Nos, először is szülessünk természetesen nőnek (bár mint tudjuk, ez lassan már nem számít igazi előfeltételnek). Lehetőleg szőkének (ha szerencsénk van, akkor ezen belül is valószínűtlenül világosszőkének) kék szemmel, az átlagosnál magasabbnak, és ne túl vékonynak – bár azért kövérnek se. Nevünk legyen általában nehezen megjegyezhető, de főleg a többitől nehezen megkülönböztethető; alapvetően a két nagy „névcsalád” valamelyikéből: a Nina-Lina-Tina-Trina-Ida vagy az Ana-Anja-Maja-Anna-Nanna, vagy esetleg a Mette-Lotte csoportból.
Már születésünk első percétől kínos pontossággal ügyeljünk rá, nehogy fiú játszópajtásainknál bármilyen tekintetben is kevesebbnek látszódjunk. Ennek megfelelően igyekezzünk minél több fiús játékot játszani, és próbálgatni a férfias szerepeket. Ha nagylányok lettünk, semmiféle udvariassági gesztust ne fogadjunk el a férfiaktól; egy pillanatra se feledjük, hogy az álnok másik nem csak azon ármánykodik, hogy így vagy úgy, de hatalma alá hajtson bennünket, vagy legalább szimbolikus módon kimutassa nem létező felsőbbségét. Ilyen például az udvarlás avítt gesztusa, ami szerencsére a mi fejlett társadalmunkból már kiveszett. Felnőtt nőként törekedjünk arra, hogy üzletasszonytól lakatosig mindenféle olyan pozíciókat betölthessünk, ami korábban az erősebb nem privilégiuma volt. Legyünk különösen büszkék rá, hogy Dániában szinte valamennyi párt vezetője nő (ide értve a szélsőségeseket).
Általában fesztelenül, közvetlenül viselkedjünk; gyakorta üdvözöjük egymást öleléssel, és bárkivel találkozzunk, széles mosoly üljön az orcánkon, függetlenül attól, hogy az illető valójában mennyire kedves számunkra. Ennél különösebben nagy erőfeszítést kedveskedére azonban ne nagyon pazaroljunk. Kerüljük a sablonos testhelyzeteket; a széken ne üljünk, hanem térdünket felhúzva kuporogjunk. Törekedjünk a kényelemre is, így formabontó módon olykor akár a földre is heveredjünk le, ha úgy tartja kedvünk. A formalitást utasítsuk el; vasárnap például nyugodtan járjunk-keljünk hálóruhában, kócos hajjal, lehetőleg ágypaplanunkat körülményes módon testünk köré csavarva, esetleg magunk után vonszolva a földön. Általában fütyüljünk az értelmetlen konvenciókra.
A házasság nevetséges feudális intézményét, amely nagyanyáinkat a férfiak rabszolgájává tette, és amelyet anyáink helyesen elvetettek, megfontolásra se tartsuk érdekesnek! Az erősebbik nem tagjaival – akik mostanára nagyon helyesen kezdik megtanulni, hol a helyük – egyébként is csak óvatos, pillanatnyi szövetséget kössünk; lehetnek barátaink, szeretőink, élettársaink, de életre szóló társaink semmiképpen se! Mivel sajnos egyelőre gyermekeket így vagy úgy, de még mindig csak az ő közreműködésükkel szerezhetünk maguknak, kénytelenek vagyunk elviselni őket, de természetesen csakis jogaink, szabadságunk, anyagi függetlenségünk szigorú védelme mellett! A gyermekek egyébként is a mieink, mi szüljük őket (vagy mi döntünk arról, hogy nem szüljük őket), ezért jobb is, ha az apjukhoz nem kötődnek túlságosan, így legalább kevésbé lesz számukra fájdalmas a váltás második (harmadik, negyedik) apukájukra. Egyébként is, mutassuk meg, hogy egymagunk is fel tudjuk nevelni őket! Büszke, dacos arccal tologassuk őket a gyerekkocsiban, kerekezzünk velük a gyerekkocsitriciklin, vagy cipeljük őket múzeumba a barátnőinkkel – ügyet sem vetve arra, hogy sipítozásukkal felverik a csendet.
