Mindenki ismer olyan embereket (valamilyen oknál fogva általában nőket), akik derűs természetükből fakadóan elementáris jó hatással vannak a környezetükre. Nos, Manar tipikusan ilyen: minden pillanatban legalábbis mosolyog (őszintén, nem a kissé kényszeredett dán módon), de nagyon gyakran olyan szívből, mélyről jövő nevetés tör elő belőle, ami még a legkomorabb dán időjárásban is felderíti az ember kedélyét. Ennek megfelelően érzékeny is: egy megható történet vagy sors könnyen könnyeket tud csalni az arcára.
Manar Saria úgy huszonhat éves lehet, izraeli palesztin – azt hiszem, ennek a kettősségnek a hátrányait nem kell hosszan ecsetelni; nagyjából olyan lehet, mint mondjuk felvidéki magyarnak lenni, csak sokkal rosszabb, gyakorlatilag szinte minden formális és informális módon diszkriminációt szenved el a saját állama részéről (abba most ne menjünk bele, hogyha izraeli lennék, és arab honfitársaim bármikor felrobbanhatnak mellettem a buszon, akkor én is némileg bizalmatlan lennék irányukba). Ennek megfelelően harcias palesztin hazafi, ami persze még tovább terheli a feszültséget. Ehhez aztán hozzájönnek olyan gyakorlati nehézségek, mint mondjuk hogy izraeli állampolgárként számos arab ország megtagadja tőle a beutazást. Szabadabban utazhat viszont nyugatra: így töltött el két hónapot az USA-ban, és gyakorlatilag az EU-tagokat megillető jogokat élvez itt Dániában is. Viszont amikor a hét elején elment az izraeli követségre hogy leadja szavazatát, nem tudta megtenni (azt mondták, hogy ott nincs szavazásra lehetőség).
Tipikus, számos ilyen-olyan elágazással bíró, népes, szekuláris arab családból való, hagyományos felfogással: őt aztán nem mételyezte meg az itteni individualista-liberális felfogás. Valószínűleg a sok testvér, rokon miatt igen anyáskodó: szeret mindnyájunkat számon tartani, törődni velünk, érdeklődni, gondoskodni. Tud és szeret főzni is: készített már például „mdzsaddarát”, és megígérte, hogy igazi arab kenyeret is süt majd.
Külsőre aprócska, sötét bőrű, és sokkal inkább indiaira emlékeztet (valódi indiaiak is honfitársként szokták üdvözölni elsőre). Ez nem zavarja, sőt, mivel, mint mondja, az indiai lányok szépek, kifejezetten örül neki, pedig Manarra azt az egyet, hogy szép vagy csinos lenne, igazán nem mondhatjuk, bármennyire akarjuk is – pedig nőies, és igazán igyekszik: gyakran visel miniruhát a vacogtató hidegben is. Ám a külcsínt sokszorosan kompenzálja a belbecs: a meleg szíven túl intelligencia és élénk kíváncsiság is. Végzettsége sem mindennapi: környezetvédelmi mérnök, s mint ilyen, az egyetlen nő országában – ami különösen nagy szám, ha hozzá vesszük, hogy Izraelben az arabok óriási hányada még a középiskolát sem végzi el. Viszonylag jól tájékozott a világ dolgait illetően, és kifejezetten jól rálát néha összefüggésekre; sokkal jobban, mint azt az ember elsőre feltételezné róla. Bölcs matrónákhoz hasonlóan ösztönösen jó emberismerő, de kritikáit csak néha fogalmazza meg, és akkor is inkább gyógyító, mintsem bántó módon. Mint déli nő, szinte állandóan fázik (még akkor is, amikor nekem ingujjra kell vetkőznöm), és gyakran panaszkodik az ételekre (ebben viszont igazat kell adnom neki). Itt Dániában látott életében először havat.
Persze ő sem tökéletes: kissé szétszórt, pontatlan, fegyelmezetlen. Egyszer például, amikor megbeszéltünk egy találkozót Koppenhágában, és még negyed óra múlva sem volt ott, szokásom szerint rendkívül ideges lettem; ki nem állhatom a pontatlanságot. Komolyan fontolgattam, hogy kedvesség ide és jószívűség oda, ezúttal szigorúan leteremtem. Végül nagy sokára felbukkant (vásárolni volt), de mikor belefogtam volna a prédikációba, kibuggyant belőle az ismerős, életvidám nevetés – és bármennyire is szerettem volna dühös lenni rá, a haragom pillanatok alatt elszállt. Nos, ez Manar.
