Még sosem töltöttem a húsvétot külföldön, így hát kíváncsian néztem az ünnep elébe. Két katolikus templomot ismertem: a nagyobbik Koppenhágában van, ahol a német plébános angolul tartja a misét, ráadásul egy nyomtatott angol szövegkönyvük is van, ami nagyon megkönnyíti a részvételt. Csakhogy ez a plébánia tele van külföldiekkel, emiatt kissé átjáróház-hangulata van, nem érzi magát otthon az ember. Ezért inkább Helsingorbe, a Szent Vince-templomba mentem, ami azon kívül, hogy lényegesen közelebb van, sokkal családiasabb, és még a templom maga is kedvesebb. Általában amúgy is ide járok, és bár nem nagyon érintkeztem még a helyiekkel, mégis otthonosabban érzem magam itt. Különös, de itt, ahol a katolikusok kisebbségben vannak, az ember ismeretlenül is érez valamilyen közösséget, kapcsolatot a hittestvérekkel – hasonló érzés lehet mondjuk Budapesten Jehova Tanújának vagy ad absurdum zsidónak lenni.
A verőfényes csütörtökön hat órakor kezdődött az Utolsó Vacsora emlékmiséje. Mivel egész nap kirándultunk, napközben nem volt igazán alkalmam ráhangolódni. Épphogy harangszóra értem oda, a kis közösség sem érződött sokkal ünnepélyesebbnek, mint máskor. A lengyel plébános mellett két felnőtt ministráns (az egyik különösen komolynak tűnt), valamint egy beöltözött 18 év körüli lány segédkezett. A mise minden különösebb nélkül folyt le; érdekes módon oltárfosztás nem volt, és a feszületeket is csupán a végén borították be lila lepellel. Utána tartottak virrasztást, szépen beosztva tíz óráig – azonban az otthonaikhoz hasonlóan csupán ketten-hárman maradtunk. Én egy olyan negyven percet töltöttem még ott, és a szinte tökéletes csendet nagyon szépnek találtam. Jelen volt a félkegyelmű testvér is, aki a prédikáció során hortyogva elaludt, a végén pedig emelkedett hangú vitát folytatott önmagával. A hívek azonban nagyon türelmesek voltak vele, kedvesen, legfeljebb dorgálóan próbálták rendre utasítani. Mint mindenhol, itt is hamar kitűntek a közösséget pátyulgató dinamikus, idősödő hölgytagok (itt kettő volt belőlük).
Nagypénteken korábban, öt órakor kezdtünk – ebből arra következtettem, hogy a szertartás hosszabb lesz, pedig nem volt lényegesen az. Érdekes módon mintha kevesebben lettünk volna, mint csütörtökön, ráadásul többen az előző napiak közül hiányoztak (például a félkegyelmű). A passiót eléggé szerény kivitelben, csupána pap, egy (piros mellényt viselő) férfi valamint egy nő közreműködésével, prózában adták elő. Mivel a saját bibliámból pontosan követni tudtam a szöveget (dánul nem értettem meg), nem volt gond, de a megszokott otthoni énekelt előadás nagyon hiányzott. Kereszthódolat is volt, és gyűjtöttünk a Szentföld javára. Szentsírt nem építettek, és amikor a végén a lelkész kihirdette, hogy vasárnap hozhatnak ételeket ételszentelésre, erre mint valami furcsa lengyel szokásra tekintettek, és természetesen nem vittek (ahogy a mellettem ülő hölgy elmondotta). Megfigyeltem, hogy liturgikailag itt sem igazán képzettek az emberek, össze-vissza állnak-térdelnek például, és természetesen kifelé menet is gondosan szenteltvízbe mártják az ujjukat.
Nagyszombat éjjel valóban éjjel, tizenegy órakor tartottuk a feltámadási ünnepet (odahaza nem is tudom, hogy kezdenek-e ilyen későn valahol egyáltalán). Amikor a templom felé gyalogoltam, egy furcsa, cigányos megjelenésű soktagú családot is láttam oda igyekezni, akikkel máskor még nem találkoztam. Plébánosunkon kívül egy másik pap is koncelebrált (a nemzetisége nem derült ki). A sötét templomba a vele egybeépült közösségi házból vonultunk át a tűzszentelés után gyertyákkal, és egy civil férfi énekelte az Exsultetet. A kiosztott papírokból többé-kevésbé tudtam az énekeket is követni, az egyik ismerős, nálunk is használt dallamú volt („Krisztus feltámadott”). Az olvasmányok közül szolidan csak keveset olvastak fel, és keresztelő sem volt, csak vízszentelés. És természetesen a közép-európai körmenet sincs szokásban, bár ahogy később kiderült, fontolgatták a megtartását.
A mintegy másfél órás szertartás végén ki agapét tartottak (ami a kései időpont miatt kissé furcsának hatott), ahová az Exsultetet éneklő férfi, Stig külön meg is invitált. Stig olyan hatvan körüli, érdekes módon az otthoni Vichnalek Pityi bácsira emlékeztető (bár nála igényesebb megjelenésű) úr. Az agapéra csak mintegy tucatnyian mentünk el (dobozos bort, ropit, chipset kínáltak), mi gyakorlatilag végig Stiggel társalogtunk, hasznos beszélgetés volt. Kiderült, hogy a dán katolikusok az 1840-es évektől élveznek vallási szabadságot (azelőtt illegalitásban működtek), akkor a német, amerikai és francia hívek segítségével éptették újjá magukat. Ma mintegy 30.000-en vannak, saját püspökkel, és egész Skandináviában közös érsekkel; viszont saját papjuk nagyon kevés van, így külföldiekkel (mint a már húsz éve itt élő lengyellel) töltik fel a sorokat. Nem hagyományos családi vonalon, hanem érdekes módon protestáns áttérőkkel gyarapszanak (húsvét hétfőn is három új konvertita lép be). Maga Stig is ilyen áttérő volt néhány évtizede (egyik regattás barátja révén), de érdekes módon a felesége nem katolikus. Állítólag főleg értelmiségiek lépnek át, akiket az országban működő dominikánusok és jezsiuták általá közvetített intellektuális hit vonz, emellett pedig a gyökerek, a forráshoz való visszatérés vágya is. Stiget például az apostoli folytonosság ténye sarkallta leginkább. Említést tett egyébként egy '56-os magyarról, aki itt telepedett le (a lányai közül az egyik állítólag meg-megjelenik néha a templomban), és építészként a közösségi ház építésénél is közreműködött.
Minden különössége, egyedisége, és a drámaiság hiánya ellenére a Szent Három Nap lényegében mégis ugyanaz volt, mint odahaza, és ezt a lényeget tisztán át lehetett élni. Jó dolog katolikusnak („egyetemesnek”) lenni, hiszen az ember valóban mindenütt talál közösséget, ahová még idegenként is odatartozónak érzi magát.
