlagosan hét készlet talál gazdára
• A Földön minden ember átlagosan 62 elemet birtokol
• Összesen mintegy 2200-féle LEGO-elem létezik
• Hat klasszikus (nyolcbütykös) kockát 915 millióféle variációban lehet összeépíteni
• A LEGO cég a világ legnagyobb gumiabroncsgyártója
• A világon a gyermekek összesen mintegy ötmilliárd órát legóznak évente
• 2008-ban összesen mintegy 400 millió gyermek és felnőtt játszott LEGO-val

Főiskolai kurzusunk részét képezi egy háromnapos dániai tanulmánykörút, amelyre a múlt héten kedden-szerdán-csütörtökön kerítettünk sort. Ez elvileg minden diákra vonatkozott, de többen inkább hazautaztak voltak (mint a fogfájós István), mások (Cornel és Sigurdur) inkább a szobájukban kucorogtak, így végül is csak öten maradtunk: Petra, Manar, Cisz, Abdelhadi és jómagam. Ez tulajdonképpen szerencsés fordulat, mert így épp befértünk az autómba, és másokhoz nem kellett alkalmazkodni az utazásban. Az útiköltséget (benzin és étkezés) az iskola biztosította, így anyagilag sem volt megterhelő a kirándulás. A társaság is kellemes volt: Cisz és Manar állandó nevetése megadta az alaphangulatot. Talán csak Abdelhadi okozott olykor problémát: az első ülésen mellettem elvileg a navigátor szerepét kellett volna betöltenie, de e tekintetben semmi hasznát nem vettem. Érdekes volt viszont, hogy szinte majdnem minden helyen, ahol megálltunk, talált egy arab-palesztin eladót valamely kifőzdében, így egész otthonosan mozgott a környezetben.

Az út elvileg tanulmányút volt, tehát néhány olyan úticélt is bele kellett szőnünk, amely többé-kevésbé legitimálta ezt az elnevezést. Minthogy a többiek tulajdonképpen semmilyen konkrét elképzeléssel nem rendelkeztek, és amúgy sem álltak a helyzet magaslatán szervezés tekintetében, így az útiterv összeállítása rám maradt. Ennek őszintén szólva örültem, mert így legalább azt néztük meg, amit én akartam :) Összességében a többiek is elégedettek voltak, talán csak a gyors iramot és a felkeresett templomok számát sokallták, de Manar kijelentette, hogy ilyen hatékonyan és tartalmasan szervezett úton még nem vett részt – ezt el is tudom hinni ;)

Két konkrét tanulmányi célunk egyrészt a jellingi történelmi emlékhely, másrészt a LEGO-cég felkeresése volt; mindkettő nagyon érdekelt, ezért mentünk épp ide. Ezt azonban úton-útfélen tarkítottam az útikönyvem által ajánlott, útba eső látványosságok megtekintésével.

Kedden reggel reggeli után indultunk (persze a szokásos késést is belekalkulálva, amely sajnos útitársaim miatt az egész utat jellemezte). Két első állomásunk Ringsted és Sorø volt, ahol egy-egy régi templomot akartunk megtekinteni, de ezek természetesen zárva voltak (minthogy még nincs turistaszezon). Innen az elképesztő méretű (és jó drága) Storebaelt hídon át jutottunk Nyborgba, egy igazán hangulatos kisvárosba, ahonnan Fyn sziget „fővárosába”, a meseíró Andersen városába, Odensébe értünk. Itt megnéztük a helyi dómot (a különféle Andersen-múzeumok itt is zárva voltak már). Fynt elhagyva a Jyllandra, a kontinensre értünk. Itt az első állomás a jelentéktelen Fredericia városa volt, ahol azonban este lévén egy jó pizzavacsorát fogyasztottunk (és örültünk, hogy legalább erre a néhány napra megszabadultunk a biokoszttól). Sötét volt már, amikor első szálláshelyünket, a Brandbjerg Hojskolét kutattuk; mivel nem volt GPS-útkeresőnk, így kissé körülményesen találtunk oda. Az iskola egészen más volt, mint a miénk: hatalmas 170 főre méretezett épületében harminc-egynéhány diák lézengett, ők viszont nagyon készségesen üdvözöltek és körbevezettek bennünket.

Másnap irány Jelling, ahol két rúnakő tanúskodik a dán „Géza fejedelem” és „Istán király” történelmi tettéről: a dán-norvég egység létrehozásáról és a kereszténység felvételéről. Ragyogó időnk volt, egész nap, ami a hosszú sötét téli hetek után egészen feldobott bennünket. Jelling után – minthogy a LEGO-hoz csak délre kellett odaérnünk – még maradt némi időnk, így találomra hajtottunk be egy Randbøldal nevű településre, ahol két egészen érdekes látványosságra bukkantunk: a papírgyártást bemutató Randbøldal Múzeumra, és a még különlegesebb Rindeballe Købmandsgaardra, ami nem más, mint egy idős úr által vezetett vegyesbolt, amelynek zegzugos helyiségei tömve vannak mindenféle antik használati tárggyal és modern áruval. Innen kora délután érkeztünk Billundba, a LEGO központjába – erről majd külön írok, mert megéri.

Billund után útközben megálltunk egy véletlenül észrevett újabb Hojskoléban, ami egy gyönyörű kastélyban működött, és ahol a diákok ismét nagyon szívesen fogadtak bennünket. Innen a második szálláshelyünkre, a Testrup Hojskoléba értünk, ahol a 101 diák kész tömegnek tűnt. Érdekes, hogy mindhárom főiskola, ahol megfordultunk, művészeti szakos volt, így láttunk csak, hogy a mi Krogerupunk a közéleti specializációval valóban különlegesnek számított.

A csütörtök már a maga esős-hűvös idejével nem volt annyira kellemes, de igazán tartalmasan telt. Először a Djursland nevű félszigetet látogattuk meg, ahol főleg Ebeltoft városka tetszett apró óvárosával és a Jylland hajómúzeummal. Innen egy kis vargabetűvel érintettünk egy kőkori építményt, a „dán Stonehenge”-et, aztán irány az ország második legnagyobb városa: Århus. Ez kivételesen igazi nyüzsgő-nagyvárosi hangulatot árasztott – kár, hogy egész végig kitartóan esett az eső. Itt csoportokra váltunk: a lányok a maguk útját járták, mi Abdelhadival együtt kerestük fel a katedrálist meg a belvárost, ezután pedig egy palesztinok által üzemeltetett kebabsütödében kötöttünk ki ebédre. Itt útitársam összeakadt egy arab ismerősével, aki oly szívélyesen invitálta, hogy úgy döntött, ott is marad néhány napra nála, így egy fővel kevesebben folytattuk az utat (legalább kényelmesebben elfértek hátul a többiek). Århusban még megnéztük a Gamle By nevű skanzenszerűséget, majd a nap végén egy jó háromórás autókázással este fél tíz körül hazaértünk Krogerupba.

Mondhatom, hogy eddig ez volt a legjobb kalandunk Dániában. Végre a magunk urai voltunk, szabadon mehettünk ahová csak akartunk, amikor csak akartunk, és nagyon jó hangulatban telt mind a három nap. El is határoztuk, hogy többször szervezünk ilyen kiruccanásokat – de természetesen csak akkor, ha én szervezem meg az utat ;)

Az útról készült képeket itt lehet megtekinteni.

Ma Garbának más dolga akadt, így vendégelőadónk volt: a szomszédban lakó titokzatos afgán védenc, akivel egyébként időközben egészen jóba lettünk (majd' mindennap feltűnik az iskolában), és persze akinek nevét konspiratív okokból most sem árulhatom el. A témánk ezekben a hetekben a média, így ő az afganisztáni médiáról beszélt, bár a szó elég hamar úgy általában az afgán történelemre, közelmúltra és jelenre fordult. Habár nyomon követtem a híreket arról a környékről, egy bennfentes (különösen egy intelligens és jól tájékozott bennfentes) első kézből származó beszámolói mindig sokkal érzékletesebbek. Sok érdekes tényt hallottunk, most azonban mégis három jellemző történetet szeretnék elmesélni, amelyek talán minden történeti-politikai elemzésnél ékesebben jellemzik a közép-keleti ország szomorú mindennapjait.

Vendégünk a média kapcsán elmondta egy helyi újságírótanonc, bizonyos Parwez Kambakhsh esetét, aki kinyomtatott egy cikket (figyelem, nem ő írta, csak kinyomtatta!) a női egyenjogúság kérdéséről. Egy ismerőse beárulta a titkosszolgálatnak, akik letartóztatták istenkáromlás vádjával. A lakásán tartott házkutatás különféle – egyébként teljesen hétköznapi – történelmi tárgyú könyveket fedezett fel, amelyek megerősítették a hatóságok gyanúját, így a 24 éves fiatalembert halálra ítélték (nem a vallási fanatikus tálibok saját bírósága, hanem a modern afgán állam világi ítélőszéke). Miután az esetből országos és nemzetközi botrány lett, a vezetés meghátrált, és enyhítette a büntetést – húsz év börtönre.
Barátunk és más emigráns értelmiségiek tovább kampányolnak az áldozat szabadon bocsátásáért, de kevés remény van a sikerre. Még pesszimistábbak lehetünk, ha tudjuk, hogy ez csak egyetlen eset a számos hasonló közül – amelyeknek szerencsétlen hőseit nem mentette meg világfelháborodás a végtől... Ha valaki az '50-es évek Magyarországára asszociál a történet kapcsán, az jól asszociál. Csakhogy mindez most, 2009-ben történik.

Afganisztán – több szomszédos államhoz hasonló módon – furcsa félfeudális állapotban működik, ahol a kora-középkor Európájához hasonlóan mindenkinek valamilyen rangos védnök oltalma alatt kell élnie, különben védtelenül ki van szolgáltatva a hatalmasok kényének-kedvének, akik a törvényeket és a konvenciókat mind saját szájuk íze szerint értelmezik. Példa erre annak a tinédzsernek az esete, akit vesztére egy doboz sörrel a zsebében csípett fülön egy rendőr. Az ország életét a bigott vallási törvények és a modern liberális jogszabályok furcsa, sokszor ellentmondó keveréke szabályozza; így van az, hogy elvileg az alkoholfogyasztás tilos, ám a gyakorlatban erre nem hederít senki – éppen ezért ezzel a „bűnnel” szinte bárkit rajta lehet kapni. Így járt emberünk is, akit a rend őre arra akart „kérni”, hogy vásárolna már ugyan neki is egy doboz sört mintegy megvesztegetés gyanánt (ez a szituáció is ismerős lehet egy magyarországi közúti ellenőrzésből – csak ott a sört némi készpénz helyettesíti). Minthogy a fiúnak nem volt több pénze, így hamar a gyűjtőfogházban kötött ki, ahol pártfogó híján mindenki elfeledkezett róla. Két év múltán barátunk épp ebbe a börtönbe tett látogatást, akit – miután arrafelé ismert személyiség – a fiú látott a tévében, és így befolyásos embernek vélve őt megkérte, ugyan járjon már közbe érte. Barátunk telefonján felhívta a helyi kormányzót, aki a telefonon kérte a börtönigazgatót, és utasította őt a fiú elengedésére. Szabadon is engedte. Ennyi. Ám ha nincs a befolyásos patrónus, akkor talán ma is ott sínylődne...

