Társaságunk legegzotikusabb tagja Cisz Csen, akit egyébként valójában nem így hívnak, hanem Csen Csil-lingnek (de a név a sajátos hanglejtés miatt elég nehezen ejthető ki). Előbbi csak egy európaiaknak szóló leegyszerűsített név. A kínai lány 29 éves, de apró termetével, kortalan ábrázatával és néha gyermetegnek tűnő viselkedésével ezt néha elég nehéz elhinni róla. Távol-keleti szokás szerint állandóan mosolyog, sőt, gyakran hangosan nevet, de ez néha erőltetettnek, oda nem illőnek tűnik, így kissé feszélyező vagy elképesztő lehet esetenként. Ennek egyébként az az oka, hogy a keletiek a zavarukat vagy tanácstalanságukat gyakran harsány nevetéssel próbálják leplezni – ezzel azonban itt nyugaton épp ők maguk idéznek elő zavart vagy tanácstalanságot.
Cisz – nevezzük az egyszerűség kedvéért továbbra is így – odahaza Pekingben lakik (egy panelházban, meg is mutatta a Google Earth-ön), és PR-arculati dolgokkal foglalkozik. Kínai létére jól beszél angolul, de a kiejtése olyan sajátos, hogy én még most, hónapok után is csak nehezen tudom kihüvelyezni (néha egyáltalán nem, ilyenkor Manar tolmácsol angolról angolra, aki szobatársa lévén már egész jól megérti). Nem csak az angol kihívás számára, hanem a dán is (elképzelhető, mennyire, ha még mi, európaiak is küszködünk vele), szegénynek nem sok sikerélménye van benne. Persze nekünk meg a kínai nyelv rendkívül nehéz, még egy-egy rövid kifejezést is bonyolult jól megjegyezni, mert nem csak a hangalak problémás, hanem a hangsúlyozás, hanglejtés is. Természetesen a számítógépe is kínai, még sosem láttam korábban, hogy kell angol billentyűzeten, az egyes betűket így-úgy kombinálva kínai karaktereket összehozni.
Egyébként én korábban nem ismertem igazán kínait, főleg nem ilyen közelről, úgyhogy mondhatom, hogy igazán érdekes tapasztalatokat, ismereteket szereztem általa erről a kultúráról (bár egy személy alapján mindig megtévesztő lehet általánosításokat tenni). Cisz apja, egy hatvan éves úr valamiféle mérnök odahaza, elkötelezett tagja a kínai komunista pártnak – lánya ennek megfelelően, illetve a kínai átlagpolgár elképesztő tájékozatlanságából következően egészen alapvető tényekkel nincs tisztában a világról. Például teljesen meglepte (és nem is igen hitte), hogy Tibet és Tajvan egyáltalán nem Kína szerves részei. Az ilyesmit elég nehéz elképzelni, hiszen a kommunizmus idején idehaza is elég egyoldalú volt az oktatás és a média, de azért az emberek többé-kevésbé tisztában voltak a valósággal. Ennek ellenére idősb Csen úr elég felvilágosult ahhoz, hogy lányát nyugati országokba küldje tanulni (könnyen elképzelhető, hogy csak amolyan ügyes érdekkommunista az öreg). Cisznek a kínai „egy gyermek” politika eredményeképpen nincs testvére, viszont kiderült, téves az a nézet, miszerint az országban emiatt (és a célzott abortuszok miatt) túlnyomóan férfiak élnének. Ehhez hasonlóan sztereotípia, hogy a kínai családok hagyományosan több gyermekre vágynának (és hogy fiúkra), és az sem igaz, hogy mondjuk a japánokhoz hasonlóan patriarchálisak lennének (a nőknek is igen nagy a tekintélyük, szerepük).
Viszont az sem igaz, hogy remekül értenének a rizsfőzéshez. Cisz például egyáltalán nem ért hozzá: itt egyszer kísérletezett vele, de nem túl nagy sikerrel (magyarázata szerint azért, mert odahaza speciális edényben készítik, ami itt nem állt rendelkezésére). Az általa reprezentált kínai konyha egyébként megtévesztően emlékezetet a magyarra (például a paprikás krumplit egy az egyben tartalmazza) – leszámítva mondjuk azt az apróságot, hogy a kutyahús is a kedvence közé tartozik. Az ételekkel kapcsolatos további furcsa szokásai, hogy rendkívül nagy adagokat kupacol össze a tányérjára (amelyet általában nem is fogyaszt el), illetve hogy a más által számára (mondjuk betegsége vagy elfoglaltsága esetén) összeszedett ételeket nem hajlandó megenni.
Cisz számára itt nyugaton az egyik legérdekesebb az a tény, hogy errefelé nem élnek egymás hegyén-hátán összezsúfolva az emberek, mint odahaza. Viszont itt (arányaiban) sokkal több a gyermek, ami miatt ha óvodás csoportokat lát az utcán, mindig csodálkozva odamegy hozzájuk, és simogatni kezdi az apróságokat, beszél hozzájuk, ami megint furcsa helyzeteket tud teremteni. Általában jókedvű, de néha minden látható ok nélkül lelombozódik, visszavonul, egykedvűé válik. Sajnos a társaság többi nőtagjához hasonlóan pontatlan, az öltözködése is elég sajátos: buggyos sapkájában és ormótlan csizmájában csoszogva inkább valami kis manónak tűnik, mint igényes nőnek (nemrégiben a csizma szétment a lábán az utcán, akkor ezt elhajítva vastag zokinjában folytatta az utat – télvíz idején).
Minden furcsasága és gyerekessége ellenére azonban igen érett és éleslátó; hamar és jól meg tudja ítélni az embereket, sőt, bizonyos helyzetekben kimondottan bölcsnek bizonyul. Tapintatosan és ügyesen kommunikál például a zárkózott és visszahúzódó Sigurdurral, így talán épp ez az apró kínai lány lett az izlandi óriás legjobb barátja itt. Ért egyébként olyan egzotikus dolgokhoz, mint a tai-chi, yóga (néha az órák között ő szokott gyakorlatokkal átmozgatni bennünket), valamint a masszázshoz meg ahhoz a speciális „akupunktúrához”, amikor ujjaival rendkívül erősen (és fájdalmasan) megcsippent az ember fülén vagy tenyerén egy-egy pontot. Ez állítólag igen egészséges és hasznos, bár erről az embernek a terápia közben támadnak bizonyos kétségei ;)
Összességében számomra Cisz kedves és szimpatikus jelenség, gyakran szoktunk együtt étkezni, és többször meginvitáltak már Manarral közös lakosztályukba egy kis teára vagy beszélgetésre.
Végül itt egy kis filmecske, amit hősnőnk készített. Egészen hangulatos, és történeteim helyszíneit, több szereplőjét is láthatja benne a nyájas olvasó.
