Danmark

Amennyire kiábrándító, unalmas és szürke volt télen ez a környék, annyira szép és üdítő így tavasszal. Még márciusban is nagyon barátságtalanok voltak a kopasz fák a kollégiumot körülölelő kiserdőben, és az állandó borult ég meg a sűrű eső sokszor napokra elvette az ember kedvét attól, hogy kitegye a lábát. Most azonban öröm sétálgatni a zöldben. Az időjárás is tökéletes: miközben odahaza már igen meleg van, itt nagyon kellemes az idő, és az egy-két naponkénti eső remekül felfrissíti a levegőt, arról nem is szólva, hogy a gyepet is olyan elevenen tartja, amilyet csak Angliában láttam ezen kívül – nem is hiszem, hogy itt bármikor is szükség lenne locsolásra. Virágzanak, zöldellnek, vöröslenek, sárgállanak a régmúlt arisztokraták által messzi földről ide telepített, azóta már óriásira nőtt fák is.

De nem csak a flóra, hanem a fauna is szép: a szobák előtti fákon mókusok ugrálnak, madarak énekelnek mindenütt. Ma pedig, amikor ebéd után pipázgatva sétáltam a kiserdőben, hirtelen élénk kutyaugatás hangzott fel a közelemben, és a kis ösvény túlsó feléről valami futni kezdett felém, mint egy kilőtt ágyúgolyó: még mielőtt felismertem volna, elviharzott mellettem, de olyan közel, hogy talán súrolta is a nadrágomat. Csak aztán ébredtem rá, hogy egy jókora mezei nyúl volt, amelyet két vizslára emlékeztető kutya üldözött (végül azt hiszem nem kapták el). Korábban is láttunk a távolból egyszer-kétszer nyulat, de csak most kerültem velük ilyen közeli „kapcsolatba”.

Nem csoda hát, hogy ilyen körülmények között néha-néha a szép parkunkban tartjuk az órát: ki-ki a fűben hever vagy éppen a fákra aggatott hintákban üldögél. Az már más kérdés, hogy szerintem a természetben tanulni nem igazán jó, mert valami mindig elvonja az ember figyelmét a lényegről. Ezzel együtt megértem, miért volt olyan fontos a népfőiskolák létrehozásakor, hogy valamennyit ilyen idilli környezetbe helyették.

Percekkel ezelőtt újfent csendes eső kezdett kopogni. Ma hűvösebb van, mint az elmúlt napokban (kb. 13-14 fok lehet), elkél egy pulóver. A napok is igen hosszúvá váltak, még kilenc óra után is kimondottan világos van. Lám, jól van eltervezve a természet: a komor téli hónapokért azt hiszem bőven kárpótlja az itt élőket a tavasz és a nyár.

Most így a kurzus vége felé a világon fellelhető különféle kofliktusokat tárgyaljuk, mint például az izraeli-palesztint (amit már mindnyájan ununk, kivéve talán Manart) vagy a koszovóit, esetleg a ruandait vagy a darfurit. Habár ezekről több-kevesebb információja mindenkinek van, aki olvas újságot, de mégis sok újat megtudunk rólunk – most például a Jugoszlávia halála c. igen szemléletes dokumentumfilmet néztük épp meg. A leghasznosabb azonban mégsem a tárgyi ismeretek megszerzése, hanem megfigyelni azt, hogy erről a sok különböző tájról-kultúrából idevetődött ember hogyan vélekedik ezekről a kérdésekről. Mint az nyilván kitalálható, Abdelhadi például a pokolba kivánja az izraelieket, a cseh Petra fenntartásokkal van, amikor a kisebbségbe kényszerült magyarok sorsát ecsetelem mondjuk Szlovákiában, és kifejezetten érdekes, amikor az egyébként is intelligens és tájékozott Lorena a colombiai gerillákról ad ismertetést.

Persze a diskurzus önmagában is kínál lehetőséget megdöbbentő fordulatokra. Amikor István a tibeti probléma bemutatására vállalkozott, és ehhez kézenfekvő módon társul invitálta Ciszt, az apró kínai eleddig legelképesztőbb megnyilvánulásainak lehettem tanúja. Nem elég az, hogy – mint arról korábban beszámoltam – hihetetlen módon tájékozatlan Tibetet illetően (az is újdonság volt számára, hogy egyáltalán valamikor független ország volt), de a legostobább és legkorlátoltabb módon egyszerűen nem hajlandó érdemi vitát folytatni a kérdésről. Fennhangon, makacsul és némi ingerültséggel hangoztatja, hogy Tibet Kína része, az is marad, és a kérdés ezzel le van zárva, nem érti, hogy miért foglalkozik bárki is a témával, amúgy a Dalai Láma egy bajkeverő. Mikor Sigurdur neki szegezi, hogy vajon mit szólna, ha mondjuk Kínát elfoglalnák a japánok, kijelentve, hogy Kína Japán része, és ezzel a kérdés le van zárva, akkor minden értelmes érv helyett egyszerűen faképnél hagyja a társaságot.

Ez a hozzáállás nagyon elgondolkodtat. Az egy dolog, hogy beszédesen árulkodik a kínai köz- és ideológiai oktatásról, és átlagpolgár mentalitásáról. Viszont Cisz egyébként okos és empatikus, tehát lehetetlen, hogy legalább önmagában ne ismerné el a kérdésben az igazságot. Talán fél, hogy kompromittálódik, vagy esetleg kommunista családi háttérrel önellentmondásba jut? Esetleg oly eredményes az állami agymosás, hogy valóban azt hiszi, igaza van?

Ki tudja. Mindenesetre nem sok jót helyez kilátásba a nemzetközi konfliktusokat meg a kisebbségek helyzetét illetően, ha az óriási és egyre befolyásosabb ország minden lakója ugyanígy gondolkodik.

Dániában a legfeltűnőbb nemzeti sajátosság, hogy bárhová tekintünk, a zászlót nagy eséllyel a ott látjuk lobogni. Magyar szemmel különös lehet az a rajongás, amivel a dánok a nemzeti lobogójukat körülveszik – sőt, talán minden más szemmel nézve is különös lehet, leszámítva talán a svájciakat. Ez a szokatlan rajongás kétféle jelenségre engedhetne következtetni: erős nacionalizmusra (ilyen célú felhaszálásra látunk példát Oroszországban), vagy arra, hogy egyéb identitásképző elem híján ezzel próbálják a polgárokban a nemzettudatot erősíteni (erre is lehetne példát hozni mondjuk egy Magyarországgal szomszédos állam esetében). Nos, Dániában egyikről sincs szó, a lobogó egyszerűen az egészséges mértékű dánság kifejezésre juttatása. Hogy mennyire távol van ez a jelkép a nemzetieskedéstől, azt talán az a tény illusztrálja legjobban, hogy a dánok egy bizonyos életkor alatt a piros-fehér zászlócskát csak afféle partikelléknek tekintik, mint monjuk a léggömböt, hiszen elmaradhatatlan kelléke a családi-baráti összejöveteleknek. Nálunk a kollégiumban az egyik első dolog, amit a diákok beszereztek, egy-két (egyenként tíz darabot tartalmazó, egyébként minden közértben kapható) papírzászlókészlet volt, amelyekből (mondjuk sörösüvegekben dugva) minden közösségi helyiségbe helyeztek néhányat.

Persze amikor benő a gyerekek feje lágya, fontos helyére kerül életében a lobogó, amit az azt körülvevő számos szokás, hagyomány és jogszabály is hangsúlyoz. Ilyen, hogy (bizonyos kivételektől eltekintve) köz- és magánterületen egyaránt csak a dán zászló lehet felvonva – semmilyen más külföldi nem! Az értékes textíliának továbbá fel- és levonáskor tilos a földhöz érnie, ami egyszer, amikor Cornellal lebocsátottuk az iskola igen méretes sajátját, nem kis gondot okozott nekünk. Amikor pedig összehajtjuk, akkor a fehér sávos résznek belül kell lennie. Emellett külön trükkje van a sokszor tíz métert is meghaladó magasságú zászlórúdra való felhúzásnak illetve megfelelő rögzítésnek.

Ez egyébként a világon a legrégebben ma is használatban lévő nemzeti lobogó, amely mintájában (más-más színösszeállításban) a többi északi ország számára is alapul szolgált (történetéről és különféle származékairól egy tekintélyes alaposságú kötetet láttam Kronborg ajándékboltjában). Eredetét nagy konstantini mítosz lengi körül: eszerint a XIII. század elején egy, az észtekkel Tallinnál vívott csata során a mennyből hullott alá a dán sereghez, amely így győzelmet aratott. Történetileg igazolva azonban csak a XIV. századtól létezik.