A harmadik történet a tálib időkre megy vissza, amikor az egyébként szekuláris Afganisztán a bigott vallási szélsőségesek zsarnoksága alatt éltek – mondanom sem kell, hogy ezeket elsősorban a hatalom megtartása és nem annyira a hit tisztasága vezérelte szigorú fellépésükben. Ezek a figurák (a „tálib” szó egyébként tanítványt, követőt jelent) bárkit bármikor megállíthattak az utcán, és különböző hittani kérdéseket tettek fel az illetőnek; ha nem tudta, akkor ilyen-olyan büntetésekkel illették (mondjuk jól elverték). Így járt barátunk is, aki egy kérdésre, hogy hányszor kell elmondani X kifejezést Y imádságban (a helyes válasz öt lett volna) húszat válaszolt; nem tudatlanságból, hanem mert aznap négyszer kellett elmondania ezt az imát (ahányszor végzett, és kiment a mecsetből, valamely ügybuzgó vallási őr mindjárt visszaterelte). Kurucos pimaszságáért persze neki is meg kellett fizetnie.
Egyébként Afganisztánban ma mindenki számára kötelező a napi ötszöri jelenlét a mecsetben; ezt aláírásával kell igazolnia. Hiányzás esetén 45 nap börtön jár.

Nos, ilyen az élet ma azon a területen, amely valaha a Perzsa Birodalom szellemileg legpezsgőbb területe volt. Ha jobban meggondolom, akkor az általam is oly sokszor kritizált, és itt Dániában olyan eleven liberalizmus azért mégiscsak jobb ennél...

Nos, túl vagyunk a kis nemzeti gasztronómiai bemutatónkon. Tulajdonképpen ez egy programsorozat része, amely keretében mindenki ízelítőt ad (szó szerint) az otthoni konyha jellegzetességéből, kissé felvillantva nemzete kultúrájának egy-két szeletét, de leginkább egy jó alkalom az egyébként eléggé egyhangú vasárnapok estéire, amikor együtt lehetünk, kellemesen érezhetjük magunkat. Az első estet Sigurdur szervezte, de ez semmi másból nem állt, mint egy amerikai film nézéséből valamint sör meg kóla fogyasztásából, így különösebben mély benyomásokkal nem szolgált Izlandról (hacsak nem maga ez a benyomás hiánya a benyomás). Így tehát a mi vacsoránk volt az első igazi – és ahogy már írtam, ez ráadásul épp március 15-re, nemzeti ünnepünkre esett!

Szerencsénk van, hogy Magyarországról ketten is vagyunk, így nem egyedül kellett vesződni az ételekkel; kevésbé szerencsés viszont, hogy egyikünk sem valami nagy szakács. Újabb szerencse viszont, hogy a többieknek gyakorlatilag fogalmuk sincs arról, hogy az adott ételnek milyennek „kell” lennie, így amit kapnak, arról feltehetőleg azt feltételezik, hogy olyan, amilyennek lennie kell :) A menüről hamar döntöttünk: bár eleinte a gulyáslevest fontolgattuk, mégis a rakott krumpli mellett foglaltunk állást, ami után palacsinta lesz a desszert. Mivel István már a kurzus elején készített paprikás krumplit, így szépen-lassan a főbb ételeinket megízlelhetik szerencsés diáktársaink. A vacsorát este hét órára hirdettük, tíz embert hívtunk meg: épp itthon tartózkodó külföldi barátaink mellett még két dán lányt, akik különösen is kedvesek hozzánk és sokat segítenek (például Annát, önkéntes nyelvtanárunkat).

Az összetevőket gyorsan beszereztük. Otthonról volt kolbászunk meg borunk, a többit itt vásároltuk meg (csak a tejfellel volt némi gond, elég nehezen derítettük ki, hogy ez dánul hogy van). Négykor láttunk neki a konyhai munkának; előtte István konzultált az otthoniakkal, így az elméleti tudást birtokoltuk. Persze a gyakorlati kivitelezés már nem ment zökkenőmentesen. Először is a konyhai szerszámokat volt nehéz előkeríteni; nehezen leltünk palacsintasütőt, a tepsi először túlméretes volt, végül is azonban a munkafeltételek adottak lettek. Következő probléma az arányokkal esett: bár követtük a receptet, valahogy mégis kissé túl sok lett a krumpli, kevés a kolbász, ám még kevesebb a tejfel, amit így először joghurttal szaporítottunk, a végén pedig tejjel higítottunk, de még így is kissé sűrű lett a kész produktum. Még szerencse, hogy a menzán vacsorára szokás szerint jó sok saláta volt, így ebből hozhattunk (savanyúság helyett). Elszámítottuk magunkat a palacsintatésztával is: túl keveset kevertünk. Szűkében voltunk az időnek is: fél órát késtünk a kezdéssel, de ekkor is csak a krumplit tálalhattuk, a palacsintát közben is sütni kellett, így ez valóban csak a vacsora végére lett kész (ennek következményeképp mi nem is tudtunk együtt vacsorázni a vendégekkel), ráadásul mivel elég sok anyag pocsékba ment a „beállítással” (mennyi olajjal, milyen soká süssünk), így sajnos csak 12 palacsinta jutott a tíz főnek (és itt-ott ezek is kissé sötétre égtek) – de legalább kóstolóba kapott mindenki. Előételnek erős csabai kolbászkarikákat adtunk kenyérrel, és kétféle magyar bort szolgáltunk fel. Vacsora közben (két palacsinta sütése között) felvázoltuk a nemzeti ünnep tartalmát is.

