Minden hasonló dán főiskolára jellemző, hogy a vezető személyisége a szokásosnál is jobban meghatározza a karakterét. Részben ennek a kecsegtető „önmegvalósítási lehetőségnek”, részben pedig a poszttal járó általánosan elismert presztízsnek köszönhető, hogy a forstander („elöljáró”, rektor) állása eléggé keresett az országban. Korábban már volt módunk megismerni egy ilyen személyt Rikke Forchhammer személyében. Most vessünk egy pillantást Askov rektorára, Ole Klobbelgaardra.
Az ötven-egynéhány éves magas, nagydarab, nagyhangú, életvidám férfi a vidéki dánok tipikus megjelenítője: jól szituált, kiegyensúlyozott, művelt, határozott, közvetlen. Szeret beszélni, általában mélyen az ember szemébe tekintve, kissé szuggesszív módon (amit én általában kissé nevetségesnek tartok, de ezúttal mégsem túl zavaró). Nyelvtanárnőnk, Ine az élettársa, az iskolához tartozó egyik régi, nagy házban laknak, kettejüknek különböző korábbi kapcsolataikból összesen nyolc gyermekük van. Egyik első este játékra-beszélgetésre voltunk hivatalosak hozzájuk, akkor láttam, hogy remek könyv- (Dosztojevszkijtől az ógörög nyelvű újszövetségig) és lemezgyűjteménye van.
Tanulmányai (legalábbis amit ismerek belőle) elég változatosak. Népes vidéki dán családból származik. Egyszer még ifjan hallott egy virtuóz vak muzsikust jazz-t zongorázni (az illető nevére nem emlékszem, de nem Ray Charles volt), és ezzel az élménnyel állítása szerint „megfertőződött” a jazz és úgy általában a zene imádatával. Elhatározta, hogy muzsikát tanul, ami mellett hűségesen ki is tartott – párhuzamosan a későbbiek során elvégzett teológiával és újságírói iskolával (ezért kerülhetett a főleg zsurnalizmusra szakosodott Askov élére). Máig a hangok a fő szenvedélye; rögtön a második este szervezett egy zenehallgatást a nagy előadóteremben, saját magyarázataival megspékelve. Annak ellenére, hogy ez az alkalom tipikusan az az eset volt, amikor egy megszállott igyekszik másokat elég rámenősen meggyőzni szenvedélye rendkívüliségéről, mégis jól éreztem magam, tetszett az ízlése és szimpatikus az előadásmódja is. Érdekes viszont, hogy a jazz és dán mivolta ellenére viszonylag szerényebb az angoltudása – odahaza persze ez is igen komolynak számítana.