De milyen is ez a zászló? Többféle típusa létezik: a klasszikus, „normális” forma neve a „dannebrog” („dán szövet”); ez a téglalap alakú, nagy felületű lobogó, amelyet mindnyájan ismerünk. Ennek egyik alváltozata a „splitflag”, ami a dannebrog kétágú (villásfarkú) változata, és hivatalos szervek használják a szárazföldön (például a hadsereg; átlagpolgárok számára nem is engedélyezett, bár ennek ellenére több magánhajón láttam díszelegni). A másik alváltozat az „orlogsflag”, ami a splitflag mélyebb bíbor árnyalatú változata, és csak a haditengerészet meg néhány kivételezett szervezet használhatja a tengeren. A másik, furcsább, hosszú és keskeny csíkszerű a „vimpel”.

A kettő nemcsak egyfajta sajátos dizájnban különbözik, hanem funkciójukban is. A vimpelt például egész évben folyamatosan, éjjel-nappal kint lehet hagyni. A dannebrog klasszikus változatát csak nappal lehet a zászlórúdon tartani: hajnalban kell felhúzni, és napnyugtakor le kell ereszteni; ez pedig nem csak amolyan konvenció, hanem megszegőit meg is bírságolhatják érte. Vannak viszont napok („flagdage”, zászlónapok, vagyis nemzeti ünnepek, mint például a királyi család tagjainak születésnapja, vagy nagypéntek, amikor szép szokásként országszerte félárbócra eresztik), amikor kifejezetten elvárás a fellobogózás. Emellett megbecsült vendégek érkezésekor is használják. A Dániára újabban (kb. 15 éve) jellemző élénkülő nacionalizmus fontos kelléke a lobogó; főleg a német határhoz közeli területeken fordul elő, hogy demonstratíve használják. Egy arrafelé lévő, a miénkhez hasonlatos kollégiumban minden nap közös felvonással kezdődik, amely során hazafias dalokat énekelnek (nem kis gondot jelent, hogy a zászlónak épp a dal befejezésére kell a rúd tetejére felérnie).

A "rangidős" dannebrog, az "ország zászlaja" Koppenhágában, a Holmen-erődsziget Sixtus-bástyáján lobog - sajnos csak messzirő látható. Ennek a mintáját követve készül állítólag valamennyi többi.

Funkcióját olyan komolyan veszik, hogy még hozzájutni sem lehet akárhol, csak engedéllyel rendelkező boltokban – ennek köszönhető, hogy ezt a gyakorlatilag minden háztartásban meglévő használati tárgyat eddig hónapok alatt csak egyetlen üzletben láttam árusítani. Rejtély, honnan szerezhetik be...

Pontosan emlékszem rá, hogy még mielőtt ideérkeztem volna, elhatároztam, hogy jól megtanulok dánul. Habár ez egy teljesen periférikus nyelv, és első megközelítésre (de talán még másodikra is) meglehetősen haszontalannak tűnik, mégis úgy éreztem, hogy kiváló alkalmam nyílik az elsajátítására. Elvégre ritka lehetőség, hogy valaki fél évet eltöltsön nyelvi környezetben, még oktatást is kap, és ami a legfontosabb, hogy ideje is akad a tanulásra. Ehhez képest csalódottan kell megállapítanom így a kurzus vége felé , hogy bizony nem sokra jutottam.

Ami a nyelvi környezetet illeti, nos, az valóban tökéletesen adott (már-már bosszantó túlsúlyban is, amikor néha naphosszatt csak a fuldoklásszerű dán karattyolást hall az ember maga körül örvényleni). De az, hogy mellettünk a bennszülöttek kedélyesen elcseverésznek furcsa kódnyelvükön, persze még nem jelenti azt, hogy ez automatikusan ránk ragad. Ha rendszeresen alkalmunk lett volna primitív szókincsünket mindennapi szituációkban szépen-lassan gyarapítani, az azt hiszem, jelentősen hozzájárult volna a fejlődéshez, de ha mindent átgondolok, akkor a köszönésen és talán egyetlenegy alkalmon kívül ilyesmire nem volt példa. Hiába, ami egyébként elképesztő szerencse – azaz hogy a dánok szinte mind remekül beszélnek angolul – e tekintetben bizony hátrány, hiszen sem mi, de (főleg) sem ők nem igazán érdekeltek abban, hogy eme kézenfekvő és kényelmes kommunikációs csatorna helyett lassan, gyakori és fárasztó kölcsönös értetlenkedések árán anyanyelvükön társalogjanak velünk. És ami azt illeti, nem is igazán tűnt úgy, hogy ebben különösebben megerőltették volna magukat.

A nyelvoktatás sem sikeredett igazán hatékonyra. Kezdjük azzal, hogy az első hónapban nem is sikerült megszervezni. Amikor aztán Gustvasen kisasszony személyében (aki különben holnap férjhez megy) hivatalos dántanárt kaptunk, kiderült, hogy ő aztán mindenhez (kultúrához, politikához, történelemhez) jobban ért, mint a nyelvtanhoz. Így lehetséges az, hogy áprilisig odáig sikerült eljutnunk, hogy megtanított nagyjából száz szót, igéket viszont alig, igeragozásról, nyelvtanról viszont szó sem esett. Annától, a heti egy este szívességből tanító lánytól eleve többet tanultunk, viszont ide a legtöbben rendszertelenül jártak, emiatt újra és újra kellett kezdeni ugyanazt a leckét, és hát Anna minden buzgalma ellenére sem igazi nyelvtanár, az ezzel járó nehézségeket pedig bárki átláthatja, aki elképzeli, hogy holnap magyarul kezd tanítani külföldieket pusztán azon az alapon, hogy neki magyar az anyanyelve.

Néhányan persze ügybuzgó módon magántanulást is folytattunk. Én hónapokig minden reggel korábban keltem, hogy magolhassak, a cseh Petra (aki egyébként nálam is többre vitte) pedig állandóan szavakkal teleírt papírlapjaival járt-kelt, kelt és feküdt. Mindezek ellenére azonban hiába telt az idő szorgos tanulással, az élőbeszédben szinte semmi előrehaladást nem konstatáltam. Ennek egyszerű oka van: a dán nyelv fonetikája egyszerűen szörnyű. Amellett, hogy rettenetese hangzású, olyan, mint a madarak éneke: közönséges emberi hallással megkülönböztethetetlen árnyalatok vannak benne, így az egész egy folytonos gurgulázásra-hörgésre hasonlít, amelyben egyszerűen képtelenség a hangokat, szavakat megkülönböztetni és azonosítani még akkor is, ha ismerjük őket. Számos esetben fordult elő, hogy egyébként általam jól megtanult kifejezéseket is csak sokadszorra, lassan elismételve ismertem fel.
Nos, ez a sok tényező együtt meglehetősen elkedvetlenítő volt. Minél több energiát öl bele az ember szinte feleslegesen, annál elkedvetlenítőbb. Állítólag mint minden nyelv esetében, úgy a dánnál is egyszer csak elér az ember egy szintet, ahol revelációszerűen hirtelen könnyűvé válik a dolog, de én úgy látszik, nem jutottam ide. Rosszabb pillanataimban meg is bántam, hogy nem mondjuk a szintén kínálkozó spanyol, vagy akár arab kurzusokra jelentkeztem. Azon nem is csodálkoztam, hogy a társaink közül szépen-lassan mindenki lekopott, és végül Petrával és Istvánnal csak hárman maradtunk, ami megint csak elég demoralizáló volt.

Mivel áprilisban a sok utazás során természetesen egyáltalán nem jutott időnk ismételni (újat tanulni pedig különösen nem), így a már megszerzett tudás is megfakult. Különösen csökkentette lelkesedésemet a dán irányában az az üdítő élmény, hogy Norvégiában a dánhoz igen hasonló norvég nyelv szinte kristálytiszta kiejtésű, remekül felismerhető és követhető volt; ez egészen felvillanyozott. Csakhát kár, hogy nem ott vagyok, hanem ugye itt. Ezek után visszaérve a dán hörgölődés még idegesítőbbnek tűnt. Hazatérésünk után ezért erősen kérdésessé vált bennem, hogy érdemes-e folytatni az egészet, hiszen a hátralévő hat hét során érdemi előrelépést nem valószínűsítek, a kevéske időt viszont akkor érdemes lenne másképp hasznosítani. Mielőtt döntésre jutottam volna, a dilemma magától megoldódott: mindkét tanárunk feladta a dolgot „érdeklődés hiányában” (ami azért csak részben volt igaz, hiszen mi hárman azért érdeklődtünk).