A technikai nehézségek ellenére a vacsora jól sikerült, és a vendégek is remekül érezték magukat, nem győztek hálálkodni a meghívásért. Az étel után iszogattunk, beszélgettünk, és egy igazán nemzetközi játékkal fejeztük be az estet: egy-egy angol szót, kifejezést körben mindenkinek a saját nyelvén kellett kimondania, a többieknek pedig sorban megismételnie (hasonlóan az ismerkedős-névtanulós játékhoz). Mondhatom, hogy a kínai volt messze a legnehezebb ;)

Így esett hát Krogerupban a híres vacsora. Remélem, hogy a többiek is kedvet kaptak a produkcióhoz – szívesen megkóstolnám az arab, ecuadori és kínai konyha remekeit!

Hosszú kihagyás után újra itt vagyok, hogy csillapítsam a széles tömegek információéhségét. Kedden-szerdán-csütörtökön a nagy dániai körutunkon voltunk – erről részletes beszámolót is készítek a közeljövőben, itt most csak annyit, hogy eddig ez a három nap volt a legtartalmasabb, legszórakoztatóbb itt a vikingeknél.

Csütörtökön későn és alaposan elfáradva értünk „haza” – most éreztem először az otthonosság érzését Krogerupban. Hiába, nehézségek ide vagy oda, az ember szépen lassan mindent megszokik. Ráadásul megérkezésünk után a dán diákok meglepő, váratlan melegséggel fogadtak bennünket, ami kifejezetten jólesett. Aznap érkezett haza István is magyarországi fogkezeléséről, úgyhogy pénteken újra teljes létszámban zökkenhettünk vissza a régi kerékvágásba, folytatva tanulmányainkat Garbával. Egy hét alatt egészen elszoktunk ettől, de a sok élmény és utazás után kimondottan kellemes volt végre csak üldögélni.

Péntek este kis összejövetelt szerveztünk, ahol István magyar mézes süteményét eszegetve beszélgettünk. Elhatároztuk, hogy vasárnap – ami egyben nemzeti ünnepünk is (vajon megint lesz zűrzavar odahaza?) – egy kis magyar estet tartunk magyar vacsorával. Szombaton vendégek érkeztek a kollégiumba: a dán diákok kisebb testvérei (nyilvánvalóan azzal a céllal hívta meg őket az iskola, hogy később ők is beiratkozzanak ide) illetve valamikori öregdiákok (úgy 25-35 év között). Olyan nagy számban voltak, hogy a konyhában és a közösségi helyiségekben is letanyáztak, a fürdőszobai fogasokon is az ő holmijuk lógott. A szombat esti partit ezúttal a régi kollégisták szervezték – állítólag egészen jól sikerült, de én most is távol maradtam. Délután Istvánnal bevásároltunk a vasárnapi vacsorához (rakott krumpli és palacsinta lesz a menü), este pedig Károllyal tartottunk eszmecserét a LEGO-s élményeimről. Este feltűnő csend volt a környékemen, de mintegy törvényszerűen éppen akkor tört ki a hangzavar, amikor álomra hajtottam fejemet: az amerikaiak szokás szerint hangosan társalogtak a visszhangzó folyosón, ráadásul szomszédom, Henrik kis házimurit tartott a szobájában számos vendéggel és hangos zenével. Emiatt már többször figyelmeztettem, és olyankor szemlesütve szánta-bánta bűnét, de úgy látom, hogy nem nagyon akar a javulás útjára térni. Azt hiszem, megfontolom, hogy az igazgatóhoz fordulok az üggyel. Egyébként nem csak a hangerő volt zavaró: a külsős vendégek gyarkan eltévesztették az ajtót, így egynémely ittas hölgyek az én szobámba akartak bevonulni Henriké helyett, végül kénytelen voltam bereteszelni az ajtómat. Összességében a szombat éjjel megint pocsékul telt, alig tudtam valamennyit aludni.

Vasárnap kimondottan enyhe idő köszöntött be (bár az eső szemerkélt), már érezni a tavaszt errefelé is. Mivel már van autóm, kényelmesen utazhattam be végre Helsingorbe a katolikus templomba brunch előtt;  város olyan kihalt volt, mintha tífusz pusztított volna. A misét a lengyel pap tartotta dánul, nem voltunk sokan, de mégis jó volt a hangulat. Ám úgy látom, az is törvényszerű, hogy minden (katolikus?) templomban akad egy félkegyelmű: így van ez odahaza is, itt is. A dán félnótás persze épp mögém ült a padba, és ott motyogott zavarodottan.

Hazatérve a szokásos bőséges vasárnapi reggeli következett, majd hiábavaló kísérlet némi szundításra (természetesen mindenki ilyenkor takarít, hallgat zenét, vág fát motoros fűrésszel az ablakom alatt), így inkább nekiláttam a hét során elmaradt feladataimnak (mint ez a napló is). Négykor kezdjük a sütést-főzést.

Különösen, ha hazulról érkezik, pláne, ha ráadásul egy csomó hazai kosztot hoz :). Ezért hát igazán jól telt a hosszú hétvége, hiszen Blöró és Károly szerda éjjel szerencsésen megérkezett Magyarországról. Igaz, kissé lassabban, mint gondoltam (főleg a ritkán és lassan járó komp miatt), de fő, hogy ideértek. Jól lefáradtak, így aznap (amúgy is tizenegy felé járt az idő) már nem csináltunk semmit.

Másnap korai reggeli (módjuk volt megkóstolni az itteni „speciális konyhát”), azután pedig a környék megismerése: elautókáztunk Fredensborgba, majd Helsingorben megnéztük a nevezetességeket. Ezekről itt a blogon már mind írtam. Hazafelé lementünk a tengerpartra – elég cudar idő volt, hideg szél fújt –, és beugrottunk még a Louisiana Múzeumba is, de csak kevés időnk volt, így csupán az épületet mutattam meg nekik. Innen vissza az iskolába, ahol remek ízetlen párolt zöldségekből álló ebéd mélyítette el a helyi gasztrokultúrával kapcsolatos tapasztalataikat.

