Nos, túl vagyunk a kis nemzeti gasztronómiai bemutatónkon. Tulajdonképpen ez egy programsorozat része, amely keretében mindenki ízelítőt ad (szó szerint) az otthoni konyha jellegzetességéből, kissé felvillantva nemzete kultúrájának egy-két szeletét, de leginkább egy jó alkalom az egyébként eléggé egyhangú vasárnapok estéire, amikor együtt lehetünk, kellemesen érezhetjük magunkat. Az első estet Sigurdur szervezte, de ez semmi másból nem állt, mint egy amerikai film nézéséből valamint sör meg kóla fogyasztásából, így különösebben mély benyomásokkal nem szolgált Izlandról (hacsak nem maga ez a benyomás hiánya a benyomás). Így tehát a mi vacsoránk volt az első igazi – és ahogy már írtam, ez ráadásul épp március 15-re, nemzeti ünnepünkre esett!
Szerencsénk van, hogy Magyarországról ketten is vagyunk, így nem egyedül kellett vesződni az ételekkel; kevésbé szerencsés viszont, hogy egyikünk sem valami nagy szakács. Újabb szerencse viszont, hogy a többieknek gyakorlatilag fogalmuk sincs arról, hogy az adott ételnek milyennek „kell” lennie, így amit kapnak, arról feltehetőleg azt feltételezik, hogy olyan, amilyennek lennie kell :) A menüről hamar döntöttünk: bár eleinte a gulyáslevest fontolgattuk, mégis a rakott krumpli mellett foglaltunk állást, ami után palacsinta lesz a desszert. Mivel István már a kurzus elején készített paprikás krumplit, így szépen-lassan a főbb ételeinket megízlelhetik szerencsés diáktársaink. A vacsorát este hét órára hirdettük, tíz embert hívtunk meg: épp itthon tartózkodó külföldi barátaink mellett még két dán lányt, akik különösen is kedvesek hozzánk és sokat segítenek (például Annát, önkéntes nyelvtanárunkat).
Az összetevőket gyorsan beszereztük. Otthonról volt kolbászunk meg borunk, a többit itt vásároltuk meg (csak a tejfellel volt némi gond, elég nehezen derítettük ki, hogy ez dánul hogy van). Négykor láttunk neki a konyhai munkának; előtte István konzultált az otthoniakkal, így az elméleti tudást birtokoltuk. Persze a gyakorlati kivitelezés már nem ment zökkenőmentesen. Először is a konyhai szerszámokat volt nehéz előkeríteni; nehezen leltünk palacsintasütőt, a tepsi először túlméretes volt, végül is azonban a munkafeltételek adottak lettek. Következő probléma az arányokkal esett: bár követtük a receptet, valahogy mégis kissé túl sok lett a krumpli, kevés a kolbász, ám még kevesebb a tejfel, amit így először joghurttal szaporítottunk, a végén pedig tejjel higítottunk, de még így is kissé sűrű lett a kész produktum. Még szerencse, hogy a menzán vacsorára szokás szerint jó sok saláta volt, így ebből hozhattunk (savanyúság helyett). Elszámítottuk magunkat a palacsintatésztával is: túl keveset kevertünk. Szűkében voltunk az időnek is: fél órát késtünk a kezdéssel, de ekkor is csak a krumplit tálalhattuk, a palacsintát közben is sütni kellett, így ez valóban csak a vacsora végére lett kész (ennek következményeképp mi nem is tudtunk együtt vacsorázni a vendégekkel), ráadásul mivel elég sok anyag pocsékba ment a „beállítással” (mennyi olajjal, milyen soká süssünk), így sajnos csak 12 palacsinta jutott a tíz főnek (és itt-ott ezek is kissé sötétre égtek) – de legalább kóstolóba kapott mindenki. Előételnek erős csabai kolbászkarikákat adtunk kenyérrel, és kétféle magyar bort szolgáltunk fel. Vacsora közben (két palacsinta sütése között) felvázoltuk a nemzeti ünnep tartalmát is.
A technikai nehézségek ellenére a vacsora jól sikerült, és a vendégek is remekül érezték magukat, nem győztek hálálkodni a meghívásért. Az étel után iszogattunk, beszélgettünk, és egy igazán nemzetközi játékkal fejeztük be az estet: egy-egy angol szót, kifejezést körben mindenkinek a saját nyelvén kellett kimondania, a többieknek pedig sorban megismételnie (hasonlóan az ismerkedős-névtanulós játékhoz). Mondhatom, hogy a kínai volt messze a legnehezebb ;)
Így esett hát Krogerupban a híres vacsora. Remélem, hogy a többiek is kedvet kaptak a produkcióhoz – szívesen megkóstolnám az arab, ecuadori és kínai konyha remekeit!