És hogy milyen az élet: épp ezen fejlemények után nőtt meg korábban közömbösnek tűnő társaink körében az igény a dánoktatásra. Az ok? Nos, kiderült, hogy többen maradnak, vagy legalábbis maradni szándékoznak az országban, ehhez pedig szükségük van a nyelvtudásra. Ha a fejemben szorgos munkával összegyűlt szavakat egy csapásra oda tudnám adni valakinek, azt hiszem, most jó üzletet köthetnék ;)

Vasárnap délelőtt, Helsingorből a miséről hazatérőben egyszer csak látom ám, hogy irdatlan tömeg van a helyi kis protestáns templomunk előtt, amely környékén gépkocsik lepik el a máskor kihalt utcákat. Befordulva a kollégiumhoz (amelyet elindulásomkor szintén vasárnapi nyugalomban hagytam még ott másfél órával korábban) konstatáltam, hogy szinte alig van parkolóhelyem. Kiderült, hogy nagy ünnepet tartanak: konfirmáció van, ami – ahogy történelmi kutatásaimból tudom – hagyományosan nagy esemény a dánoknál: nem csupán vallási beavatás, hanem a felnőtt társadalomba való (korábban jogi hatású, ma inkább szimbolikus) bebocsátás aktusa. A nép épp a templomból özönlött ki, és mint kiderült, a „konfirmációs partit” a kollégumunkban tartották, amelynek ebédlőjét és nagyobb termeit a népes sokaság erre az alkalomra kibérelte (emiatt mi az alagsorban kényszerültünk étkezéskor meghúzni magunkat). Az egész inkább egy lakodalomhoz hasonlított, mindenki szépen felöltözve, családosan, barátok között töltötte az egész napot fehér asztal mellett, jócskán fogyasztva ételből és italból. Természetesen a helyi lelkész is megjelent (akit ezúttal láttam fekete köpönyege és fehér nyakfordra nélkül, divatosan lezser farmerben). A jeles alkalomra – és a nagyszámú gyermekre – tekintettel az Aarstiderne biofarm nem csak az ételeket szolgáltatta, hanem amolyan kis majálisszerűség keretében szabad téri mulatozást-foglalkozást is biztosítottak, elsősorban gyerekprogramokkal (lovaglás, favágás, kúszás-mászás). Nem először figyelem meg, hogy nagyon ügyes és élelmes vállalkozók: ezen a szép és kellemes helyen gyakorta rendeznek ilyen családi alkalmakat, amikor szépen kasszíroznak és ízlésesen reklámozzák is magukat. Pofonegyszerű üzletnek tűnik, de ki tudja, miért, bizonyos vagyok benne, hogy Magyarországon ez sem működhetne.

A másik érdekes vallási vonatkozású dolog, hogy e pénteken ünnepnap: „Bededag”, vagyis imádságnap lesz, amelyet Dániában (illetve még a hozzá tartozó Faeröer-szigeteken) tartanak meg. A neves nap XVII. század végén V. Krisztián király rendeletére született, aki a reformáció idején a katolikus időkből fennmaradt – elsősorban szentekhez kötődő – kisebb, vagy helyi jelentőségű ünnepet eltörölte, és helyettük egy nagy imanapot rendelt el a húsvétot követő negyedik péntekre. Mondhatom, praktikus, bár meglehetősen meghökkentő megoldás, viszont eléggé jellemző az északi protestánsokra: nagyon hasonlít például arra a módszerre, amikor kihajították a templomokból a képeket-szobrokat, és helyettük elvont, egyszerű szimbólumokat teremtettek.
Aki a név alapján arra tippel, hogy ez a nap a zsidók hosszúnapjához hasonlóan reggeltől-estig imádsággal telik, az téved. Állítólag vannak bizonyos szokások ez alkalommal: az ünnep előestéjén például a koppenhágai diákok felvonulnak a város erődítményénél a Koppenhága 200 évvel ezelőtti ostroma során elesett diáktársaikra emlékezve, és fogyasztanak valamilyen hagyományos kenyeret is. Ezeket persze csak olvastam, ahogy a helyi dikákokat kérdezgettem erről, nagyjából olyan tanácstalanok voltak, mint egy magyar húszéves, ha mondjuk Augusztus 20-ról kérdezzük őket...

Nos, jó fél hónap után visszaérkeztem Dániába. Ahogy említettem, a „külföldi” utakról nem írok itt részletes beszámolót, néhány szót azért mégis említek. Ami Párizst és Rómát illeti, kellemesen csalódtam, az időt is jól be tudtam osztani, nagyon sok látnivalót, érdekességet bejártam (ami főleg a háromnapos római tartózkodás alatt szép teljesítmény), persze alaposan el is fáradtam. Kis csapatunk egészen jól összekovácsolódott. Ha egy ilyen úttal kezdődött volna a kurzus, akkor talán már kezdettől más lett volna a hangulat. Persze voltak bonyodalmak (főleg az időbeosztással és a Garba-féle szervezéssel, ami nem ritkán elképesztő zűrzavarokhoz és eltévedésekhez vezetett), de ezek alapvetően az elviselhető szint alatt mozogtak. A szállások közül a római remek volt, a párizsi a Youth Hostelek szokásos csapnivaló színvonalát nyújtotta, de mindkettő remekül a városközpont közelében volt.

A norvégiai út viszont felülmúlta a várakozásaimat (amelyek pedig eleve merészek voltak). Kérem, én már szinte Európa valamennyi országában jártam, de ilyen gyönyörű természeti környezetet sehol sem láttam még: ez az északi ország egyesíti magában mindazt, amit idilli szépnek találunk a teremtett világban (a sivatag és talán a fehér homokos tengerpart kivételével). A tengerbe szakadó meredek sziklás hegyek, a csodálatos fjordok, a tucatjával található óriási vízesések, a vad sziklás tengerpartok olyan kombinációt nyújtanak, ami talán még Új-Zélandon valószínű csupán. Mindez kiegészítve a remek infrastruktúrával (a hegyek teli vannak lyuggatva sok kilométeres, olykor elképesztő struktúrájú gigantikus alagutakkal), nyugalommal, renddel. Kár, hogy olyan rettentő drága és távoli ország. Na és persze olyan hatalmas, hogy utunk java részét autóban ülve töltöttük (ami a remek panoráma miatt azonban távolról sem számít kieső időnek), és még így is csak töredékét tudtuk bejárni tíz nap alatt). Kulturális-építészeti látnivalókban azonban nem bővelkedik – valószínűleg mondjuk Rómában egyedül több ilyen attrakció van, mint egész Norvégiában. Az itt készült képek közül egy csekély csokorra valót itt lehet megtekinteni.

Szombat este élményekkel megpakolva, alaposan elfáradva érkeztem a kollégiumba, hogy nekivágjak a kurzus utolsó, hat hetes szakaszának. Új szobát kaptam, mert a régit a zajos szomszédok miatt szerettem volna lecserélni. Nos, nem hiszem, hogy jobban jártam, mert ez a mostani a szombat esti (éktelenül hangos) partiknak helyet adó teremre néz, ráadásul valamivel kisebb és sötétebb is. Sajnos ez is a földszinten van, ami biztonsági okokból igen hátrányos: nem lehet őrizetlenül nyitvan hagyni a szoba ablakát, mert bárki erre járó bemászhat/benyúlhat rajta. És ez nem csak elméleti veszély, hiszen – a márciusi lopást követően – távollétünk alatt további két esetben hatoltak be rablók a házba: egyszer feltörve az iskola irodáját, másszor pedig ismét egy alvó diák szobájába beosonva ellopták a laptopját (ez utóbbi esetet egyébként elég nehezen tudom elképzelni, de tény, hogy megtörtént). Úgyhogy nem árt résen lenni; ha már idáig kihúztam károsulás nélkül, nem az utolsó hetekben akarok rajtaveszteni.

Amíg odavoltunk, ez a szürke, szeles és unalmas környék teljesen megváltozott: hazatértünkkor kizöldült fák, virágok, gyönyörű környezet fogadott, amitől az embernek határozottan jobb a hangulata. Állítólag az elmúlt héten kifejezetten meleg, napsütéses idő volt, de engem már hűvös, felhős időjárás fogadott, amelyet ma eső egészített ki. De ezt nem bánom, sokkal jobban örülök neki, mintha kánikula lenne...

Jött néhány újabb tanuló is; két vagy három új dán lány (akikről szinte semmit sem tudok), és egy érdekes fickó hozzánk, a nemzetközi csoportba. A húsz éves kanadai Daniel változatos élete mellett még Obamáé is eltörpül: a Fülöp-szigeteken született, onnan Kanadába került, onnan Tanzániába, aztán megint haza, aztán francia Svájcba, majd újra haza, és most itt van Dániában. A sok utazás nagykövet apja miatt történt, a jelen tanulmányút pedig dán anyja révén. Mondanom sem kell, hogy ez a világlátott fiatalember vagy fél tucat nyelven beszél (közte például szuahéliül is). Történelmet tanul, és valamilyen oknál fogva a Habsburg-birodalom népeinek, köztük is behatóan a magyaroknak a történetét tanulmányozta korábban. Egyelőre még csak egy napot töltött velünk.