Ebéd után irány Koppenhága – méghozzá kerékpárral, ami számomra is újdonság volt. Minthogy még magamnak sincs biciklim, így a dán diákoktól kellett összekunyerálnom hármat. Eleinte kissé nehézkesen ment, de aztán végül több is akadt a kelleténél, még válogathattunk is – ami nem jelenti azt, hogy a végeredmény kifogástalan lett: Károly fenekét vágta az ülés, nekem alig ért le a földre a lábam (pedig a tulajdonos alacsonyabb, mint én), és egyébként is, a járművek a szokásos dán minőségben és állapotban voltak, de a fő, hogy voltak. Megvettük a jegyeket és a kiegészítő jegyeket a bicikliknek, és irány a város!

Itt remek móka volt a kerékpáros közlekedésbe belekóstolni, de azért a hideg, metsző szél egy kissé kellemetlenné tette egy idő után. Gyorsan végignéztük a főbb nevezetességeket a Kis Hableánytól kezdve a főtérig, de ekkorra már besötétedett, és el is fáradtunk, így egy kis sörözőben frissítettük fel magunkat, ahol érdekes módon csak egyféle sör volt, és dohányozni is lehetett. Innen vonattal haza – Norreportnál egy magyar lángossütős bódét láttunk! –, otthon pedig egy kis pingpongozás után az ágyba.

Pénteken nagyobb túrát terveztünk, Sjaelland sziget bejárását – ez megint csak újdonság volt számomra is. Cisz is velünk tartott. Autóval először Roskildét, a régi fővárost érintettük (beszámoló az Utazgatón, képek pedig itt), innen a lejrei hajó alakú sírokat néztük meg (Utazgató, képek) metsző szélben, utána meg Ledreborg kastélyát szerettük volna, ám ez az év ezen szakaszában zárva volt. Általában probléma, hogy április, de még inkább május előtt a látványosságok nagyobb részét nem lehet felkeresni, mert egyszerűen nincsenek nyitva.

Ledreborg után Koge városában sétáltunk egyet, amelynek szép, fagerendás házakból álló belvárosa van, ám az impozáns templomot itt sem volt módunk megnézni. Innen haza, aztán kellemes esti társalgás-filmezés után lefekvés.

Szombaton Blöró már hazautazott, így el kellett szállítanunk Malmöbe, ami Koppenhágával átellenben fekszik Svédországban. A fővárosig a Balaton-parti útra emlékeztető Strandvejen-en haladtunk kényelmesen, aztán a tengerszorost a monumentális Öresund-hídon szeltük át (gyors volt, az igaz, de jó drága is). Miután Blörót kitettük a reptéren, bementünk Malmöbe (Utazgató, képek), ám ez nem volt túlságosan érdekes: itt is van egy nagy templom, és egy Közlekedési Múzeum, ahol a partra tett tengeralattjáró mondjuk különleges volt. Malmö után Lund következett ( képek), amely hangulatos belvárosával, és főleg óriási román stílusú székesegyházával bőségesen kárpótolt bennünket a közepeske Malmőért. Amikor Helsingborgba jutottunk, már besötétedett és alaposan le is hűlt a levegő. Ennek ellenére sétáltunk egy nagyot, bár különösebben értékes látnivalót nem láttunk. Mivel ráuntunk a zöldségvacsorára (és amúgy is lekéstük volna), egy helyi pizzériát akartunk felkeresni, ami nem is olyan egyszerű kísérlet: eleve kevés van (inkább a kebab dívik most), ami pedig van, ott tömegek szorongtak, elvégre szombat este volt. Végül találtunk egy szolid helyet, ahol viszonylag kedvező áron megvacsoráltunk. Így értünk haza egy kis kompozás közbeiktatásával Krogerupba.

Otthon Károly nagyon kimerült volt, így hamar lefeküdt, engem viszont invitáltak a többiek egy kis közös vacsorázásra. A pizzázás után nem voltam éhes egyáltalán, de mivel ilyenkor, amikor a dánok mind odahaza vannak, különösen jó, családias a hangulat, mégis csatlakoztam hozzájuk. Cisz és Manar készített spagettit (takarékossági megfontolások miatt a húst zöldség helyettesítette), és remekül megterítve ettünk a nyitott kandalló mellett hatosban. Igazán jó volt, aminek eredményeképp majdnem három óra volt, mire ágyba kerültem.

Így persze vasárnap némileg fáradtan keltem, de erre a napra nem is terveztünk igazán fárasztó programot. Kényelmesen és végre bőségesen megreggeliztünk, aztán a fővárosba utaztunk megint, ahol megnéztük az általam már ismert Szabadságmúzeumot és a Nemzeti Múzeumot, aztán Károly a főpályaudvar mellől hazafelé vette az irányt – egy jó kis húsz órás úttal (ha minden igaz, amikor ezeket a sorokat írom, már otthon van).

Jólesett végre ismerősökkel találkozni, magyarul beszélni.

Végre megint elhagytuk Krogerupot: tanulmányi kirándulást tettünk. Ez már önmagában is jó dolog, de úticélunk megint csak egy bámulatra méltó, és Magyarországgal összevetve újra igen elgondolkodtató intézmény volt: a helsingori Lo Skole Képzési és Konferenciaközpont.

