Keddenként nyolctól „Krogerup Café” van: valamelyik tanár szervezésében kötetlen „kávéházi” hangulatú, gyertyás-félhomályos együttlét. A ma estit Garba tartotta, aki amellett, hogy remek entellektüell, természetesen nem tudja meghazudtolni afrikai gyökereit, és mindig meglep bennünket valami sajátos ötlettel. Az óráinkon például gyakran javasol rendhagyó dolgot lazításképpen. Például mindig (afrikai) zenével kezdjük a foglalkozást, gyakran meditációszerűen behunyt szemmel. Máskor körbeállunk, és kézszorításokat vagy tapsokat adunk körbe (ez utóbbit csak körülményesen tudnám szavakkal visszaadni). Vagy ma délelőtt például kettesével kellett összeállnunk, és a két ember egy-egy kezével együtt egy tollat megragadva próbált egyszerre valamit (mondjuk városa egy nevezetes épületét) lerajzolni úgy, hogy egyszerre vezette is a tollat, meg engedte hogy a másik is rajzoljon. Habár ez így elég ellentmondásosnak tűnik (szerintem az is), mégis alkalmas arra, hogy felrázza a szellemi munka egyhangúságából az embereket, jó hangulatot teremtsen. És egyáltalán, Garba kiválóan ért ahhoz, hogy egyszerűnek, pozitívnak, magától értetődőnek állítsa be a dolgokat, kedvet adjon az embernek bármihez.
2009.01.29. 16:35
Gumicsizmás négereket nézek
Címkék: szórakozás
Ma este tehát ő szervezte a kávéházat, amelynek az afriaki zene volt a témája. Ez persze önmagában hatalmas és szerteágazó téma (a fekete kontinensen több mint háromezer nyelvet beszélnek, és legalább ennyi zenei irányzat létezik), de Garba a maga egyszerű stílusában mégis remek átfogó képet adott róla. Különböző filmfelvételeket néztünk meg, ahol afrikai zenészek, zenekarok játszottak, énekeltek és táncoltak. Azt lehet mondani, hogy a zene nyelve a leghatékonyabb (ha nem az egyetlen) kommunikációs forma Afrikában, ami nemcsak szórakozás, hanem alapvető társadalmi, kulturális, sőt politikai funkciója van: mindenkit aktívan bevon, és hagyományokat, történelmi információkat ad tovább.
Elképesztő volt látni, hogy a feketék szó szerint bárhol és bármikor képesek zenélni. Ezt az adottságukat bizonyára le lehetne tudományosan is írni, de mégis találóbbnak érzem egy ismerősöm megjegyzését, amely szerint „zabszem van a seggükben”, képtelenek egy percig is nyugodtan ülni. Ez nyilván egyrészt a természetükből is fakad, másrészt viszont a történelem által bő kézzel rájuk mért szenvedések közepette is a zene-tánc volt szinte egyetlen örömforrásuk. Sőt, olykor szinte az egyetlen kommunikációs forma is, hiszen például amikor az ültetvényeken tilos volt beszélgetniük, zenével vagy ütemes ritmusokkal küldtek egymásnak kódolt üzeneteket.
Ennek megfelelően különleges képességük fejlődött ki arra, hogy bármilyen eszközzel ritmikus hangokat tudjanak elővarázsolni. Nincs szükségük méregdrága hangszerekre: az ősz néger egy szál ócska gitárral dalra fakad falusi háza lépcsőjén. De még hangszerre sincs feltétlenül szükség: társa egy kődarabbal ütöget egy felfordított teknőt (mesteri módon). Vagy amikor az appartheid idején az aranybányákba kényszerítették őket, akkor jobb híján a gumicsizmájuk szárát ütögették (némileg a magyar csizmacsapkodáshoz hasonlóan); ebből aztán mára remek showelemeket is tartalmazó előadás is fejlődött, amely a hazai Experidance-hez hasonlóan mutatja be történelmüket. Sőt, még akkor sem hagyja el őket lelkesedésük és leleményük, amikor végképp semmiféle eszköz nem állt rendelkezésükre (mondjuk amikor Nelson Mandela évtizedeket töltött magánzárkában), ilyenkor kezükkel tapsoltak, ujjaikkal csettintgettek, vagy foguk között fújtál-szívták a levegőt valami egészen elképesztő előadást produkálva. No és persze énekeltek. Mindegy, hogy hogyan, de az éltető ritmusra szükségük volt.
Így tehát ez a szerencsétlen nép szerencsétlenségében is nagyszerűt alkotott. Nem csoda, hogy az afrikai zenéből alakult ki a mai könnyűzene számtalan műfaja a bluestól a jazz-en, a rockon, a reggae-n, a soulon és a rap-en át a hip-hopig.
Elnézve ezeket a felvételeket a magyar szemlélőnek az otthoni cigányok jutnak az eszébe. Az európai civilizáció büszke hordozóiként hajlamosak vagyunk néha lekicsinyelni ezeknek a színes bőrű emberek kultúráját. De így, északon, a borús klimatikus és emberi viszonyok közepette azért elgondolkodom, hogy voltaképpen merre is boldogabbak a bőrükben az emberek: az aranybányában közös éneklés közben, vagy a világ egyik leggazdagabb országában, ahol a kutya sem törődik a másikkal. Hm?