Hölgyem és uraim, a blog a következő három hétben szünetelni fog, tekintettel arra, hogy ez idő alatt tanulmányúton és nyaraláson (tavaszoláson) tartózkodom Párizsban, Rómában és Norvégiában. Mindig jó dolog külföldre utazni, főleg az itteni hosszú, néha bizony egyhangú tartózkodás után, de üröm az örömben, hogy Rómában és Párizsban már többször is voltam (ráadásul épp előbbi városban töltünk kevesebb időt, holott azt jóval érdekesebbnek tartom), míg dán társaink a világ egzotikus tájait (Bolívia, Dél-Afrika, Kína) barangolják be. Na de ez legyen a legnagyobb bajunk az életben, nem igaz? Remélem, hogy Norvégia viszont bőséggel ellát majd élményekkel – igazolja ezt a várakozásomat mindazok beszámolója, akik (mint az amerikai diákok) már jártak ott, és áradozva magasztalják szépségét. Az pedig külön öröm, hogy miközben odahaza bimbózó kánikula fojtogat, én a kellemesen hűvös északra menekülhetek ez elől. Ezekről az élményekről egyébként nem hiszem, hogy itt részletesen be fogok számolni, lévén hogy ez a napló dániai ügyes-bajos dolgaimat taglalja.

A repülőgép ma este nyolckor indul Koppenhágából; addig mindent össze kell rámolnunk (szó szerint mindent, mert a szobáinkban ez idő alatt mások fognak lakni), úgyhogy a holmim már nagy dobozokban hever mások dobozai között. Már csak a szobámat kell kitakarítanom, és azt hiszem, még alszom egyet ebéd után – aztán indulás. Bízom benne, hogy sokszínű társaságunk furcsaságai inkább gazdagítani, nem pedig nehezíteni fogják az utat (Ciszre például megint rájött a rapszódikus hangulat, e pillanatban annyira, hogy az is kétséges, egyáltalán velünk tart-e).

Nos, addig kellemes időtöltést mindenkinek!

Még sosem töltöttem a húsvétot külföldön, így hát kíváncsian néztem az ünnep elébe. Két katolikus templomot ismertem: a nagyobbik Koppenhágában van, ahol a német plébános angolul tartja a misét, ráadásul egy nyomtatott angol szövegkönyvük is van, ami nagyon megkönnyíti a részvételt. Csakhogy ez a plébánia tele van külföldiekkel, emiatt kissé átjáróház-hangulata van, nem érzi magát otthon az ember. Ezért inkább Helsingorbe, a Szent Vince-templomba mentem, ami azon kívül, hogy lényegesen közelebb van, sokkal családiasabb, és még a templom maga is kedvesebb. Általában amúgy is ide járok, és bár nem nagyon érintkeztem még a helyiekkel, mégis otthonosabban érzem magam itt. Különös, de itt, ahol a katolikusok kisebbségben vannak, az ember ismeretlenül is érez valamilyen közösséget, kapcsolatot a hittestvérekkel – hasonló érzés lehet mondjuk Budapesten Jehova Tanújának vagy ad absurdum zsidónak lenni.

A verőfényes csütörtökön hat órakor kezdődött az Utolsó Vacsora emlékmiséje. Mivel egész nap kirándultunk, napközben nem volt igazán alkalmam ráhangolódni. Épphogy harangszóra értem oda, a kis közösség sem érződött sokkal ünnepélyesebbnek, mint máskor. A lengyel plébános mellett két felnőtt ministráns (az egyik különösen komolynak tűnt), valamint egy beöltözött 18 év körüli lány segédkezett. A mise minden különösebb nélkül folyt le; érdekes módon oltárfosztás nem volt, és a feszületeket is csupán a végén borították be lila lepellel. Utána tartottak virrasztást, szépen beosztva tíz óráig – azonban az otthonaikhoz hasonlóan csupán ketten-hárman maradtunk. Én egy olyan negyven percet töltöttem még ott, és a szinte tökéletes csendet nagyon szépnek találtam. Jelen volt a félkegyelmű testvér is, aki a prédikáció során hortyogva elaludt, a végén pedig emelkedett hangú vitát folytatott önmagával. A hívek azonban nagyon türelmesek voltak vele, kedvesen, legfeljebb dorgálóan próbálták rendre utasítani. Mint mindenhol, itt is hamar kitűntek a közösséget  pátyulgató dinamikus, idősödő hölgytagok (itt kettő volt belőlük).

Nagypénteken korábban, öt órakor kezdtünk – ebből arra következtettem, hogy a szertartás hosszabb lesz, pedig nem volt lényegesen az. Érdekes módon mintha kevesebben lettünk volna, mint csütörtökön, ráadásul többen az előző napiak közül hiányoztak (például a félkegyelmű). A passiót eléggé szerény kivitelben, csupána  pap, egy (piros mellényt viselő) férfi valamint egy nő közreműködésével, prózában adták elő. Mivel a saját bibliámból pontosan követni tudtam a szöveget (dánul nem értettem meg), nem volt gond, de a megszokott otthoni énekelt előadás nagyon hiányzott. Kereszthódolat is volt, és gyűjtöttünk a Szentföld javára. Szentsírt nem építettek, és amikor a végén a lelkész kihirdette, hogy vasárnap hozhatnak ételeket ételszentelésre, erre mint valami furcsa lengyel szokásra tekintettek, és természetesen nem vittek (ahogy a mellettem ülő hölgy elmondotta). Megfigyeltem, hogy liturgikailag itt sem igazán képzettek az emberek, össze-vissza állnak-térdelnek például, és természetesen kifelé menet is gondosan szenteltvízbe mártják az ujjukat.

Nagyszombat éjjel valóban éjjel, tizenegy órakor tartottuk a feltámadási ünnepet (odahaza nem is tudom, hogy kezdenek-e ilyen későn valahol egyáltalán). Amikor a templom felé gyalogoltam, egy furcsa, cigányos megjelenésű soktagú családot is láttam oda igyekezni, akikkel máskor még nem találkoztam. Plébánosunkon kívül egy másik pap is koncelebrált (a nemzetisége nem derült ki). A sötét templomba a vele egybeépült közösségi házból vonultunk át a tűzszentelés után gyertyákkal, és egy civil férfi énekelte az Exsultetet. A kiosztott papírokból többé-kevésbé tudtam az énekeket is követni, az egyik ismerős, nálunk is használt dallamú volt („Krisztus feltámadott”). Az olvasmányok közül szolidan csak keveset olvastak fel, és keresztelő sem volt, csak vízszentelés. És természetesen a közép-európai körmenet sincs szokásban, bár ahogy később kiderült, fontolgatták a megtartását.

A mintegy másfél órás szertartás végén ki agapét tartottak (ami a kései időpont miatt kissé furcsának hatott), ahová az Exsultetet éneklő férfi, Stig külön meg is invitált. Stig olyan hatvan körüli, érdekes módon az otthoni Vichnalek Pityi bácsira emlékeztető (bár nála igényesebb megjelenésű) úr. Az agapéra csak mintegy tucatnyian mentünk el (dobozos bort, ropit, chipset kínáltak), mi gyakorlatilag végig Stiggel társalogtunk, hasznos beszélgetés volt. Kiderült, hogy a dán katolikusok az 1840-es évektől élveznek vallási szabadságot (azelőtt illegalitásban működtek), akkor a német, amerikai és francia hívek segítségével éptették újjá magukat. Ma mintegy 30.000-en vannak, saját püspökkel, és egész Skandináviában közös érsekkel; viszont saját papjuk nagyon kevés van, így külföldiekkel (mint a már húsz éve itt élő lengyellel) töltik fel a sorokat. Nem hagyományos családi vonalon, hanem érdekes módon protestáns áttérőkkel gyarapszanak (húsvét hétfőn is három új konvertita lép be). Maga Stig is ilyen áttérő volt néhány évtizede (egyik regattás barátja révén), de érdekes módon a felesége nem katolikus. Állítólag főleg értelmiségiek lépnek át, akiket az országban működő dominikánusok és jezsiuták általá közvetített intellektuális hit vonz, emellett pedig a gyökerek, a forráshoz való visszatérés vágya is. Stiget például az apostoli folytonosság ténye sarkallta leginkább. Említést tett egyébként egy '56-os magyarról, aki itt telepedett le (a lányai közül az egyik állítólag meg-megjelenik néha a templomban), és építészként a közösségi ház építésénél is közreműködött.

Minden különössége, egyedisége, és a drámaiság hiánya ellenére a Szent Három Nap lényegében mégis ugyanaz volt, mint odahaza, és ezt a lényeget tisztán át lehetett élni. Jó dolog katolikusnak („egyetemesnek”) lenni, hiszen az ember valóban mindenütt talál közösséget, ahová még idegenként is odatartozónak érzi magát.

István már többször is említette, hogy Dániában (ráadásul a nem is túlságosan messzi Vordinborgban) lakik egy távolabbi rokona, a nagyjából velem egykorú András, aki úgy tíz éve, az egyetem után került ki az országba (azóta nem is találkoztak). Dán felesége van és két vagy három gyermeke. Végül hosszas szervezgetés után most, a húsvéti szünetben érkezett ide Istvánhoz látogatóba. Csendes, nyugodt, kiegyensúlyozottan dános fiatalember, az ottani helyi tévénél dolgozik, és természetesen már remekül beszél dánul (amit nekünk még mindig elég nehéz elhinni). Istvánnal meglátogatták a Louisiana múzeumot, aztán együtt vacsoráztunk – véletlenül épp ma otthonról hozott pudingport is kevertem, így igazi otthoni ízeket kóstolhatott :) Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a létszámhiány miatt az asztalunknál ezúttal magyar többség volt. Utána még asztaliteniszeztünk is. Mesélt néhány érdekességet (például hogy még a dán ételeket is meg lehet szokni), bár összességében nem bizonyult információkban különösen gazdagnak a látogatás. Mivel a szünet után lehetőségünk lenne gyakorlatra menni valahová külsős cégekhez/szervezetekhez, megkértem, hogy gondolkodjon, tud-e valami lehetőséget. Meglátjuk.