A „külügy” – vagyis a külsőnk kérdése – valószínűleg egész életünkben bizonyos problémát fog okozni számunkra. Egyfelől ugyanis hiába próbálunk úgy tenni, mintha nem lennénk nők, mégiscsak azok vagyunk, így csak akkor érezzünk magunkat jól a bőrünkben, ha csinosítgatjuk magunkat. Másfelől viszont népünk puritán hagyományai, velünk született bizonyos igénytelenségünk és a modern kor követelményei – na meg a kényelem és a lustaság – elutasíttatják velünk azokat a praktikákat, amelyekkel nőtársaink szerte másutt a világon időtlen idők óta élnek. Ebben a kettős feszültségben eredeti, néha ötletes, legtöbbször azonban unalmas és sablonos megoldásokat alkalmazzunk (legalábbis unalmas a férfiak számára, de hát kit érdekelnek manapság a férfiak, nem igaz?). Így például a sminkelést intézzük el a puszta szemfestéssel (ezt azonban állandóan és hangsúlyosan viseljük), frizuránkra se fecséreljük a drága időt: legtöbbször fogjuk egyszerűen össze, vagy hagyjuk még egyszerűbben csak úgy lobogni. Ha mindenképpen valami „ötleteset” akarunk művelni a hajunkkal, akkor csavarjuk egyszerűen egy golyóstoll köré (legalább kéznél lesz a tollunk, ha szükség támad rá).
Ami az öltözékünket illeti, mindenképp kerüljük a kihívó viseletet. Általában uniszex ruhákat vásároljunk, főleg kardigánokat, kinyúlt pulóvereket. Szoknyát hordhatunk, de ez lehetőleg ormótlan, zsákszerű legyen. Ruhatárunk rendkívül fontos részét képzik harisnyanadrágjaink, de ezek kivétel nélkül sötét, vastag, bordázott „szabadidőharisnyák” legyenek; habár az üzletek nagy számban kínálják számunkra a különféle csábító klasszikus harisnyákat meg fehérneműket, ne dőljünk be ezeknek, hiszen nyilvánvalóan a férfi kizsákmányolás eszközei. Nőiességünk szimbólumai nagy kendőink, amelyekből szokatlan nagy bőséggel és változatban kell tartanunk; fontos szabály, hogy gyakorlatilag állandóan (beltérben is!) viselni kell valamelyiket nyakunk köré csavarva – talán a kendő viseletében, ejtésében, csavarásában mégiscsak megmutatkozhat némi eleganciára, egyediségre törekvés – de kizárólag ebben! Különben követhetjük a legújabb helyi divatot a hátul buggyos, idétlenül lötyögő nadrágszerűség hordásával.
Amennyiben zárt térben tartózkodunk, fontos szabály, hogy cipőt sose viseljünk; ha nagyon finnyásak vagyunk, akkor ormótlan vastag mamuszt húzhatunk, de inkább vastag harisnyánkban csúszkáljunk gyerekek módjára a koszos padlón, vagy egyszerűen mezítláb, fekete talppal csattogjunk – délebbre élő nőtársaink ennek puszta látványától is felfáznának, de hát mi nem véletlenül vagyunk a viking asszonyok utódai!
Mikor általában már mindent elértünk, és az otthoni házimunkától a GYES-ig végre mindenben aprólékosan mérlegelve 50%-os szerepet látnak el a férfiak, ne higgyük, hogy harcunk véget ért. Vegyük célba a férfiuralom olyan bástyáit, mint a nyelv és a különféle társadalmi jelzések: vizsgáljuk meg, hogy beszédünkben hogyan tudnánk nagyobb jelentőséget adni a nőnemnek, és például közlekedési tábláinkon is ragasszuk felül női ruhával a felháborító módon férfiként ábrázolt figurákat. Ha így haladunk, akkor nemsoká itt lesz már a Kánaán. Ezek után már csak azt kell megértenünk, vajon régi hű harcostársaink, a svédek leányai miért követelik vissza a férfias férfiakat és a hagyományos nemi szerepeket??