Ahogyan arról korábban már beszámoltam, Helsingorben már volt szerencsém egypár órát eltölteni.  Ezúttal a várostól Északkeletre, egy, a mi iskolánkhoz hasonló intézetet látogattunk meg. A hasonlóság azonban csak felületes. Maga az épületegyüttes is nagyobb (A sydney Operaház tervezője, Jorn Utzon álmodta meg ezt is), sokkal jobban felszerelt (legalább egy csillaggal magasabb komfortfokozatú), és amiben a leginkább különbözik, az a profilja. Lo ugyanis a munkásosztály képzési iskolája! Igen, így van: Dánia egyik legfényűzőbb intézményét a melósok okítására hozták létre – hogyan másképp, mint alulról szerveződve maguk a melósok. Ez bizony megint nem egy mindennapi történet.

Úgy kezdődött az egész, hogy 1899-ben Dániában hatalmas sztrájk volt. Az emiatt támadt társadalmi zűrzavar vezetett a dán munkaerőpiac máig meglévő intézményes-jogi alapjainak lerakásához, ami még a jóléti Európában is egyedülálló stabilitást nyújt az itteni alkalmazottaknak a bérek, munkakörülmények és minden más vonatkozásában. Természetesen mindez nem magától, mannaként hullott alá az égből, hanem a felfordulás eredményeként létrejövő munkásszakszervezet (ELO) igyekezete nyomán. Dániában ugyanis a szakszervezet nem nulla társadalmi támogatottságú öreg nosztalgiázó komcsik vagy gátlástalan karrieristák kibontakozásának kerete, hanem – láss csodát – a melósok érdekvédelmi szervezete. És nem csak a nevében, hanem eredményeiben is. Ezeket az eredményeket a históriai tényeken túl talán mindennél jobban illusztrálja, hogy az ELO a munkásság (és nem csupán a nagy állami vállalatok, hanem valamennyi munkás) 90%-át tömöríti magában, akik szorgosan fizetik a hozzájárulást, tudván tudva, hogy ez saját jól felfogott érdekük. Mert lássuk, mit is tesz értük a szakszervezet?

Először is hatékonyan, de realista módon küzd a (talán az olvasó is sejti, milyen magas) bérszínvonal szinten tartása érdekében. Ebben az országban immár több, mint száz éve az ELO a munkaadók szövetségével (DA) 3-4 évente asztalhoz ül áttekinteni a bér- és más munkaügyi kérdéseket, és ki tudja, hogy csinálják, de minden felhajtás nélkül, rutinszerűen sikerül is megállapodniuk ezekben. És hogy ez nem a dolgozók kárára történik, azt jelzi az, hogy az elmúlt fél évben lezajlott sztrájok száma egy kézen megszámolható. A sztrák joga megvan ugyan, de mivel nagyon ritka, hogy nincs megegyezés – és ha ez esetleg előfordulna egy évtizedben egyszer –, akkor a különböző, részben állami, részben ELO-finanszírozott, részben független közvetítőszervezetek elsimítják a gondot, nagyon ritka. És mivel ritka, ezért a folyamatosan a  sztrákkasszába ömlő pénz egyre duzzad, gazdáját így az ország egyik legtőkeerősebb szervezetévé téve.

Emellett az ELO-nak olyan fényűzésekre is telik, mint például a szóban forgó iskola működtetése, ahol a munkások által választott szakszervezeti vezetők képzése folyik 3-4 naptól egészen fél évig terjedő kurzusokon. Ennek során gazdaságtant, pénzügyeket, menedzsmentet, stratégiát, médiát és kommunikációt, konfliktuskezelést, munkajogot, szociológiát és más társadalomtudományokat meg  ezerféle dolgot tanulnak, hogy a ravasz kapitalistákat sarokba szoríthassák. Mindezt pedig teljesen ingyen (illetve az ELO-kassza terhére, amely azonban valamennyi, az országban ledolgozott munkaóra után 25 őrét kap kizárólag csak oktatási célra) teszik a minden lehető jóval ellátott, száz főt foglalkoztató pazar épületegyüttesben –  azt csak mellékesen említem, hogy a tanulás alatt kieső bért is az érdekvédelmi szervezet állja.

Persze azért itt sincs kolbászból a kerítés: az átalakuló társadalmi hatások, na és most a gazdasági válság itt is érezteti valamelyest a hatását, és az Unió is egyre több borsot tör az e téren is külön úton járó dán munkajog orra alá, de azért még elég sokat és keményen kell (le)dolgozniuk azért, hogy a magyar szintet elérhessék.

A keddi napunk is úgy indult, mint a többi: szépen megreggeliztünk, takarítottunk, és elballagtunk a reggeli gyülekezőre. Az első rendhagyó mozzanat a névsorolvasás volt; ilyenre még nem akadt példa, de gondoltam, talán a szigorúbb fegyelem eszközeként vezetik be. Pedig nem: a bejelentés szerint azért volt rá szükség, mert az épületet mindenkinek el kell hagynia, ugyanis hatósági ellenőrzés lesz, a levegő minőségét figyelik, és ennek érdekében egész napos szellőztetést végeznek a teljes épületben. Ezt ugyan nem egészen értettem (hiába szellőztetnek, ennek csak ideig-óráig lesz hatása), de örültem, hiszen ez azt jelenti, hogy ezúttal is házon kívül töltjük a napot, ami mindig jóval érdekesebb.

Nosza, felkerekedett jó hatvan fős csapatunk, és ozsonnás csomagunkat magunkhoz véve vonatra ültünk. Amikor érdeklődtem, hogy hová is tartunk, a tanárok az orruk alatt somolyogva csupán annyit mondtak: meglepetés. Valahogy nem volt nagy bizodalmam a dánok meglepetéseiben, de nem volt mit tennem. Koppenhága felé haladtunk, de meglepetésemre menet közben leszálltunk, és egy vicinálisfélével egy szárnyvonalon számomra ismeretlen irányba haladtunk: egy Klampenborg nevű apró helyiségbe, ahol azonban egy nem akármilyen nevezetesség, egy ezer (!) hektáros vadaspark, a Dyrehaven („Szarvaskert”) feküdt, ahol szabadon kószáltak a szarvasok. Magáról a helyről részletesen írok itt az Utazgatón, képeket pedig itt, a sor végén láthat az érdeklődő. A parkban remekül elvoltunk, eszegettünk, sétálgattunk, és még baseballt is játszottunk (azaz játszott a társaság egy része). Mivel az időnk még normális európai (nemhogy dán) viszonylatban is remek volt, panaszra egyáltalán nem lehetett okunk.