Időközben újabb hír jött Manar kálváriájáról: miután Svájcba érkezett síelni, az első nap eltört a térde, úgyhogy talán azóta is kórházban hever. Kíváncsi vagyok, mi jön még rá – például jobb nem is gondolni arra, hogy Rómában épp nemrég volt földrengés ;)

Szerdán este megtartottuk Anna születésnapi mulatságát, ezután a dánok hazautaztak, így csütörtökön már csak mi, külföldiek maradtunk a házban. Bár az amerikaiak közül némelyek visszajöttek, de így is elég csendes a környék, főleg hogy az itt lévők közül mondjuk Sigurdurt és Abdelhadit, akik folyton a szobájukban gubbasztanak, gyakorlatilag észre sem venni.

Ilyenkor vasárnapi mintára kétszer kapunk enni: brunchot fél tizenegykor és vacsorát este hatkor. Ez egyfelől nem jó, mert a kései reggeli (korai ebéd?) nagyon kellemetlen időpontban van, hiszen épp kettévágja a délelőttöt; ha elmenne valahová az ember, akkor csak jó néhány órás késéssel indulhat. Másfelől viszont jó, mert ezeken a napokon mindig igen bőséges, változatos és kimondottan ízletes étkeket kapunk. A reggeli előtti meddő órákat kihasználva vasalni kezdtem a frissen kimosott ingeimet, de a vasaló bedöglött, így kénytelen voltam Rikkétől kérni vasalót. A kollégiumban mindig technikai problémák adódnak...

Amúgy meg igen családiasak ezek az étkezések, hiszen ha 6-8 fő van jelen, akkor mindnyájan egy asztal köré tudunk telepedni, így olyanokkal is együtt eszünk, akikkel máskülönben sosem. Például Rikke igazgatónővel, aki – afféle ügyeletesként – mindig velünk étkezik. Tegnap remekül elbeszélgettünk vele, sok személyes információ is kiderült róla. Például hogy az édesanyja német zsidó (valamely gazdag és befolyásos frankfurti sajtómágnás leánya), aki a háború alatt Angliába menekült (ott a londoni tűzoltóbrigádban dolgozott a bombázások idején), aztán az amerikai hadseregbe állva hazatért, és Frankfurtban ismerte meg leendő férjét. A férfi a dán társadalomban ugyancsak igen befolyásos és ismert Forshammer família tagja, amely számos vezető személyiséget adott már. Nem csoda, hogy Rikke is afféle helyi potentátként lett népfőiskolai igazgató. Hogy némi bepillantást adjak az életükbe, elmondom, hogy csupán az előttünk álló szűk félévben Dél-Afrikába, Indiába (ahol a lánya végez szeretetmunkát) és Japánba fognak utazni kikapcsolódásként.

Szerettem volna ezekre az üres napokra néhány kirándulást összehozni, de a kései brunch és az esténkénti húsvéti misék eléggé behatárolták az időt, így több napos utak nem jöhettek szóba. Kiderült, hogy útitársak sem adódnak nagy számban (tulajdonképpen csak István, és néha Cisz). Ezért végül csak a tágabb környéken autózgattunk. Csütörtökön például az első tulajdonképpen természetjárást hoztuk tető alá Cisszel és Istvánnal az Esrom-tó partján, az egyetlen dániai „őserdőben”, a Gribskov-erdőben. A kis területű erdőség nagyon szép, sűrű, puha, szőnyegszerű mohával vastagon borított talajú vadon, nem is gondoltam, hogy ilyesmi létezik az országban. Felfedeztünk egy erdészeti iskolát, és összetalálkoztunk két dán fiatalemberrel, akik bőbeszédűen útbaigazítottak bennünket két látványossághoz (egy óriási vándorkőhoz és egy háborús emlékkőhöz); feltűnő jókedvüket a gyakorta bontogatott sörösdobozok alapozták meg. A beszélgetés során egyébként kiderült, azon vannak, hogy mindenüket eladják (az egyik épp pénzzé tette apartmanját), és az összegből évekig bóklásszanak hátizsákkal a világban (hogy azután mihez kezdenek, és miből, az nyitott kérdés maradt). A dánok valamiért olthatatlan szenvedélyt éreznek az utazás iránt, elsősorban távoli, egzotikus vidékekre, és lehetőleg hosszú, hónapokig vagy évekig tartó időre.

Az erdőből a tópartra lesétálva teljesen véletlenül összetalálkoztunk a születésnapos Annával, aki épp erre kirándult két barátjával. Hazafelé a tavat északról megkerülve véletlenül ráleltünk egy kolostorra (ma középkori múzeum, sajnos nem volt már időnk megnézni). A kollégiumnál kitettem útitársaimat, én pedig tovább indultam Helsingorbe, a nagycsütörtöki szertartásra. Este hazatérve még rizikóztunk éjszakába nyúlóan Istvánnal, Benjaminnal és Rachel barátjával, egész élvezetes volt.

Pénteken brunch után Istvánnal a dél felé húzódó tengerparti településeket választottuk úticél gyanánt. Erre mindig átutazunk, ha vonattal Koppenhágába tartunk, de most szerettünk volna egy kicsit alaposabban is megnézni a vidéket. Például Hellerupot, ami a budai XII-II. kerülethez hasonló villanegyed (a követségek, például a magyar is itt székel), és több tengerparti strandon is megálltunk. Nagyon kellemes idő volt (a relatív meleg és a szünidő miatt rengeteg család mozdult ki), bár azért a pulóver még elkél. Kis keresgélés után ráleltünk a kokkedali kastélyra (épp tatarozták, de egyébként sem nagy szám, afféle kúria inkább), mellette pedig egy lovardára, ahol főként kislányok tanultak lovagolni kis méretű lovakon (be lehetett menni, megnézni az állatokat), illetve egy golfpályára, ahol egészen közelről figyelhettük a játékosokat (István aggódott is, hogy eltalálnak bennünket a labdával :)). Késő délután megint hazamentünk, mert öt órakor kezdődött a passió és kereszthódolat. Hét óra felé már itthon is voltam, nyolckor már aludni is tértem.

Javában lógatjuk a lábunkat; valóban olyan, mintha gyerekként iskolai vakáción lenne az ember. Ma volt a szünet előtti utolsó tanítási nap, de már a héten gyakorlatilag semmi érdemlegeset sem tettünk. Kis csapatunk megfogyatkozott, akik pedig itt maradtak, nem mind vették a fáradtságot, hogy az előadásokra jöjjenek, így leginkább Istvánnal és Cornellal hallgattuk Garba eszmefuttatásait (a párizsi és római útra készülve a UNESCO-t, a FAO-t és az OECD-t tanulmányozgattuk). Mára azonban az ő kötelességtudata is enyhült, így a délelőttöt a házában töltöttük négyesben (a családja már korábban elutazott Norvégiába, a felesége családjához, ő most délután csatlakozik hozzájuk). Kellemes délelőtt volt, Garba igazán jó vendéglátó, érdekesen és szórakoztatóan tud mindenféléről társalogni.

Mint mindig, most is lőporteával kínált bennünket, ez a specialitása: erős, kissé fanyar ízű, édes zöld tea, amit kis kannában főz ki, és apró (nálunk török éttermekben látható) fületlen üvegpoharakba tölt látványosan, magasról csurgatva a kannából a poharakba, egyik pohárból a másikba, sorra egymás után, amíg a folyadék felhabzik és lehűl. Ez a fajta teázás afrikai szokás, otthonról hozta, ahol remekül begyakorolta a csurgatását: világítás híján esténként sötétben tanulta meg úgy önteni, hogy a poharakat gyakorlatilag nem is látta, viszont ha mellécsurgatta, azt a hangjáról mindenki észrevette, és ez elég nagy szégyennek, ügyetlenségnek számít a vendéglátó részéről. Ennek a gyakorlatnak köszönhetően ma is úgy tud beletalálni magasról az apró poharakba, hogy közben szinte oda sem tekint, hanem a vendégek szemébe nézve közben folyamatosan társalog velük. Mit mondjak, nem tűnik egyszerű praktikának. A vendéglátás során egyébként háromszor szokás egy-egy körben a teát kínálni, méghozzá eltérő koncentrációban, egy-egy interperszonális kapcsolatot szimbolizálva: az elsőre nem emlékszem, de a közepe táján a barátságot (finom, lágy, de édesebb és kissé zavarosabb koncentrátum, amely a barátság összetettségét jelképezi), az est vége felé pedig a szerelmet (forrón, nagyon erősen és nagyon édesen). Közben sokat mesélt afrikai családjáról, és ezúttal még képeket is mutatott róluk, illetve  a falujukról. Érdekes szembesülni azzal, hogy még valóban léteznek olyan emberek, akik furcsa tarka, bő lebernyegekben járva-kelve élnek kietlen, forró vidékeken, kicsiny vályogviskókban a puszta földön alszanak-étkeznek, és gyakorlatilag nincs  semmiféle infrastruktúrájuk. Közben természetesen afrikai zenét hallgattunk.

