Szerdán leállt a tanítás, lassacskán a távozás előkészületeihez fogtunk. Először is minden tanulmányi csoport tartott egy prezentációt, ahol előadta, mivel foglalkozott a félév során, és mire jutott vele. Ennek keretében bepillantást nyerhettünk a Verdens Brenner („Égő világ”) csoport kutatási eredményeibe, valamint a drámacsoport is tartott egy estét mindenféle produkcióval. Egy másik csoport kiállítást tartott audiovizuális munkáiból, bár ezek kellően elvontak-modernek voltak ahhoz, hogy túl sokat ne lehessen kivenni a lényegből.
És persze a mi Crossing Borders csapatunk is előadta magát: csütörtök este Garba bevezetője után egyenként mindannyian néhány percben összefoglaltuk a személyes projektjeinket – már akinek volt, mert Simon semmivel nem tudott előrukkolni, Istán és Cornel rettentő vérszegény volt (a magyar fiú annyira lámpalázas volt, hogy nem is mert kiállni a cirka 50 fős „tömeg” elé), Sigurdur és Cisz pedig meg sem jelent a színen. A többiek azonban egész jók voltak: Petra a Franciaországban élő arab kisebbség helyzetét vizsgálta, Lorena pedig a Libanonban élő, személyazonosság nélküli palesztin menekültekét. Daniel a Shell cég Nigériában végzett kizsákmányolásáról számolt be, Manar pedig javaslatokkal rukkolt elő arra, hogy milyen intézkedésekkel lehetne Krogerupot még „zöldebbé” tenni.
Az én projektem az északi kultúra sajátságainak, illetve ezek előzményeinek, okainak vizsgálata a viking korban. Példaként a női dimenziót emeltem ki: tételem szerint ugyanis annak, hogy ma skandináviában a legjobb a nők helyzete, a történelmi előzmények az oka, azaz hogy a viking korban – a férfiak távollétében – a nők helyzete rendkívül megerősödött (különösen más társadalmakkal összevetve), ezt a kiváltságos pozíciót pedig át tudták örökíteni az évszázadokon mindmáig. Az előadás után többen is érdeklődtek a téma iránt, jó volt, hogy új szempontokat tudtam adni nekik, főleg azért, mert az errefelé kevéssé divatos nézeteimről is el tudtam gondolkodtatni őket.
Megint meg kell állapítanom, hogy ezek a 19-22 év közötti lányok és fiúk határozottan intelligensebbek, mint hazai kortársaik (bár ez talán félrevezető általánosítás lehet, hiszen egy ilyen kollégiumban nyilván a legintelligensebbek, legérdeklődőbbek, legtanultabbak gyűlnek össze). Tanulságos volt látni, hogy figyelmesen koncentrálnak minden előadásra (még azokra is, amelyek szemmel láthatóan gyatra színvonalúak voltak), és mint utóbb kiderült, nem csak udvariasan végighallgatták, hanem valóban végig is gondolták a témát, később aktívan vitatkoztak, kérdezgettek róla. Saját projektjeik kapcsán pedig egyértelmű, hogy nyitott szemmel járnak országukban és a nagyvilágban, éles szemmel észrevesznek érzékeny problémákat, és életrevaló megoldási javaslatokkal tudnak előállni – ami viszont a leglényegesebb, gyakran konkrétan hozzá is fognak a megoldáshoz, ilyen-olyan szervezeteket gründolva, és nem riadva vissza attól sem, hogy a harmadik világ isten háta mögötti vidékein vegyék kézbe a dolgokat. Ez tiszteletet érdemel. A munka után nyugodt kávéházi hangulatban telt az este: ki-ki csendesen beszélgetett, forró csokoládét vagy bort kortyolgatva.
A szellemi munka mellett a kétkezi sem maradhat el: szerdán és csütörtökön szinte az egész napot hatalmas takarító dzsihaddal töltöttük: pedánsan rohamosztagokat szervezve megcéloztunk egy-egy helyiséget, és a mennyezettől a padlóig áttakarítottuk. Az ilyen csináld magad tevékenység nagyon jellemző; Daniel meg is jegyezte, hogy a kissé arisztokratikus Kanadában az ilyesmi egyáltalán nem szokás: a diákok nem dolgoznak, a munkát fizetett személyzet végzi. Dániában viszont amolyan „tiéd a gyár, magadnak termelsz” proletár jelige szerint működnek a dolgok, még a tanárok is pucolták az ablakokat. Figyelemreméltó, hogy a dánok mintha kimondottan szeretnének takarítani: sosem próbálnak kibújni a feladat alól, és lelkiismeretesen, alaposan elvégzik, sőt, egynémelyek mások feladataiban is önként, amúgy szórakozásképp besegítenek. A projektemre visszatérve alighanem ez is az ősi múltból eredő sajátosság, amikor csak a példás, lelkiismeretes és önzetlen kooperáció révén tudtak egyről a kettőre jutni. Mivel Magyarországon nem ez a helyzet, bevallom, én sosem szoktam keresni az alkalmat némi plusszmunkára :))
A közösségi rendrakáson túl természetesen saját holmimat is csomagolni kezdtem: ahogy az utazás alkalmával lenni szokott, több cuccal megyek haza, mint amennyivel jöttem, ráadásul az idehozottak egy részét egyáltalán nem használtam. Például a nyári ruháimat, rövidujjú pólókat: az idő ugyanis továbbra is hűvös, tegnap egész nap esegetett. Hiába van június közepe, egy-két nap kivételével nem volt olyan időszak, amikor pulóver nélkül jártam volna odakint, de legtöbbször az épületben is jólesik hordani. Tegnap pedig még a fűtőtesteket is bekapcsolták. Előre kényelmetlen érzésem van az odahaza várható kánikula miatt: valami erősen azt súgja, hogy bizony sokszor fogom még visszasírni ezt a kellemes klímát.
Ebéd után Helsingørbe megyünk néhányan, ez lesz az utolsó közös programunk. Holnap érkezik Gyögyő, Detkóval is találkozunk – a régi ismerősök révén már valóban Magyarországra hangolódom.