Mivel még kora délután volt, nem egészen értettem, hogy mivel töltjük majd a napot estig. Hamar kiderült, hogy más is be van tervezve: tovább indultunk a vonattal ezúttal is gondosan titokban tartott újabb úticélunk felé. Koppenhágába értünk, de ezúttal a város túlsó, számomra ismeretlen felében kötöttünk ki. Ahogy bandukoltunk és nézelődtem a kies külvárosban, el nem tudtam képzelni, hogy hová tarthatunk. Amikor azonban megláttam a Carlsberg Sörgyár hatalmas irodaházát, rögtön leesett: hát éppen oda. A gyár (amiről itt írok az Utazgatón, és külön fotógaléria látható itt) nagyon hasonló a kőbányaihoz: egy óriási külvárosi telken terpeszkedik. A dánok azonban egy nagyon kellemes kis látogatói központot is nyitottak benne (nem tudok róla, hogy Kőbányán lenne ilyesmi), ahol a sörkészítés és a gyár történetével ismerkedhetünk meg, és a végén persze a helyi bárban megkóstolhatjuk a cég termékeit is.

Ezután az igazán tartalmasan töltött nap után hazamentünk. Jól elfáradtunk, de azt hiszem, eddig ez volt a legérdekesebb, legváltozatosabb tanítási napunk. Otthon kiderült azonban, hogy a meglepetéseknek még nincs vége. Amikor hat órakor jól megéhezve be akartunk menni az étterembe zárt ajtókat találtunk. Ezen alaposan meglepődtünk, mert ilyenre még nem volt példa; természetesen ennek is oka volt. Mint karácsony estéjén, amikor a hosszú várakozás után a gyerekek végre bemehetnek a karácsonyfához, úgy tódult be a sok diák ajtónyitáskor a ragyogóan  kicsinosított bankett-terembe; szinte rá sem ismertünk az ebédlőre! És a non plus ultra: ezen az estén a diákok voltak a vendégek, és a tanárok – kiöltözve (Garbán például egy valóban ünnepélyes hatású hófehér etióp gyapjúköntös volt – jártak körül, és felszolgáltak nekünk. Elképesztő volt! És végül összeállt a kép: szó sem volt egyáltalán hatósági ellenőrzésről, az egész nap csak egy játék, előre kitalált móka, kikapcsolódás volt. Bevallom, ilyesmit nem néztem ki a vendéglátóinkból, de lám, az ember sose általánosítson ;) Bár azt azért hozzá kell tennem, hogy bankett-menü nem sokban tért el a szokásos esti főtt zöldségtől, talán csak a desszert volt igazi kuriózum. De ezúttal tényleg nem ez volt a lényeg.

Az este remekül telt: bort is kaptunk, és itt-tartózkodásom során először még a Natkassenbe (éjszakai bárba) is lementem éjjel.

Remélem, még lesz néhányszor ilyen rendhagyó alkalom... 

Nos, először is szülessünk természetesen nőnek (bár mint tudjuk, ez lassan már nem számít igazi előfeltételnek). Lehetőleg szőkének (ha szerencsénk van, akkor ezen belül is valószínűtlenül világosszőkének) kék szemmel, az átlagosnál magasabbnak, és ne túl vékonynak – bár azért kövérnek se. Nevünk legyen általában nehezen megjegyezhető, de főleg a többitől nehezen megkülönböztethető; alapvetően a két nagy „névcsalád” valamelyikéből: a Nina-Lina-Tina-Trina-Ida vagy az Ana-Anja-Maja-Anna-Nanna, vagy esetleg a Mette-Lotte csoportból.

Már születésünk első percétől kínos pontossággal ügyeljünk rá, nehogy fiú játszópajtásainknál bármilyen tekintetben is kevesebbnek látszódjunk. Ennek megfelelően igyekezzünk minél több fiús játékot játszani, és próbálgatni a férfias szerepeket. Ha nagylányok lettünk, semmiféle udvariassági gesztust ne fogadjunk el a férfiaktól; egy pillanatra se feledjük, hogy az álnok másik nem csak azon ármánykodik, hogy így vagy úgy, de hatalma alá hajtson bennünket, vagy legalább szimbolikus módon kimutassa nem létező felsőbbségét. Ilyen például az udvarlás avítt gesztusa, ami szerencsére a mi fejlett társadalmunkból már kiveszett. Felnőtt nőként törekedjünk arra, hogy üzletasszonytól lakatosig mindenféle olyan pozíciókat betölthessünk, ami korábban az erősebb nem privilégiuma volt. Legyünk különösen büszkék rá, hogy Dániában szinte valamennyi párt vezetője nő (ide értve a szélsőségeseket).

Általában fesztelenül, közvetlenül viselkedjünk; gyakorta üdvözöjük egymást öleléssel, és bárkivel találkozzunk, széles mosoly üljön az orcánkon, függetlenül attól, hogy az illető valójában mennyire kedves számunkra. Ennél különösebben nagy erőfeszítést kedveskedére azonban ne nagyon pazaroljunk. Kerüljük a sablonos testhelyzeteket; a széken ne üljünk, hanem térdünket felhúzva kuporogjunk. Törekedjünk a kényelemre is, így formabontó módon olykor akár a földre is heveredjünk le, ha úgy tartja kedvünk. A formalitást utasítsuk el; vasárnap például nyugodtan járjunk-keljünk hálóruhában, kócos hajjal, lehetőleg ágypaplanunkat körülményes módon testünk köré csavarva, esetleg magunk után vonszolva a földön. Általában fütyüljünk az értelmetlen konvenciókra.