Az idő változatos: általában enyhe, fakó napsütéssel, de volt már két nap igen meleg is (először éreztem, hogy melegem van a fűben heverve), viszont vasárnap a jól ismert szeles-borús hideg köszöntött vissza (sajnos épp akkor, amikor Istvánnal Helsingorbe kirándultunk). A szélről eszembe jutott, hogy készítsünk papírsárkányt. Találtunk is nádat, össze is állítottam egy jó nagyot, de érthetetlen módon mióta megcsináltuk, egy nap sem fújt igazán a szél, így ki sem tudtuk próbálni. Az afgán író két tizenéves fia is csatlakozott hozzánk, ők egy-egy kis könnyű sárkányt építettek. Ebben az időszakban a papírsárkány-eregetés afgán nemzeti hagyomány, otthon ezerszám tekergőznek az égen, és a fiatalok egyfajta versengésben igyekszenek egymás sárkányának zsinórját a sajátjukéval elmetszeni (hogy pontosan miként, ez számomra nem egészen világos), és így a szokások szerint az elvágott sárkányt zsákmányként megtarthatják.

Az amerikaiak visszaszállingóztak, közülük néhányan itt töltik az ünnepi szünetet, mások ezúttal is utazásra használják az időt. Benjamin most tért vissza Prágából és Izlandról, a többiek Oroszországba, Lengyelországba, Norvégiába, sőt Magyarországra ruccannak. A dánok közül már csak mutatóban maradt vagy egy tucat, megfogyva bár, de törve nem: jó szokás szerint esténként partival, iszogatással múlatják az időt. Mivel mind a kínai útra készülnek, Cisz minden nap nyelvi vagy kulturális ismeretekre okítja őket (összeállított például egy kis szótárat, ez nekem is tetszik), nagyon lelkesek; a tegnapi partit például Kína jegyében szervezték: Cisszel kínai étkeket készítettek, és "piros témát" vettek elő: mindenki felöltött valami piros ruhadarabot, és a termet is ezzel a színnel díszítették.

Csütörtöktől egészen hétfőig semmilyen iskolai program nincs. Igyekszem egy-két kisebb kiruccanást összehozni, ha jó lesz az idő. Talán főznünk is kellene valamit, az étel színvonala megint rettenetes. Tegnap ebédre például sótlan-ízetlen tésztát kaptuk megintcsak főtt, ízetlen zöldségekkel; vacsorára többek között kaviár volt, de ez csak hagzásra jó, egyébként sós, ízetlen vacak, a szokásos unalmas salátaféleséggel körítve.

Amennyiben a nyájas olvasó követi blogbejegyzéseimet, akkor úgy érezheti, már sokat tudhat a dán gasztronómiáról. Ez igaz is, azonban a főként a kollégiumi kosztot taglaló kommentárjaim nyilván a posztmodern menzánk stílusát kommentálják, így keveset árulnak el a tradicionális dán konyháról. Márpedig egy nép kultúráját jelentős részben a konyhája ablakán keresztüpillantva ismerhetünk meg – még akkor is, ha a „hagyományos konyha” egyre kevésbé élő gyakorlat, csakúgy, mint nálunk Magyarországon. Megpróbálok tehát egy kis összefoglalót nyújtani a dán étkezési szokásokról.

Mint minden egyéb tekintetben, a vikingek kései utódai itt is a praktikus és a már-már igénytelenséggel határos egyszerűség hívei. A legutóbbi időket leszámítva értelemszerűen az itt termelhető javakból állították össze fogásaikat: hal és hús (főleg disznó, másodlagosan marha, de gyakorta a kettő keveréke), krumpli és rozskenyér, no meg persze sör.

Az étkezés természetesen a dán emberek, családok és társadalom életében is fontos, persze más formában, mint azt a közép-európai polgár megszokta. Például tartanak ugyan karácsonyi vacsorát, de elég sajátos módon: a „karácsonyi időszakban” (magyarul adventben) szinte minden hétvégén összejönnek az emberek családi-baráti körben, órák hosszat ülnek az asztal körül (tánc vagy egyéb aktivitás nincs), és esznek meg beszélgetnek, tósztot mondanak egészen addig, amíg mindenki jól lerészegedik (ez a dán életvitel nagy ómegája). De nézzük sorban az egyes étkezési formákat.

Általában háromszor étkeznek naponta: a reggelit és a vacsorát ha csak lehet, gondosan és nagy ráfordítással kialakított otthonaikban fogyasztják el; az ebédet gyakorlati okokból másutt, de általában ez is részben vagy egészben otthonról hozott ételt tartalmaz.

Reggeli (morgenmad)

Míg a felnőttek reggelire általában rozskenyeret esznek lekvárral és sajttal, amihez teát vagy kávét isznak, addig a gyermekek-fiatalok inkább gabonapelyhet reggeliznek tejjel vagy joghurttal. Tejből egyébként nagyon széles a skála, a fehér színű víznek nevezhető letmælktől (0,5% zsírtartalom) egészen a zsíros sødmælkig (5%). Sajátos dán reggeli étek az ymerdrys (morzsolt rozskenyér barnacukorral), illetve a régebben általános, mára azonban szinte teljesen eltűnt øllebrød („sörkenyér”, cukorral és alkoholmentes sörrel kínált rozskenyér). Látható, hogy a tradicionális dán konyha szinte kizárlóag rozskenyeret (rugbrød) használt, emellett azonban a XIX. század második felében fokozatosan jelentek meg a különféle (fehér búza)lisztből készült zsemlék, kiflik, kenyerek, amelyekből bő választékot találunk a szinte minden sarkon portékájukat kínáló pékségekben. Ennek ellenére a dánok legszívesebben ma is nehéz, sötét, magvakkal dúsan gazdagított, farostlemezre emlékeztető állagú rozskenyerüket fogyasztják.

Vasárnap a szombati mulatozás után később szokás ebédelni, így gyakorta brunchot (breakfast-lunch, azaz reggeliebéd) tartanak, ilyenkor a jellegzetes wienerbrød (bécsikenyér, vagy dán kifli) kerül asztalra, ami egyfajta réteges-leveles tésztájú péksütemény sodóval vagy cukor-vaj-fahéj keverékével töltve. Ehhez gyümölcslevet, férfiasabb reggelizők valamilyen tömény alkoholt (aquavitnek, vagyis élet vizének hívott pálinkaszerűséget, vagy Gammel Dansk nevű töményet) gurítanak. Ez a fogás ünnepnapok reggelén is.

Ebéd (frokost vagy middagsmad)

Ahogy említettem, az ebéd általában gyakorlati okok miatt a házon kívül éri a dánokat, ilyenkor valami hideget kapnak be gyorsan. Habár újabban egyre több munkahelyen van menza meleg ételekkel (ilyet láttunk a LEGO-gyárban), a dánok többsége mégis az otthonról hozott ételcsomagot választja. Leginkább a smørrebrødnek (vajaskenyérnek) nevezett egyszerű szendvicsfélét: vajas rozskenyeret felvágottal, tojással vagy zsírral, májpástétommal. Ezeknek aztán persze különféle feldúsított változatai is léteznek heringsalátával, füstölt heringgel vagy lazaccal, marhahússal, marhanyelvvel, sült disznóhússal, majonézzel, zöldséggel és még ki tudja, mi mindennel. Úgy általában széles körben használt a pålæg (feltét, vagyis mindenféle kenyérre kenhető krém). Ezekhez az ebédmenüt kínáló éttermekben is bármikor hozzájuthatunk ebédidőben.

A fenti tradicionális és egyszerű ebédforma mellett a XIX. század végén megjelent a (nevével ellentétben sokszor meleg ételeket is tartalmazó) hideg büfé is, amikor halféléket (ecetes sült heringet, füstölt lazacot, meleg halfilét vagy kagylókat), marha- és disznóhúst (kolbászt, sonkát, sülthúst) kínálnak, amely mellé fehér és rozskenyér, sajt, végül pedig pudingfélék meg gyümölcs jár. Az ilyen hideg büfék különösen a karácsonyi időszakban népszerűek mind otthon, mint a munkahelyi karácsonyi partikon.

