Hosszú kihagyás után újra itt vagyok, hogy csillapítsam a széles tömegek információéhségét. Kedden-szerdán-csütörtökön a nagy dániai körutunkon voltunk – erről részletes beszámolót is készítek a közeljövőben, itt most csak annyit, hogy eddig ez a három nap volt a legtartalmasabb, legszórakoztatóbb itt a vikingeknél.
Csütörtökön későn és alaposan elfáradva értünk „haza” – most éreztem először az otthonosság érzését Krogerupban. Hiába, nehézségek ide vagy oda, az ember szépen lassan mindent megszokik. Ráadásul megérkezésünk után a dán diákok meglepő, váratlan melegséggel fogadtak bennünket, ami kifejezetten jólesett. Aznap érkezett haza István is magyarországi fogkezeléséről, úgyhogy pénteken újra teljes létszámban zökkenhettünk vissza a régi kerékvágásba, folytatva tanulmányainkat Garbával. Egy hét alatt egészen elszoktunk ettől, de a sok élmény és utazás után kimondottan kellemes volt végre csak üldögélni.
Péntek este kis összejövetelt szerveztünk, ahol István magyar mézes süteményét eszegetve beszélgettünk. Elhatároztuk, hogy vasárnap – ami egyben nemzeti ünnepünk is (vajon megint lesz zűrzavar odahaza?) – egy kis magyar estet tartunk magyar vacsorával. Szombaton vendégek érkeztek a kollégiumba: a dán diákok kisebb testvérei (nyilvánvalóan azzal a céllal hívta meg őket az iskola, hogy később ők is beiratkozzanak ide) illetve valamikori öregdiákok (úgy 25-35 év között). Olyan nagy számban voltak, hogy a konyhában és a közösségi helyiségekben is letanyáztak, a fürdőszobai fogasokon is az ő holmijuk lógott. A szombat esti partit ezúttal a régi kollégisták szervezték – állítólag egészen jól sikerült, de én most is távol maradtam. Délután Istvánnal bevásároltunk a vasárnapi vacsorához (rakott krumpli és palacsinta lesz a menü), este pedig Károllyal tartottunk eszmecserét a LEGO-s élményeimről. Este feltűnő csend volt a környékemen, de mintegy törvényszerűen éppen akkor tört ki a hangzavar, amikor álomra hajtottam fejemet: az amerikaiak szokás szerint hangosan társalogtak a visszhangzó folyosón, ráadásul szomszédom, Henrik kis házimurit tartott a szobájában számos vendéggel és hangos zenével. Emiatt már többször figyelmeztettem, és olyankor szemlesütve szánta-bánta bűnét, de úgy látom, hogy nem nagyon akar a javulás útjára térni. Azt hiszem, megfontolom, hogy az igazgatóhoz fordulok az üggyel. Egyébként nem csak a hangerő volt zavaró: a külsős vendégek gyarkan eltévesztették az ajtót, így egynémely ittas hölgyek az én szobámba akartak bevonulni Henriké helyett, végül kénytelen voltam bereteszelni az ajtómat. Összességében a szombat éjjel megint pocsékul telt, alig tudtam valamennyit aludni.
Vasárnap kimondottan enyhe idő köszöntött be (bár az eső szemerkélt), már érezni a tavaszt errefelé is. Mivel már van autóm, kényelmesen utazhattam be végre Helsingorbe a katolikus templomba brunch előtt; város olyan kihalt volt, mintha tífusz pusztított volna. A misét a lengyel pap tartotta dánul, nem voltunk sokan, de mégis jó volt a hangulat. Ám úgy látom, az is törvényszerű, hogy minden (katolikus?) templomban akad egy félkegyelmű: így van ez odahaza is, itt is. A dán félnótás persze épp mögém ült a padba, és ott motyogott zavarodottan.
Hazatérve a szokásos bőséges vasárnapi reggeli következett, majd hiábavaló kísérlet némi szundításra (természetesen mindenki ilyenkor takarít, hallgat zenét, vág fát motoros fűrésszel az ablakom alatt), így inkább nekiláttam a hét során elmaradt feladataimnak (mint ez a napló is). Négykor kezdjük a sütést-főzést.