A házasság nevetséges feudális intézményét, amely nagyanyáinkat a férfiak rabszolgájává tette, és amelyet anyáink helyesen elvetettek, megfontolásra se tartsuk érdekesnek! Az erősebbik nem tagjaival – akik mostanára nagyon helyesen kezdik megtanulni, hol a helyük – egyébként is csak óvatos, pillanatnyi szövetséget kössünk; lehetnek barátaink, szeretőink, élettársaink, de életre szóló társaink semmiképpen se! Mivel sajnos egyelőre gyermekeket így vagy úgy, de még mindig csak az ő közreműködésükkel szerezhetünk maguknak, kénytelenek vagyunk elviselni őket, de természetesen csakis jogaink, szabadságunk, anyagi függetlenségünk szigorú védelme mellett! A gyermekek egyébként is a mieink, mi szüljük őket (vagy mi döntünk arról, hogy nem szüljük őket), ezért jobb is, ha az apjukhoz nem kötődnek túlságosan, így legalább kevésbé lesz számukra fájdalmas a váltás második (harmadik, negyedik) apukájukra. Egyébként is, mutassuk meg, hogy egymagunk is fel tudjuk nevelni őket! Büszke, dacos arccal tologassuk őket a gyerekkocsiban, kerekezzünk velük a gyerekkocsitriciklin, vagy cipeljük őket múzeumba a barátnőinkkel – ügyet sem vetve arra, hogy sipítozásukkal felverik a csendet.

A „külügy” – vagyis a külsőnk kérdése – valószínűleg egész életünkben bizonyos problémát fog okozni számunkra. Egyfelől ugyanis hiába próbálunk úgy tenni, mintha nem lennénk nők, mégiscsak azok vagyunk, így csak akkor érezzünk magunkat jól a bőrünkben, ha csinosítgatjuk magunkat. Másfelől viszont népünk puritán hagyományai, velünk született bizonyos igénytelenségünk és a modern kor követelményei – na meg a kényelem és a lustaság – elutasíttatják velünk azokat a praktikákat, amelyekkel nőtársaink szerte másutt a világon időtlen idők óta élnek. Ebben a kettős feszültségben eredeti, néha ötletes, legtöbbször azonban unalmas és sablonos megoldásokat alkalmazzunk (legalábbis unalmas a férfiak számára, de hát kit érdekelnek manapság a férfiak, nem igaz?). Így például a sminkelést intézzük el a puszta szemfestéssel (ezt azonban állandóan és hangsúlyosan viseljük), frizuránkra se fecséreljük a drága időt: legtöbbször fogjuk egyszerűen össze, vagy hagyjuk még egyszerűbben csak úgy lobogni. Ha mindenképpen valami „ötleteset” akarunk művelni a hajunkkal, akkor csavarjuk egyszerűen egy golyóstoll köré (legalább kéznél lesz a tollunk, ha szükség támad rá).

Ami az öltözékünket illeti, mindenképp kerüljük a kihívó viseletet. Általában uniszex ruhákat vásároljunk, főleg kardigánokat, kinyúlt pulóvereket. Szoknyát hordhatunk, de ez lehetőleg ormótlan, zsákszerű legyen. Ruhatárunk rendkívül fontos részét képzik harisnyanadrágjaink, de ezek kivétel nélkül sötét, vastag, bordázott „szabadidőharisnyák” legyenek; habár az üzletek nagy számban kínálják számunkra a különféle csábító klasszikus harisnyákat meg fehérneműket, ne dőljünk be ezeknek, hiszen nyilvánvalóan a férfi kizsákmányolás eszközei. Nőiességünk szimbólumai nagy kendőink, amelyekből szokatlan nagy bőséggel és változatban kell tartanunk; fontos szabály, hogy gyakorlatilag állandóan (beltérben is!) viselni kell valamelyiket nyakunk köré csavarva – talán a kendő viseletében, ejtésében, csavarásában mégiscsak megmutatkozhat némi eleganciára, egyediségre törekvés – de kizárólag ebben! Különben követhetjük a legújabb helyi divatot a hátul buggyos, idétlenül lötyögő nadrágszerűség hordásával.

Amennyiben zárt térben tartózkodunk, fontos szabály, hogy cipőt sose viseljünk; ha nagyon finnyásak vagyunk, akkor ormótlan vastag mamuszt húzhatunk, de inkább vastag harisnyánkban csúszkáljunk gyerekek módjára a koszos padlón, vagy egyszerűen mezítláb, fekete talppal csattogjunk – délebbre élő nőtársaink ennek puszta látványától is felfáznának, de hát mi nem véletlenül vagyunk a viking asszonyok utódai!

Mikor általában már mindent elértünk, és az otthoni házimunkától a GYES-ig végre mindenben aprólékosan mérlegelve 50%-os szerepet látnak el a férfiak, ne higgyük, hogy harcunk véget ért. Vegyük célba a férfiuralom olyan bástyáit, mint a nyelv és a különféle társadalmi jelzések: vizsgáljuk meg, hogy beszédünkben hogyan tudnánk nagyobb jelentőséget adni a nőnemnek, és például közlekedési tábláinkon is ragasszuk felül női ruhával a felháborító módon férfiként ábrázolt figurákat. Ha így haladunk, akkor nemsoká itt lesz már a Kánaán. Ezek után már csak azt kell megértenünk, vajon régi hű harcostársaink, a svédek leányai miért követelik vissza a férfias férfiakat és a hagyományos nemi szerepeket??