A keddi napunk is úgy indult, mint a többi: szépen megreggeliztünk, takarítottunk, és elballagtunk a reggeli gyülekezőre. Az első rendhagyó mozzanat a névsorolvasás volt; ilyenre még nem akadt példa, de gondoltam, talán a szigorúbb fegyelem eszközeként vezetik be. Pedig nem: a bejelentés szerint azért volt rá szükség, mert az épületet mindenkinek el kell hagynia, ugyanis hatósági ellenőrzés lesz, a levegő minőségét figyelik, és ennek érdekében egész napos szellőztetést végeznek a teljes épületben. Ezt ugyan nem egészen értettem (hiába szellőztetnek, ennek csak ideig-óráig lesz hatása), de örültem, hiszen ez azt jelenti, hogy ezúttal is házon kívül töltjük a napot, ami mindig jóval érdekesebb.
Nosza, felkerekedett jó hatvan fős csapatunk, és ozsonnás csomagunkat magunkhoz véve vonatra ültünk. Amikor érdeklődtem, hogy hová is tartunk, a tanárok az orruk alatt somolyogva csupán annyit mondtak: meglepetés. Valahogy nem volt nagy bizodalmam a dánok meglepetéseiben, de nem volt mit tennem. Koppenhága felé haladtunk, de meglepetésemre menet közben leszálltunk, és egy vicinálisfélével egy szárnyvonalon számomra ismeretlen irányba haladtunk: egy Klampenborg nevű apró helyiségbe, ahol azonban egy nem akármilyen nevezetesség, egy ezer (!) hektáros vadaspark, a Dyrehaven („Szarvaskert”) feküdt, ahol szabadon kószáltak a szarvasok. Magáról a helyről részletesen írok itt az Utazgatón, képeket pedig itt, a sor végén láthat az érdeklődő. A parkban remekül elvoltunk, eszegettünk, sétálgattunk, és még baseballt is játszottunk (azaz játszott a társaság egy része). Mivel az időnk még normális európai (nemhogy dán) viszonylatban is remek volt, panaszra egyáltalán nem lehetett okunk.
Mivel még kora délután volt, nem egészen értettem, hogy mivel töltjük majd a napot estig. Hamar kiderült, hogy más is be van tervezve: tovább indultunk a vonattal ezúttal is gondosan titokban tartott újabb úticélunk felé. Koppenhágába értünk, de ezúttal a város túlsó, számomra ismeretlen felében kötöttünk ki. Ahogy bandukoltunk és nézelődtem a kies külvárosban, el nem tudtam képzelni, hogy hová tarthatunk. Amikor azonban megláttam a Carlsberg Sörgyár hatalmas irodaházát, rögtön leesett: hát éppen oda. A gyár (amiről itt írok az Utazgatón, és külön fotógaléria látható itt) nagyon hasonló a kőbányaihoz: egy óriási külvárosi telken terpeszkedik. A dánok azonban egy nagyon kellemes kis látogatói központot is nyitottak benne (nem tudok róla, hogy Kőbányán lenne ilyesmi), ahol a sörkészítés és a gyár történetével ismerkedhetünk meg, és a végén persze a helyi bárban megkóstolhatjuk a cég termékeit is.
Ezután az igazán tartalmasan töltött nap után hazamentünk. Jól elfáradtunk, de azt hiszem, eddig ez volt a legérdekesebb, legváltozatosabb tanítási napunk. Otthon kiderült azonban, hogy a meglepetéseknek még nincs vége. Amikor hat órakor jól megéhezve be akartunk menni az étterembe zárt ajtókat találtunk. Ezen alaposan meglepődtünk, mert ilyenre még nem volt példa; természetesen ennek is oka volt. Mint karácsony estéjén, amikor a hosszú várakozás után a gyerekek végre bemehetnek a karácsonyfához, úgy tódult be a sok diák ajtónyitáskor a ragyogóan kicsinosított bankett-terembe; szinte rá sem ismertünk az ebédlőre! És a non plus ultra: ezen az estén a diákok voltak a vendégek, és a tanárok – kiöltözve (Garbán például egy valóban ünnepélyes hatású hófehér etióp gyapjúköntös volt – jártak körül, és felszolgáltak nekünk. Elképesztő volt! És végül összeállt a kép: szó sem volt egyáltalán hatósági ellenőrzésről, az egész nap csak egy játék, előre kitalált móka, kikapcsolódás volt. Bevallom, ilyesmit nem néztem ki a vendéglátóinkból, de lám, az ember sose általánosítson ;) Bár azt azért hozzá kell tennem, hogy bankett-menü nem sokban tért el a szokásos esti főtt zöldségtől, talán csak a desszert volt igazi kuriózum. De ezúttal tényleg nem ez volt a lényeg.
Az este remekül telt: bort is kaptunk, és itt-tartózkodásom során először még a Natkassenbe (éjszakai bárba) is lementem éjjel.
Remélem, még lesz néhányszor ilyen rendhagyó alkalom...
