Reggel szokásos morgensamling („reggeli gyülekezés”) volt, ahol szokásos módon zömmel érdektelen és jelentéktelen témák merültek fel (például hogy hová menjenek szombaton bulizni; ha van egy kis szerencsém, akkor üres lesz a ház). Azért írok róla mégis, mert az iskola mindenáron erőlteti, hogy mi külföldiek is mindig vegyünk ezen rész. Az igazgatónő ezt külön hangsúlyozta, amikor beszélt velünk, és elősegítendő a nyelvi akadályok áthidalását, méregdrágán fülbe dugható kis tolmácsgépeket is vásárolt nekünk. Nos, ehhez képest érthető volt a megütközése, amikor ma reggel mindezek ellenére csak ketten voltunk ott Lorenával, így ezt követően egy – dán mértékkel legalábbis – meglehetősen nyomatékos levelet küldött nekünk, amiben a részvételt elvárja a jövőben. Furcsa dolog ez. Nem csak a reggeli alkalommal van „gond”, hanem mi külföldiek úgy általában is sokszor hiányzunk innen-onnan (legalábbis a szigorú elvárásokhoz képest). Sigurdur olyan sokat hiányzott, hogy ma Garba megmondta neki, hogy a kirúgás határára jutott.
A magam részéről mindkét álláspontot megértem. Az iskola jogosan támaszt követelményeket, amelyek nem is túl nehezek, és ráadásul tetemes ösztöndíjat meg más segítséget nyújtottak ahhoz, hogy itt lehessünk, így még inkább hálátlannak tűnik az, aki ezeknek nem tesz eleget. Viszont az is igaz, hogy a programok egy részén a részvétel legalábbis nem túl hasznos. Ez nem csupán reggel van így, hanem mondjuk a videókurzusunkon is. Sokszor David, a tanárunk is elkésik, de amikor megjön, gyakran akkor sem történik semmi (vagy a rossz szervezés, vagy technikai okok miatt), így az ember (főleg, ha külföldi, és így a dánok beszélgetésében nem tud részt venni) hamar lekopik. Mint mondjuk én is, aki így ezeket a lopott órákat olvasásra vagy nyelvtanulásra tudom fordítani.
Az igazi probléma azonban ezekkel mégsem a rosszul szervezettség, hanem a légkör. Egyre inkább nyilvánvaló a dánok és a köztünk lévő különbség. Természetesen szó sincs ellentétről vagy konfliktusról, de számomra elég nyilvánvaló most már, hogy ezekkel a fiatalokkal (akár az életkorbeli, akár a kulturális, akár bármilyen más különbségek miatt) nem találjuk a közös hangot. Kedvesek, de ez a kedvesség inkább erőltetett, és hamar túllépnek rajta. Figyelmesek is, de a figyelmük csak felületes dolgokra terjed ki. Mondanám, hogy udvariasak is, de ez nem igaz. Ez nem csak az udvarias nyelvi fordulatok hiányában mutatkozik meg, hanem a mindennapi gyakorlatban is. Például reggelinél csak úgy szó nélkül elveszik az orrom elől a tejesdobozt (oké, ez nem az én tejem, de én hoztam ki, és azért az ember ilyenkor legalább meg szokta kérdezni, hogy elveheti-e) meg a teáskannát is (amit viszont én főztem és ízesítettem magamnak a reggeli mellé). Ma pedig, amikor a cseh Petra néhány napos hazautazást követően visszatért, akkor a fiúk a bejáratnál a falat támasztva figyelték, ahogy az apró lány hatalmas csomagjaival küszködik befelé az épületbe (és a maguk részéről igazuk van: ha a nők ennyire vágytak az egyenjogúságra, hát itt van, élvezzék). Összességében pedig a kötelező nyájaskodáson túl nem igazán fordítanak energiát ránk. Ha például mi külföldiek ketten-hárman leülünk egy nagy ebédlőasztalhoz, a dánok jellemző módon a terem másik végébe telepszenek. Természetesen ehhez megvan minden joguk, de azért nem túl előzékeny dolog, elég rosszul tud egy idő után esni az embernek. Azt már nem is említem, hogy sokan még köszönni sem képesek általában.
Mi egymásnak (és Garba nekünk) általában ezt a magatartást azzal magyarázzunk, hogy természetes dolog; mi is ugyanígy viselkednénk, ha mondjuk egy magyar többségben néhány külföldivel együtt kellene élnünk. Ez azonban nem igaz. Én például nem vagyok különösebben kommunikatív vagy közösségi ember, de ha egy hasonló közösségben néhány elárvult idegen lenne, biztos hogy megkülönböztetett figyelemmel fordulnék feléjük a magam módján. Ilyen körülmények között pedig azt elvárni, hogy lelkesen csatlakozzunk a különféle közös programokhoz, szerintem eléggé felemás dolog.
Garba a maga bölcs módján, és kint-is-bent-is kettőségével próbálja tompítani ezt a problémát, de megszüntetnie nem sikerül. A magam részéről mindig pontosan ott leszek az alkalmakon (na jó, kivéve talán a videókészítést), viszont a kötelező minimumon túl ebben a vonatkozásban nem fogok túl sok erőfeszítést tenni.
