Az elmúlt hétvégén nyílt nap volt a kollégiumban – nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a szülők lássák, gyermeküket milyen jó helyre adták be (ezért a sok pénzért), illetve a kisebb testvérek is kedvet kapjanak, így biztosítva legyen a tanuló-utánpótlás. Na és persze számos barát-barátnő is érkezett, kihasználva az alkalmat a mulatozásra.
Az eseményre már jó előre felkészültünk: minden tanulócsoport készült valamiféle bemutatóval, összegezve addigi munkáját. Egy ilyen bemutató tartalma egy tánccsoport vagy egy fazekasszakkör esetében elég kézenfekvő, de egy elvont ismereteket tanuló csoportnál – mint amilyen ami Crossing Borders kurzusunk – már kevésbé. Törtük is egy darabig a fejünket, míg végül abban maradtunk, hogy minden diák a kurzus egy egy „dimenzióját” fogja valamilyen módon bemutatni, például a környezetvédelmet, globális intézményeket, az északi országokat. Nekem Dánia bemutatása jutott, amihez az utazások alkalmával készített fotókat használtam fel.
Szombat reggel nagy sürgés-forgás keretében kitakarítottuk az egész épületet. A mi csapatunk a legkellemesebb helyen, a kandallós hygge-szobában ütött tanyát; én kiragasztgattam néhány tucat képet a falra, fejembe nyomtam a dán zászlós sapkámat, megragadtam egy dán zászlót, így vártam az érdeklődőket.
Ebéd után folyamatosan érkezni kezdtek a vendégek: többségében tisztes, nyugodt, tipikusan jóléti dán apukák és anyukák (esetenként testvérekkel), valamint a vidám cimborák, így szokatlan módon ezúttal nem csak a húszéves korosztály volt képviselve, hanem még a nagymamák-nagypapák is. Természetesen így szó sem lehetett a szokásos laza-hányaveti viselkedésről, hanem a diákoknak fel kellett nőni a közönséghez – és be kell vallanom, ez meglepően jól sikerült, mindenki elő tudta venni erre az időre decens, kispolgári énjét, konszolidált arcát.
Mivel ilyen sokan voltunk – a hatvan diák mellett még legalább ennyi vendég – természetesen a nagyteremben kezdődött a műsor egy amolyan ünnepségfélével, ami engem az általános iskolaiakra emlékeztetett. Az igazgatónő köszöntő beszédet mondott, Laura, az egyik diák pedig elsorolta az intézmény történetét (sajnos dánul, pedig a részletek engem is érdekeltek volna). Ezután bemutatkozott a tanári kar, majd meglepetésünkre bennünket, külföldieket is felhívtak a színpadra és bemutattak – ez mondjuk kicsit feszélyező volt, de azt hiszem érthető, ha a szülők kíváncsiak az első ilyen kurzusra, illetve arra, hogy csemetéik ugyan miféle idegenekkel vannak összezárva (érdekelt volna a véleményük, de ez persze nem derült ki). Ezután fellépett a tánccsoport, a versíró cimborák, levetítettek egy hallgatók által készített filmet, és végül a vagy harminc fős énekkar is eldalolt néhány éneket (minden hétfőn este énekkar van, amit sokan nagy lelkesedéssel látogatnak, ott gyakorolták be ezeket).
A műsoros est után következtek a csoportos bemutatók különféle termekben. Mi is körbekukkantottunk – főleg a kerámia volt érdekes, magas színvonalú és kifejezetten szép dolgokat készítettek. A mi termünket is sokan felkeresték, így módom volt szót váltani az idősebb korosztályhoz tartozó dánokkal is. Kedvesek, érdeklődőek voltak; viszont meglepett, hogy amikor előhozakodtam az itt-tartózkodásom alatt felcsipegetett történelmi információmorzsákkal, illetve mutogattam a különböző helyeken készült fényképeimet, érdekes módon tájékozatlannak bizonyultak, így az a furcsa helyzet adódott, hogy én okítottam ki őket a Dániával kapcsolatos dolgokról. Bár ha jobban meggondoljuk, ez elég általános: bizonyára elég sok felkészült turista jobban tájékozott mondjuk Magyarországról, mint mi magyarok magunk.
Este vacsora következett, amely a sok résztvevőre való tekintettel kissé zsúfolt lefolyású, de ennek ellenére érdekes volt. Megismerkedtem például az egyik tanár, Katerina (engem nem tanít) unokáival, akiknek a nagyapja – Katerina egykori férje – magyar (ő még néhány szót tud is magyarul; az unokák természetesen már nem). Este a szülők-nagyszülők hazavonultak, és csak az ifjúság maradt, így a kötelező szombati parti nem sokban különbözött a szokásostól – leszámítva, hogy a nagyteremben tartottuk, és a stílusa (legalábbis eleinte) visszafogottabb volt. Lényegében azonban ez is a szokásos forgatókönyvet követte (fülsiketítő zene, csoportokban üldögélés-iszogatás az asztaloknál, majd egyre féktelenebb tánc), egy óra múltán távoztam. A hölgyek másnapi pletykáiból egy-egy szó arról árulkodott, hogy a mulatozás később többek esetében a kézzelfoghatóbb örömök területére is jócskán kiterjedt.
A rendezvényről készült képek itt találhatók (a képgaléria utolsó tíz fotója).
