Ma Garbának más dolga akadt, így vendégelőadónk volt: a szomszédban lakó titokzatos afgán védenc, akivel egyébként időközben egészen jóba lettünk (majd' mindennap feltűnik az iskolában), és persze akinek nevét konspiratív okokból most sem árulhatom el. A témánk ezekben a hetekben a média, így ő az afganisztáni médiáról beszélt, bár a szó elég hamar úgy általában az afgán történelemre, közelmúltra és jelenre fordult. Habár nyomon követtem a híreket arról a környékről, egy bennfentes (különösen egy intelligens és jól tájékozott bennfentes) első kézből származó beszámolói mindig sokkal érzékletesebbek. Sok érdekes tényt hallottunk, most azonban mégis három jellemző történetet szeretnék elmesélni, amelyek talán minden történeti-politikai elemzésnél ékesebben jellemzik a közép-keleti ország szomorú mindennapjait.
Vendégünk a média kapcsán elmondta egy helyi újságírótanonc, bizonyos Parwez Kambakhsh esetét, aki kinyomtatott egy cikket (figyelem, nem ő írta, csak kinyomtatta!) a női egyenjogúság kérdéséről. Egy ismerőse beárulta a titkosszolgálatnak, akik letartóztatták istenkáromlás vádjával. A lakásán tartott házkutatás különféle – egyébként teljesen hétköznapi – történelmi tárgyú könyveket fedezett fel, amelyek megerősítették a hatóságok gyanúját, így a 24 éves fiatalembert halálra ítélték (nem a vallási fanatikus tálibok saját bírósága, hanem a modern afgán állam világi ítélőszéke). Miután az esetből országos és nemzetközi botrány lett, a vezetés meghátrált, és enyhítette a büntetést – húsz év börtönre.
Barátunk és más emigráns értelmiségiek tovább kampányolnak az áldozat szabadon bocsátásáért, de kevés remény van a sikerre. Még pesszimistábbak lehetünk, ha tudjuk, hogy ez csak egyetlen eset a számos hasonló közül – amelyeknek szerencsétlen hőseit nem mentette meg világfelháborodás a végtől... Ha valaki az '50-es évek Magyarországára asszociál a történet kapcsán, az jól asszociál. Csakhogy mindez most, 2009-ben történik.
Afganisztán – több szomszédos államhoz hasonló módon – furcsa félfeudális állapotban működik, ahol a kora-középkor Európájához hasonlóan mindenkinek valamilyen rangos védnök oltalma alatt kell élnie, különben védtelenül ki van szolgáltatva a hatalmasok kényének-kedvének, akik a törvényeket és a konvenciókat mind saját szájuk íze szerint értelmezik. Példa erre annak a tinédzsernek az esete, akit vesztére egy doboz sörrel a zsebében csípett fülön egy rendőr. Az ország életét a bigott vallási törvények és a modern liberális jogszabályok furcsa, sokszor ellentmondó keveréke szabályozza; így van az, hogy elvileg az alkoholfogyasztás tilos, ám a gyakorlatban erre nem hederít senki – éppen ezért ezzel a „bűnnel” szinte bárkit rajta lehet kapni. Így járt emberünk is, akit a rend őre arra akart „kérni”, hogy vásárolna már ugyan neki is egy doboz sört mintegy megvesztegetés gyanánt (ez a szituáció is ismerős lehet egy magyarországi közúti ellenőrzésből – csak ott a sört némi készpénz helyettesíti). Minthogy a fiúnak nem volt több pénze, így hamar a gyűjtőfogházban kötött ki, ahol pártfogó híján mindenki elfeledkezett róla. Két év múltán barátunk épp ebbe a börtönbe tett látogatást, akit – miután arrafelé ismert személyiség – a fiú látott a tévében, és így befolyásos embernek vélve őt megkérte, ugyan járjon már közbe érte. Barátunk telefonján felhívta a helyi kormányzót, aki a telefonon kérte a börtönigazgatót, és utasította őt a fiú elengedésére. Szabadon is engedte. Ennyi. Ám ha nincs a befolyásos patrónus, akkor talán ma is ott sínylődne...
A harmadik történet a tálib időkre megy vissza, amikor az egyébként szekuláris Afganisztán a bigott vallási szélsőségesek zsarnoksága alatt éltek – mondanom sem kell, hogy ezeket elsősorban a hatalom megtartása és nem annyira a hit tisztasága vezérelte szigorú fellépésükben. Ezek a figurák (a „tálib” szó egyébként tanítványt, követőt jelent) bárkit bármikor megállíthattak az utcán, és különböző hittani kérdéseket tettek fel az illetőnek; ha nem tudta, akkor ilyen-olyan büntetésekkel illették (mondjuk jól elverték). Így járt barátunk is, aki egy kérdésre, hogy hányszor kell elmondani X kifejezést Y imádságban (a helyes válasz öt lett volna) húszat válaszolt; nem tudatlanságból, hanem mert aznap négyszer kellett elmondania ezt az imát (ahányszor végzett, és kiment a mecsetből, valamely ügybuzgó vallási őr mindjárt visszaterelte). Kurucos pimaszságáért persze neki is meg kellett fizetnie.
Egyébként Afganisztánban ma mindenki számára kötelező a napi ötszöri jelenlét a mecsetben; ezt aláírásával kell igazolnia. Hiányzás esetén 45 nap börtön jár.
Nos, ilyen az élet ma azon a területen, amely valaha a Perzsa Birodalom szellemileg legpezsgőbb területe volt. Ha jobban meggondolom, akkor az általam is oly sokszor kritizált, és itt Dániában olyan eleven liberalizmus azért mégiscsak jobb ennél...