Vacsora (eftensmad)

A legfontosabb étkezés, amelyet a dánok igyekeznek családi körben tölteni. Általában meleg ételeket tartalmaz, hagyományosan két fogással: először valamilyen levest (zabkását, húsos zöldséglevest vagy édes gyümölcslevest), aztán a hal- vagy húsétel főfogást krumplival és szafttal (a dán konyha két legfontosabb alkotóeleme régtől mindmáig a disznóhús és a krumpli). Vasárnaponkét a levest puding helyettesíti első fogásként. Ez a hagyományos vacsora némileg leegyszerűsödött a 60'-as évektől (vagyis miután a nők egyre általánosabban kezdtek munkát vállalni, és nem volt annyi idejük otthon főzőcskézni), csupán a főfogásra.

Uzsonna (kaffeborde)

Ez a délutáni vagy koraesti kiegészítő étkezés, amelynek keretében kávét szolgálnak fel különféle süteményfélékkel (ribizlis zsemle, leveles tészta, rétes, keksz), fontos társadalmi, sőt, történeti szereppel bír, hiszen nemcsak manapság szolgál apropóként a társaságnak összejövetelre, hanem a XIX. század második felében a poroszok által elfoglalt Észak-Schleswigben a dán nemzeti tudat fenntartásának lényeges intézménye volt.

Most nézzünk néhány jellegzetes ételféleséget.


LEVESEK

Forloren skilpadde (álteknőcleves): laktató, húsos, sűrű raguleves főtt tojással és kenyérrel; afféle nyári egytálétel. A nevével ellentétben (illetve annak megfelelően) semmi köze nincs a teknőshöz.

Gule ærter (sárga borsók): disznó- és marhahúsból és krumpliból főzött leves, mely nevével ellentétben sem borsót nem tartalmaz, sem nem sárga.

FŐÉTELEK

Frikadeller: disznó- és marhahúsból sütött húspogácsa, némileg a fasírthoz hasonlít, csak nincs benne kenyér.

Brune kartofler (barna krumpli): cukorban megforgatott krumplit kisütnek, így a krumplin karamellaréteg keletkezik, emiatt nevezik barnának. A frikadellerrel együtt a karácsonyi étkezések elmaradhatatlan eleme, de szinte csak ilyenkor fogyasztják (mint mi mondjuk a bejglit).

Kartoffelmos: krumplipüré

Krebinetter: a frikadellerhez hasonló, disznó- és marhahús keverékéből készült húspogácsa zöldségkörettel.

Stegt flæsk og persillesous: kemény, ropogós, szalonnaréteggel körbevett disznóhús újkrumplival és petrezselyemszósszal.

Biksemad (összedobott étel): krumpli- és húsdarabokkal dúsított tükörtojás.

DESSZERTEK

Rød grød med fløde (vörös kása tejszínnel): közkedvelt desszert; egy tálban ribizlilekvárt tejszínnel (nem tejszínhabbal) felöntenek, ízlés szerint joghurttal gazdagítanak. Tésztát vagy más szilárd komponenst nem tartalmaz. Különleges, de nem túlságosan jól eltalált kompozíció.

Koldskål med kammerjunker: száraz keksz.

Gammeldags æblekage (régi idők almasüteménye): édes, reszelt almával kevert tésztakupac, amelynek a tetejére édes, fehér öntetet öntenek. Ez kivételesen egy ízletes dán édességféle.

Spandauer (a „pék fél szemének” is szokás nevezni): fánk vaníliapudinggal a közepén (ez lenne a pék szeme)

EGYÉB ÉTELFÉLÉK

Leverpostej: egészen közönséges, melegen tálalt disznómájpástétom, amelyet kenyérre kenve esznek. Rendkívül elterjedt és közkedvelt (mi is gyakran kapjuk); ha egy dán hosszabb ideig él külföldön, akkor ez az az étel, amit a leginkább hiányol.

Sild (hering): rozskenyérből készült szendvics, amelyre rátétként hagymát és nyers halat tesznek (innen az elnevezése).

ITALOK

Természetesen minden mást messze megelőz a sörfogyasztás, amelyet tisztes távolból követ a bor népszerűsége. Sok kávét és teát isznak (a kávé északon nagyon kedvelt, Svédország a legintenzívebb fogyasztó a világon), és vannak különféle tömény alkoholos italaik is, mint a Gammel Dansk (Öreg Dán) nevű gyümölcspálinka, illetve az akvavitnek (életvize) hívott krumplipálinka.

Végéhez közeledik a kurzus első fele. Kicsit olyan a hangulat, mint az általános iskolában év vége felé, amikor bár még tart a tanév, igazából már a diákok és a tanárok sem veszik komolyan.

Először is végre talán visszavonhatatlanul itt a tavasz. Reggelente még gyakran van ugyan dér, de a nappalok már barátságosan melegek (olyannyira, hogy Petra például ma winter swimmingre megy a tengerbe). Talán már az északi monszun idején is túl vagyunk; gyakran tartjuk az órákat nyitott ablaknál. Másodszor a téli kurzusaink véget értek; könnyes szemmel búcsúztunk oktatóinktól, felvonultattuk produktumainkat a cserépedényektől a videókon át a költeményekig. Leginkább viszont abból érződik, hogy egyre kevesebben vagyunk a házban. Az amerikaiak már rég szétszóródtak Európában néhány hetes felfedezőútra (a mázlista Ben például Izlandra). A dánok fele is elindult tegnap egy hónapos dél-amerikai útjukra: felesleges holmijukat nagy dobozokban halmozták fel a konyhákban, szépel elbúcsúztak, azán nekivágtak ennek a valószínűtlen utazásnak. Másik felük a jövő héten indul Kínába. A mi nemzetközi csoportunkból is többen eltűntek, illetve eltűnőfélben vannak: ha jól számolom, húsvétra talán csak 5-6 fő marad az egész hatalmas épületben. Szokatlan érzés lesz, amihez még hozzájön az is, hogy sosem töltöttem eddig még idegen környezetben a húsvétot. Gondolkodtam rajta, hogy szervezek az ötnapos húsvéti szünetben valamilyen nagyobb útat (például Izlandra vagy Dánia távolabbi tájaira), de végül is több okból nem tettem; inkább itthon maradok, és próbálok valami értelmet adni az ünnepnek (még szerencse, hogy van a közelben katolikus templom). Azután úgyis kijut majd bőven az utazásból Párizsba, Rómába és Norvégiába.

Ami az utazást illeti, Manar története egyébként érdekesen folytatódott. Arról már tudósítottam, hogyan hiúsult meg egyiptomi útja a vízum hiányában, és hogyan vágott neki hétfőn a rákövetkező, svájci útnak. Nos, mint kiderült, a svájci gépet is lekéste (az óraátállítás miatt, bár igaz, hogy az még vasárnap hajnalban volt), így a reptérről újra csak haza kellett jönnie nagy motyóiva, és Garbától kölcsönkérve még ugyanaznapra újabb jegyet foglalnia Svájcba. Mintegy 3000 koronáért. Mesebeli történet, kíváncsi vagyok, még milyen fordulatot hozhat...

Társaságunk legegzotikusabb tagja Cisz Csen, akit egyébként valójában nem így hívnak, hanem Csen Csil-lingnek (de a név a sajátos hanglejtés miatt elég nehezen ejthető ki). Előbbi csak egy európaiaknak szóló leegyszerűsített név. A kínai lány 29 éves, de apró termetével, kortalan ábrázatával és néha gyermetegnek tűnő viselkedésével ezt néha elég nehéz elhinni róla. Távol-keleti szokás szerint állandóan mosolyog, sőt, gyakran hangosan nevet, de ez néha erőltetettnek, oda nem illőnek tűnik, így kissé feszélyező vagy elképesztő lehet esetenként. Ennek egyébként az az oka, hogy a keletiek a zavarukat vagy tanácstalanságukat gyakran harsány nevetéssel próbálják leplezni – ezzel azonban itt nyugaton épp ők maguk idéznek elő zavart vagy tanácstalanságot.

Cisz – nevezzük az egyszerűség kedvéért továbbra is így – odahaza Pekingben lakik (egy panelházban, meg is mutatta a Google Earth-ön), és PR-arculati dolgokkal foglalkozik. Kínai létére jól beszél angolul, de a kiejtése olyan sajátos, hogy én még most, hónapok után is csak nehezen tudom kihüvelyezni (néha egyáltalán nem, ilyenkor Manar tolmácsol angolról angolra, aki szobatársa lévén már egész jól megérti). Nem csak az angol kihívás számára, hanem a dán is (elképzelhető, mennyire, ha még mi, európaiak is küszködünk vele), szegénynek nem sok sikerélménye van benne. Persze nekünk meg a kínai nyelv rendkívül nehéz, még egy-egy rövid kifejezést is bonyolult jól megjegyezni, mert nem csak a hangalak problémás, hanem a hangsúlyozás, hanglejtés is. Természetesen a számítógépe is kínai, még sosem láttam korábban, hogy kell angol billentyűzeten, az egyes betűket így-úgy kombinálva kínai karaktereket összehozni.

