Mint minden kultúrát, leggyorsabban Dániát meg a dánokat is a mozgókép segítségével lehet megismerni. Ezt az alkalmat időről-időre mi is kihasználjuk, különösen mivel a skandinávok (élen Sigurdurral) rendkívüli filmrajongók (talán túlságosan is; más közösségi szórakozást az éneken kívül nem tudnak elképzelni). Minden pénteken közös mozi van, de ezen kívül is gyakran nézünk meg filmeket. Anja, a dán tanárnőnk például a nyelv mellett a kultúrát is próbálja ezen a módon közelebb hozni hozzánk; javaslatára néztük meg a múltkor a Valhallát, most pedig a Babette lakomája (Babettes gæstebud) című filmet, amely remek bepillantást engedett a XIX. századi dán falusi hétköznapokba, mentalitásba.
A történet az 1830-as évek Dániájában játszódik, Nyugat-Jylland kies tengerpartján, ami nagyjából a mi Szeged-környéki tanyavilágunk megfelelője: elszigetelt, sivár, egyhangú és elmaradott kis vidéki közösségek vidéke. Az egyik ilyen kis faluban egy a többinél is bigottabb protestáns közösség él, akiknek egyetlen „élvezetük” az életben az a versengés, hogy ki tudja a másikat igénytelenségben, puritánságban alulmúlni. A helyi prédikátor-pátriárka két lányát is ennek megfelelő szellemben neveli; így egyik sikeresen elriasztja maga mellől svéd katonatiszt udvarlóját, a másik pedig, akinek rendkívüli énektehetsége van, híres francia énektanárát, aki szintén csapta neki a szelet. Ennek megfelelően sivár vénlányokká válnak, akik jótékonykodással töltik öreg napjaikat.
Egészen addig, amíg az egykori francia udvarló ajánlásával hozzájuk nem érkezik egy Babette nevű francia asszony, aki – miután férjét és fiát megölték, őt pedig elűzték otthonról – náluk lel menedéket mint cseléd és szakács. Ahogy telik-múlik az idő, kiderül, hogy Babette remek szakácsnő: az egész falu életébe színt visz kiválő főztjével. A történet csúcspontja, amikor az asszony lottón 10.000 frankot nyer, és elhatározta, hogy ebből jótevőit és barátaikat meghívja egy igazi „francia lakomára”, amit saját maga készít el, a saját pénzéből, egyenest Franciahonból hozott osztályon felüli alapanyagokból. Ahogy azt a néző várja, a mennyei étel és felszolgálás hamar leveszi a lábáról az eleinte gyanakvó közönséget, sőt, egy csapásra megváltoztatja őket, megtanítva nekik az élet örömeinek élvezetét. Közben pedig kiderül: Babette nem más, mint a messze földön híres párizsi étterem egykori sztárszakácsa, aki minden nyereményét ráköltötte a vacsorára.
A romantikus-mulatságos film sztorija maga erősen emlékeztet a Julie Binoche-féle Csokoládéra, de annál sokkal gyengébb dramaturgiájú; semmiféle érdekes fordulat nincs benne, és tele van gyerekes, fantáziátlan botlásokkal (mint amilyen a távolból megnyert lottófőnyeremény; bár a fő jelenet, az étkek felvonultatása és fogyasztása a Latinovits-féle Szindbádhoz hasonlóan nyálcsoragóan jóra sikerült); ugyanúgy képtelen a szórakoztatásra, mint a Valhalla.
Mégis érdemes megnézni, mert remekül felvázolja az akkor vidéki dán társadalom fő vonásait (puritánság, fukarság, irigykedés, igénytelenség, lelki sivárság, sótlanság), amelyek minden északi és/vagy protestáns kultúra sajátjai (bizonyos mértékben a mi reformátusainké is, tessék csak elmenni egy istentiszteletre, körülnézni a templomokban, vagy megismerni a nyakas kálvinisták „klasszikus” kultúráját). Még jobban kitűnnek ezek akkor, amikor a filmben kontrasztba kerülnek a svéd katonatisztek vitális mindennapjanak bemutatásával, vagy még inkább a francia (katolikus) énekes egészséges életörömével, vidámságával. És mint korábban már sokszor, a film nézése közben most is felmerült bennem a kérdés: mivel érdemelte ki ez a unalmas, ízetlen parasztokból és halászokból álló nép, amelynek mindennapja 170 évvel ezelőtt még közelébe sem érhetett a magyar parasztok sokszínű és gazdag népi kultúrájának, ezt a mai bőséget és jólétet...
A filmből itt látható egy kis részlet, amelyik épp a majdani lukulluszi lakoma nyersanyagainak meghozatalát mutatja be Franciaországból, a helyiek nagy döbbenetére:
