Nemrég írtam a meseszerűnek tűnő északi jóléti modellről. Minthogy minden társadalmi jelenségnek és vívmánynak megvan az előtörténete, ezért a tudásszomjas olvasók kedvéért most arra szeretnék kissé rávilágítani, milyen előzmények vezettek oda, hogy a dánok sok tekintetben irigylésre méltó életkörülményeiket kialakíthatták.
Kezdjük ott, hogy a XVII-XVIII században Dánia ugyanolyan tudatlan parasztok által lakott ország volt, mint a mi Magyarországunk, azzal a különbséggel mondjuk, hogy a sötét és hideg Északon még kevésbé volt kellemes dolog tudatlan parasztnak lenni, mint nálunk. Az urak itt is németül beszéltek, és birtokaikat lehetőleg messze elkerülve (és elhanyagolva) igyekeztek kellemesebb körülmények között időzni. Úgy általában elmondhatjuk, hogy dánnak lenni a legkevésbé sem volt jó, és ha valaki akkor azt mondja, hogy ez az ország 200-300 év múltán a világ irigységének tárgya lesz, ezzel bizonyára az errefelé ritka harsány nevetésre adott volna alkalmat.
Minthogy tehát parasztokon kívül más nem igazán élt errefelé, ezért a parasztok kezdtek el szervezkedni, hogy kissé jobban alakuljanak a dolgok. És mivel a XVIII. század a felvilágosulásnak nevezett jelenség időszaka, így szerencséjük volt: az uralkodó (a mi II. Józsefünkhoz és Nagy Frigyeshez hasonlóan) igyekezett némi reformok révén „trendinek”, filantrópnak mutatkozni, na meg mellékesen több bevételhez jutni. Így került sor 1788-ban földosztásra, ami mint később bebizonyosodott, nem csak a birtok-, hanem a társadalmi viszonyokat is gyökeresen átrendezte. Az addigi tipikus késő-feudális berendezkedés megváltozott: a falvak helyett 40-50 hektáros önálló birtokokon tanyagazdaságok jöttek létre, és kezdetét vette a középosztálybeli önálló paraszti életforma kialakulása. Gyakorlatilag ez az a struktúra, ami a mai plebejus, egalitariánus, önszerveződő és egyszerre (a tanyák miatt) elszigetelt, de mégis (a közös feladatok miatt elkerülhetetlenül) kooperáló dán mentalitást eredményezte.
Ez a kooperáció hamar megindult a gazdaságok szükségleteit kielégítő közösen működtetett olyan intézmények létrehozásával, mint az üzletek, tejüzemek, mészárszékek és hasonlók. Egyedülálló, hogy ezek jelentős része nem magántulajdonban állt, hanem a paraszti szövetkezetek működtették, vezető testületeibe maguk a gazdálkodók ültek. Ezek aztán olyan remekül működtek, hogy a XIX. századra gyakorlatilag a privát konkurenciát tönkretették, és egyre nagyobb közös projektekbe fogtak: így jött létre saját takarékbankjuk is, amelynek „igazgatótanácsát” és „felügyelőbizottságát” szintén a parasztok alkották, és a profitot nem szétosztották, hanem a nonprofit intézményeik fenntartására fordították.
Láthatjuk tehát, hogy az a kísérlet, amelyet nálunk (főleg a téeszek) keretében oly mesterien sikerült zátonyra futtatni, hogy mi kelet-európaiak eleve gyanakvással fogadunk minden hasonló ötletet, odafent valamilyen csoda folytán mégis nagyszerűen működött. És nem csupán működött, hanem kialakította a demokrácia fogalmát és működő gyakorlatát, és az addig a béka feneke alatt lévő dán öntudatnak olyan hatalmas lökést adott, amilyet nekünk mondjuk a pekingi olimpián harminc aranyérem sem tudott volna. A dán parasztok vérszemet kaptak: mindent népi alapon kezdtek szervezni, például az „egyszerű házaknak” nevezett közösségi intézményeket (kb. „kultúrház”), nem is beszélve az iskolákról (lásd a hojskole rendszerről szóló bejegyzésemet). Jelszavuk az volt, amit jó kétszáz évvel később egy elálló fülű barnás bőrű amerikai „Yes, we can” formában fogalmazott meg.
