Elkezdődött az idei nagyböjt is. Ebben a környezetben nincs igazán böjtös hangulatom. Igaz, nem is kell túlzott erőfeszítéseket hoznom majd a lemondásokban: az étel eleve csupa zöld (és nem különösebben ízletes), alkohol nincs, dohányozni a hideg miatt nem tudok, a partik csapnivalóak – az élvezetekben tehát nem fogok tobzódni, az bizonyos. Mindennek tetejébe Julia, az egyetlen nő, aki megjelenésével kis színt tudott hozni a dán lányok unalmasságába, tegnap eltávozott (ez már a harmadik iskola volt, amit otthagyott; valószínűleg a rendszer maga nem tetszett neki; mit mondjak, valahol meg tudom érteni ;)). A szegény embert az ág is húzza.
Viszont ha szenvedés, akkor erre István sokkal jobb példa: valamilyen foggyulladása van, ami miatt már a múlt héten is komoly fájdalmakat kényszerült kiállni. E héten végül elment az orvoshoz – bár elég nehezen, hiszen köztudott, hogy a fogkezelés itt még helyi mércével is drága. Az első viziten 160 DK-t kellett fizetnie (a puszta konzultációért és egy röntgenfelvételért), a teljes kezelés pedig 3500 DK (140.000 Ft) lenne. Ezek után tanácsomra hazarepül a következő hétvégén, és megcsináltatja otthon a fogát – még így is kevesebből kijön. Nem csodálom így, hogy a magyar „fogturizmus” olyan élénk...
Elhatároztam, hogy hamvazkodni elmegyek, ami ugye itt mindig technikai nehézségekkel jár. Helsingorbe mentem, a legközelebbi katolikus templomba, ahol – furcsa módon – délután négykor tartották a szertartást. Vonattal utaztam, mert egész nap zuhogott az eső. Amikor odaértem, kétségeim támadtak, hogy nem tévedtem-e, olyan kihaltnak tűnt az egész templom, de egy kisgyerekes anyuka, aki szintén oda jött, útbaigazított (a dán templomoknak mind több ajtajuk van, és elég nehéz kideríteni, hogy melyiken lehet épp bejutni). Belülről is nagyon kellemes, otthonos, családias volt az épület, kifejezetten jólesett ott eltölteni azt az órácskát. A plébános egy tipikus kerekfejű lengyel (úgy látszik, Dánia is a lengyel papok missziós területe), a miséből nem értettem szinte semmit, de nem is ez volt a lényeg. Utána a vonat indulásáig sétáltam a városban egy kicsit; rájöttem, hogy hétköznap napközben még nem is igazán voltam városokban (általában hétvégén jutottam el Koppenhágába is), így újdonság volt látni a nyüzsgést, a nyitott üzleteket. Helsingor nagyon hangulatos kis hely, igazán nem bánnám, ha ott lenne az iskolánk.
Vacsorára értem haza, utána megint a dánt gyakoroltam, este pedig nyelvóra volt Annával. Ezúttal csak harmadmagammal voltam, de Manar nem igazán szorgalmas tanuló, így azt hiszem, csak mi ketten Petrával visszük valamire a nyelvtanulásban. Már ha. Ugyanis amikor szóbeli társalgásra került a sor, megint úgy éreztem, mintha eltévednék az erdőben. Annyi tanulás, és az írott szövegben való haladásom után ezt mindig csalódással állapítom meg; bár ha jobban meggondolom, nem meglepő, hiszen gyakorlatilag egyáltalán nem társalgunk dánul. A végén még meg kell állapítanom, hogy Dánia különösen is alkalmatlan arra, hogy dánul tanuljon itt az ember :)
A mai közös reggeli gyűlésen – egyebek mellett – szóba került, hogy tegnap valamilyen hatósági ellenőr járt nálunk, aki az itt dolgozók munkakörülményeit vizsgálja (talán a szakszervezettől vagy az itteni ÁNTSZ-től), és megrótta az intézményt a rendetlenség meg a piszok miatt. Ebben egyébként teljesen igaza volt (pedig nem is a szombat esti buli után látta az épületet!), az viszont furcsa, hogy nem úgy általában kifogásolta ezt, hanem mint olyan körülményt, ami a dolgozók munkakörülményeit (hangulatát?) negatívan befolyásolja – az tehát nem különösebben fontos szempont, hogy mi koszban és felfordulásban élünk. Állítólag egy hónap múlva újra szemlét tartanak, és ha nem változik a dolog, akkor büntetésre számíthatunk. Erre aztán lázas szervezkedés kezdődött a dolgok megreformálására (és főleg a pénzbüntetés elkerülésére). Örülök, hogy végre valami a javulás irányába mozdítja a közállapotokat, de valami miatt mégis úgy érzem, hogy különösebb változás nem várható.
Délelőtt megint filmtanfolyamunk volt. Ezúttal egy következő film megtervezésébe és leforgatásába kell belefognunk, ami az utolsó nagy projektünk lesz, így a hátralévő bő egy hónapot erre kell fordítani. A témája szabadon választott. Én a „buzgó” Sigurdurral és Cisszel kerültem egy csoportba, és meg is próbáltuk valami ötletet kitalálni. Nem igazán sikerült, és nem is tudom, hogy mit tudnánk kitalálni: ugyanis egy hónapon keresztül nyilván csak itt helyben tudnánk forgatni, itt viszont sem téma, sem emberek nincsenek. Arról nem is szólva, hogy különösebben kedvünk sincs hozzá. A tervezgetés helyett tehát kényelmesen elnyúltunk lent a kandalló mellett, és mindenféléről beszélgettünk. Nagyon jó időtöltés volt; a közös sors egyre közelebb hoz bennünket, külföldieket. Talán a legérdekesebb a tibeti téma volt: Cisznek egészen mostanáig fogalma sem volt arról, hogy Tibet valamikor független állam volt, így csak most értette meg, a világszerte zajló szimpátiatüntetések okát. Habár kissé gyanúsan hangzik a történet, de végül is egy olyan országban, ahol sem az oktatásban, sem a tájékoztatásban nem jutnak az emberek alapvető információkhoz, elképzelhető.
Most délután van, kellemesen dobol az eső a tetőn; igazi angol időjárás. Az ablakom alatt már nyílnak a hóvirágok, tévedhetetlenül jelezve a tavasz közeledtét. Odahaza ilyenkor már kicsit kényelmetlen érzésem van, mert a döglesztő nyár közeledtét egyáltalán nem várom (márpedig a tavasz egykettőre átfordul ebbe), itt viszont kifejezetten várom az enyhe, esős északi tavaszt és nyarat...