Egyébként én korábban nem ismertem igazán kínait, főleg nem ilyen közelről, úgyhogy mondhatom, hogy igazán érdekes tapasztalatokat, ismereteket szereztem általa erről a kultúráról (bár egy személy alapján mindig megtévesztő lehet általánosításokat tenni). Cisz apja, egy hatvan éves úr valamiféle mérnök odahaza, elkötelezett tagja a kínai komunista pártnak – lánya ennek megfelelően, illetve a kínai átlagpolgár elképesztő tájékozatlanságából következően egészen alapvető tényekkel nincs tisztában a világról. Például teljesen meglepte (és nem is igen hitte), hogy Tibet és Tajvan egyáltalán nem Kína szerves részei. Az ilyesmit elég nehéz elképzelni, hiszen a kommunizmus idején idehaza is elég egyoldalú volt az oktatás és a média, de azért az emberek többé-kevésbé tisztában voltak a valósággal. Ennek ellenére idősb Csen úr elég felvilágosult ahhoz, hogy lányát nyugati országokba küldje tanulni (könnyen elképzelhető, hogy csak amolyan ügyes érdekkommunista az öreg). Cisznek a kínai „egy gyermek” politika eredményeképpen nincs testvére, viszont kiderült, téves az a nézet, miszerint az országban emiatt (és a célzott abortuszok miatt) túlnyomóan férfiak élnének. Ehhez hasonlóan sztereotípia, hogy a kínai családok hagyományosan több gyermekre vágynának (és hogy fiúkra), és az sem igaz, hogy mondjuk a japánokhoz hasonlóan patriarchálisak lennének (a nőknek is igen nagy a tekintélyük, szerepük).

Viszont az sem igaz, hogy remekül értenének a rizsfőzéshez. Cisz például egyáltalán nem ért hozzá: itt egyszer kísérletezett vele, de nem túl nagy sikerrel (magyarázata szerint azért, mert odahaza speciális edényben készítik, ami itt nem állt rendelkezésére). Az általa reprezentált kínai konyha egyébként megtévesztően emlékezetet a magyarra (például a paprikás krumplit egy az egyben tartalmazza) – leszámítva mondjuk azt az apróságot, hogy a kutyahús is a kedvence közé tartozik. Az ételekkel kapcsolatos további furcsa szokásai, hogy rendkívül nagy adagokat kupacol össze a tányérjára (amelyet általában nem is fogyaszt el), illetve hogy a más által számára (mondjuk betegsége vagy elfoglaltsága esetén) összeszedett ételeket nem hajlandó megenni.

Cisz számára itt nyugaton az egyik legérdekesebb az a tény, hogy errefelé nem élnek egymás hegyén-hátán összezsúfolva az emberek, mint odahaza. Viszont itt (arányaiban) sokkal több a gyermek, ami miatt ha óvodás csoportokat lát az utcán, mindig csodálkozva odamegy hozzájuk, és simogatni kezdi az apróságokat, beszél hozzájuk, ami megint furcsa helyzeteket tud teremteni. Általában jókedvű, de néha minden látható ok nélkül lelombozódik, visszavonul, egykedvűé válik. Sajnos a társaság többi nőtagjához hasonlóan pontatlan, az öltözködése is elég sajátos: buggyos sapkájában és ormótlan csizmájában csoszogva inkább valami kis manónak tűnik, mint igényes nőnek (nemrégiben a csizma szétment a lábán az utcán, akkor ezt elhajítva vastag zokinjában folytatta az utat – télvíz idején).

Minden furcsasága és gyerekessége ellenére azonban igen érett és éleslátó; hamar és jól meg tudja ítélni az embereket, sőt, bizonyos helyzetekben kimondottan bölcsnek bizonyul. Tapintatosan és ügyesen kommunikál például a zárkózott és visszahúzódó Sigurdurral, így talán épp ez az apró kínai lány lett az izlandi óriás legjobb barátja itt. Ért egyébként olyan egzotikus dolgokhoz, mint a tai-chi, yóga (néha az órák között ő szokott gyakorlatokkal átmozgatni bennünket), valamint a masszázshoz meg ahhoz a speciális „akupunktúrához”, amikor ujjaival rendkívül erősen (és fájdalmasan) megcsippent az ember fülén vagy tenyerén egy-egy pontot. Ez állítólag igen egészséges és hasznos, bár erről az embernek a terápia közben támadnak bizonyos kétségei ;)

Összességében számomra Cisz kedves és szimpatikus jelenség, gyakran szoktunk együtt étkezni, és többször meginvitáltak már Manarral közös lakosztályukba egy kis teára vagy beszélgetésre.

Végül itt egy kis filmecske, amit hősnőnk készített. Egészen hangulatos, és történeteim helyszíneit, több szereplőjét is láthatja benne a nyájas olvasó.

Dánia a világ legbiztonságosabb országa. Ez főváros környéki terület, ahol én lakom, ugyan „bűnügyileg legfertőzöttebb”, ez is csak relatív, a dán viszonyok között számít annak, nem pedig mexikói vagy dél-afrikai összehasonlításban. Ennek megfelelően a dánok nem is sokat adnak a biztonságra: kerékpárjaikat sokszor csak úgy a falnak támasztva hagyják, kerítéseik nincsenek, rácsokat sehol nem látni, legfeljebb a riasztó létéről tájékoztatja olykor egy-egy matrica a betörést fontolgatót (gyanítom, hogy gyakran ilyenkor sincs igazából riasztó). Még a településektől viszonylag távol, mondjuk egy erdőcske közepén egy magányos házban sem érzik magukat fenyegetve az emberek. Ilyen körülmények között persze ha valaki betörésre adja a fejét, meglehetősen könnyű dolga van – mint például elmúlt éjjel itt nálunk Krogerupban.

Minthogy én nem vagyok dán, nekem egyáltalán nem természetes, hogy állandóan mindent tárva-nyitva hagyunk, és már el-elgondolkodtam rajta, hogy ebből vajon nem lesz-e baj. Jellemző, hogy ideérkezésem estéjén az üres épületet teljesen nyitva találtam, kedvemre járkálhattam benne szinte mindenhol az éjszaka közepén – és ezt bárki más is megtehette volna. Épületegyüttesünk, amely szintén egy kisebb erdőcskétől körülvéve áll a senki földjén, telis-tele van különféle ajtókkal meg ablakokkal, amelyeket általában senki sem zár. A szobáinkat elvileg kulcsra kellene zárni, de többen nemcsak hogy a kulcsot nem használják, hanem az ajtót szélesre tárva hagyják magára kis kuckójukat, közszemlére téve hol értékes, hol kevésbé értékes holmijukat. Különösen kiszolgáltatott a földszinten lakók helyzete, mint amilyen én is vagyok: ha kinyitom az ablakot szellőztetni, és kiugrom mondjuk a mosdóba, akkor az odakint sétálgató bármelyik ember a legcsekélyebb erőfeszítéssel kiemelhetne valamit a szobámból – odakint ugyanis rögvest egy közpark van, néhány lépésre pedig az erdő. Ha gátlástalan tolvaj lennék, már jó néhány laptopot iPod-ot, de még szerényebb készpénzösszegeket is rendre összegyűjthettem volna (különösen alkoholgőzös partikat követő reggeleken). Arról nem is szólva, hogy mivel bárki fogadhat vendégeket, gyakorlatilag állandóan tartózkodnak ismeretlenek a házban – így bizonyára olyan idegenek sem tűnnének fel senkinek, akiket egyébként senki nem invitált. Intő jel lehetett volna, hogy tavaly nyáron egy élelmes és pimasz „vállalkozó” kisteherautóval tolatott a nagyterem kívülre nyíló ajtóihoz, és elszállított néhány tucat széket...

A jámbor és kissé elkényelmesedett északiakat mégis meglepte, hogy mára virradó éjjel valaki (vagy valakik) besurrant a kollégiumba, és – már amennyire a tények ismertek – elemelt ezt-azt (négyezer koronát a bárból, számítógépet, mobiltelefont, zenelejátszót és hasonlókat). Mindezt ráadásul több olyan szobából, ahol a holmi tulajdonosa épp az igazak álmát aludta. Engem hál'Istennek nem ért kár (bár én rendszerint jól bezárom az ajtómat kívülről és belülről is).

Reggel persze riadt tekintetű tinilányok suttogtak a folyosón, és a reggeli erdei tanácson kihirdették, hogy ezentúl zárni kell minden ajtót-ablakot, én viszont nem hinném, hogy a régi laza szokásokat (és ki kell mondanom, bizony a hanyagságot) csak így egy-kettőre le lehet vetkőzni, ezért csak szerencse kérdése, hogy előfordul-e még egyszer hasonló eset. (Épp most húzott el a rendőrautó az ablak előtt, kíváncsi vagyok, vajon mit derítenek ki.)

A magam részéről azt hiszem, legalább az értékesebb tárgyainkat el lehetne zárni valami megfelelő helyre (főleg a többhetes távollétünk idejére). De a magaméit leginkább a termetes Sigurdur ágya alá pakolnám, aki egyrészt állandóan a szobájában kuksol, másrészt azt hiszem, elég rosszul járna, aki hozzá akarna behatolni éjszaka :))