A dán alulról szerveződésnek ez az aranykora 1850-1950 között zajlott le, és habár utána ez a klasszikus-ideális forma hanyatlani kezdett (pl. az intézmények közül nem egy kapitalistává vált), az alapvető struktúra és a szemlélet megmaradt. Ennek eredménye az, hogy Dániában ma is szinte minden fontos intézményt „népinek” (folk-) neveznek: Folketinget (népparlament), Folkbiblioteke (népkönyvtár), folkpension (népnyugdíj), és persze a folkhojskole (népfőiskola). A népi szerveződés a kerete errefelé az egyházi életnek is (bár ez sok más protestáns területen hasonló). A mi kommunizmuson edződött fülünknek mindez nevetségesen hangzik, de Dániában valóban az, amit a neve sugal. A dánok gyakorlatilag egész életüket ezekben a saját maguk által, saját elveik szerint létrehozott és saját erőből működtetett intézményekben töltik.
A XIX. század második felében kissé más fordulatot vett az önmegsegítés. Ahogy itt is egyre nagyobb városokban, egyre nagyobb gyárakban egyre több munkás dolgozott, ők is szervezkedésbe kezdtek a gazdálkodók mintáját követve: éttermeket, sörfőzdéket, utazási irodákat, bankot alapítottak, de ezek – a bank kivételével – a II. világháború után képtelenek voltak fennmaradni. Létrehoztak szakszervezetet (ami ma is az egyik legerősebb Európában), majd saját pártot, a szociáldemokrata pártot, amely a XX. század jelentős részében vezette az országot. Persze ez utóbbi sem olyan, mint a mi szocdemjeink: korán szakítottak ugyanis a Marxizmussal, és szépen lassan a kapitalizmus útjára léptek. Megtartották azonban a szociális érzékenységet, és kialakították Európa és a világ legjobban működő szociális modelljét.
Ilyen körümények magyarázzák, hogy a dán társadalomban a legújabb korban a liberalizmus-individualizmus-szocializmus hármas eszménye a meghatározó. Erős demokratikus államot alakítottak ki maguknak, amely ugyan sok adót szed, de az élet minden területén ingyenes szolgáltatásokat nyújt cserébe. Ugyanezért gyakorlatilag itt nem létezik korrupció, mert az állammal a polgárok azonosulnak, nem hagyják megkárosítani. A dánok egyúttal kifejezetten elitellenesek (meggyőződésük, hogy a „lentről felfelé” jó, a „fentről lefelé” rossz, így mindig a maguk közül valókat kedvelték, ezért különösen népszerűtlen a mai globalista-absztrakt politikai elit), hajlamosak az idegenellenességre (erős szélsőjobb pártok).
Ám az utóbbi években számos új (egyébként nagyrészt globális) veszély fenyegeti, szerencsésen kialakított kis békés szigetüket. Ezek közül a legfontosabbak a szociális rendszer fenntartása, az elöregedés, az emigráció problémája, az extrém módon drága ingatlanárak (bár ez mostanában némileg enyhült), a kultúrák közötti konfliktusok (lásd Mohamed-karikatúrák). Ennek eredményeképpen a korábbi belső társadalmi béke is egyre inkább felborul, egyre több a megosztottság, vita, szélsőséges vélemény.
Összességében azonban minden probléma dacára Dánia – Svédországgal, Norvégiával, Izlanddal és Finnországgal együtt – annak a régiónak a része, ahol a világon a legjobb állampolgárnak lenni, és ez még nagyon sokáig így is marad.
