Természetes dolog, hogy ha fél évig ennyi fiatal fiú és lány együtt van valahol, akkor ott gyengéd érzelmek szövődnek. Még itt, Krogerupban is, bár itt a gyengébb nem aránya nyomasztóan túlsúlyos, a rendelkezésre álló fiatalemberek pedig kiábrándítóan éretlennek tűnnek, így a perspektívák nem túl kedvezőek az ifjú hölgyek számára.
Az első ilyen jelenség nem is késett soká: ha jól emlékszem, egy-két hét után láttam, hogy kedves (akkor még csak majdnani) nyelvkorrepetítorunk, a tipikusan északias alkatú (röviden: húsos) Anna, valamint egy Aske (ejtsd: eskö, a név jelentése „hamu”) nevű kicsiny, és valamilyen oknál fogva túlnyomórészt atlétatrikóban mászkáló srác bizalmas ölelést váltottak a folyosón. Habár a dánok roppantmód kedvelik az ölelkezést üdvözléskor (főleg, ha nők találkoznak), ez egészen másfajta gesztus volt. Mivel Anna igen szeretetreméltó lány, örültem, hogy gazdagodott itt ilyen értelemben is. A későbbiekben azonban sosem láttam viszont ezt a bizalmasságot köztük, így nem egészen értettem, hányadán áll a dolog. Ha szeretik egymást, miért nem? Nem valószínű, hogy összekaptak volna, erre semmilyen jel nem utalt a viselkedésükben: egyszerűen úgy tettek, mint két, egymás számára teljesen közömbös személy.
Nos jó, elkönyveltem így a dolgot. Kisvártatva azonban hasonló helyzet alakult ki a langaléta Mikkel (ejtsd: mige') valamint a méretben is hozzáillő hosszú Astrid között – erről egyébként úgy szereztem tudomást, hogy véletlenül rájuk nyitottam egy hajnalon, amikor egy átmulatott éjszaka után az egyik konyhában aludtak egymás karjában. Másnap és a rá következő napokban azonban semmi tanújelét nem adták az egymás iránti vonzalomnak. Ezen még jobban meglepődtem, de amikor ugyanezt konstatáltam a kollégium legszebb (ám meglehetősen tüskés modorú) lánya, Trine, és a legjóképűbb fiú, Kasper, valamint a jól megtermett, pocakos Christian és a szintén dús termetű Kiki esetében is (nem is szólva a körülöttem örvénylő női pletykafészekből folytonosan áramló újabb és újabb információkról) , rá kellett jönnöm, hogy ez alighanem valamiféle újabb dán specialitás.
Fel kell tételeznem, hogy ezek a relációk nem ugyanolyan tartalmúak, mint amit mi ilyenként ismerünk – akár így, akár úgy vesszük. Nem szerelemről van szó, hanem talán egyfajta előrehaladott stádiumban lévő flörtről, esetleg trófeákat gyűjtenek csak úgy, vagy egyszerűen az időt múlatják a népek. Az viszont bizonyos, hogy ebben is jól megnyilvánul a dánok legendás individulalitása, és a másik ember mellett kitartani képtelen mentalitása.
Az a virágról-virágra repdeső mentalitás azonban, amit az ember elnéző legyintéssel elintéz tizenkilenc évesek esetében, azért mégsem normális mondjuk negyvenéveseknél. Márpedig nagyon úgy fest a dolog, hogy az ifjúkorban felvett „laza kötődés” stratégiája itt érett felnőttkorban is megmarad, ennek köszönhető, hogy itt az én környezetemben is szinte minden (ismert) családi kapcsolat meglehetősen kusza a sokszoros (mostoha)szülői, (mostoha)nagyszülői, (mostoha)testvéri viszony miatt. A legjobb pedig, hogy amikor az étkezőasztal mellett ilyesmiről a legmagátólértetődőbb természetességgel esik szó, akkor az embernek ehhez jó pofát is kell vágnia. Ha mindezt a bigott elődök előre látták volna, elszörnyülködtek volna. Ki tudja, talán itt az ideje, hogy egészséges családszemlélettel rendelkező nagyszámú muszlim és cigány bevándorlók kissé rendbetegyék Dániát :)
