Hétfőn és kedden a koppenhágai egyemeten jártunk egy-egy előadáson. Az elsőt egy japán professzor tartotta a „békeépítés” (peacebuilding) témájában, ez a globális konfliktusok témájához kapcsolódik a kurzusunkon (érdekesség, hogy a mi társaságunk tagjain kívül csak férfiak voltak a hallgatóságban). A második a globális polgárság (global citizenship) tárgyban folyt (itt a közönségben másodmagammal voltam férfi).
Mondhatnánk, hogy az elődaások érdekesek és fontosak voltak (megfigyeltem, hogy ez a két jelző minden kontextusban elhangzik ilyen esetekben), de egyik sem lenne igazán őszinte: az első még kevésbé, mint a második. Bár mindenből lehet valamit tanulni, de egy jobbára általánosságban mozgó ismertetés arról, hogy Japán hogyan járul hozzá a különféle konfliktusokból kilábaló országok helyreállásához, illetve egy elemzés arról, hogyan befolyásolja a stockholmi és a koppenhágai nemzeti múzeum a globális polgárság ideájának kialakulását, mégsem valami érdekfeszítő. Néha túl sok marginális vagy banális témával foglalkozunk, ez az érzésem.
A második leckéből azonban mégis megmaradt bennem egy jó gondolat. Az előadónő – egy brit professzor – sok egyéb mellett említést tett arról, hogy ma, a globális világban három fő világnézeti „csomag” (package) kering, ez befolyásolja az emberek, gondolkodók és politikusok jelentős részét. Az első, hosszú ideje divatos a liberális csomag, amely, mint tudjuk, a hagyományos értékrendek kritikáját, az értékek relativitását, a kisebbségek többséggel szembeni favorizálását, a különböző csoportok közötti határok lebontását, összemosását preferálja. A második a régebben egyeduralkodó, ma kissé megtépázott vallásos-konzervatív csomag, amely a hagyományos értéket tiszteletét, a tekintélyt, valamilyen transzcendens-vallásos értékrendet vesz alapul, és általában hisz bizonyos nézetek-értékek objektív jó voltában, amivel szemben állókat objektíve rossznak tart és igyekszik legyőzni. A harmadik, amely mostanában egyre inkább teret nyer, a környezetvédelmi csomag; ennek hívei szerint a világ legégetőbb problémája a környezetszennyezés, és az emberek életének-értékrendjének középpontjába a materiális értelemben fenntartható életvitelt helyezi.
Ez az amúgy mellékesen elhangzott definíció-csoport szerintem nagyon precíz és találó. Ha megpróbálom elhelyezni ebben a rendszerben a környezetemet, akkor azt hiszem, ez az egész oktatási rendszer a liberális csoportba tartozik, amely azonban egyre inkább a zöld irányzat hatása alá kerül. Jómagam a konzervatív csoportba tartozom, és bizonyára ez az oka azoknak az ideológiai-egzisztenciális konfliktusoknak, amelyek során szembekerülök az intézménnyel vagy néhány diáktársammal, vagy néha Garbával (persze ezek a konfliktusok azért mindig igen visszafogottak és jobbára intellektuálisak). Nincs is ebben semmi baj. Amit problémának érzek, az az, hogy a liberális felfogás hívei a maguk „rugalmas”, viszonylagosító és toleráns nézeteit tekintik alapvető hermeneutikai elvnek, és mindent ebben, ezzel akarnak értelmezni. Nem értik, hogy aki nem ebben a rendszerben van, az egyáltalán nem tekinti a toleranciát és a relativitást iránymutatónak. Azt mondhatjuk tehát, hogy az ő toleranciájuk és rugalmasságuk csak egy bizonyos szint után létezik: azután, amikor a vita résztvevői már elfogadták ezeket mint alapelveket – amely során a nem-liberálisok értelemszerűen önellentmondásba kényszerülnek.
Vegyünk egy példát. Általánosan elfogadott nézet errefelé, hogy a különböző vallások, sőt, a vallás nélküli világnézet is mind egyforma értékes (vagy értéktelen). Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen annyiféle ember van itt, senki nem akarja/meri állítani, hogy az ő felfogása jobb, mint a többieké. Természetesen ezt a viszonylagosítást főleg azok hangoztatják, akik semmilyen valláshoz nem tartoznak, és a hívő jelenséget mint egyfajta alapvető attitűd különböző, ám történelmileg eltérő módon kialakuló formáit azonosítják. Ennek meg is van a belső logikája. Viszont a másik oldalról: ha van egy személy, aki a saját vallását – a vallás jellegéből természetesen adódó módon – igazinak tartja, az a többi vallást nem tarthatja ugyanúgy igaznak, és persze a vallásnélküliséget sem. Ez is teljesen loglikus. Viszont ez utóbbi konzervatív felfogást, amely objektíve jónak tart bizonyos értékeket/magatartást/gyakorlatot, elítélik az előbbiek, pusztán azért, mert nem az ő logikájukat, hanem a saját belső logikáját követi. Érdekes és mindennapi konfliktus, nehéz rá megoldást találni. Szerintem a megoldás az lenne, ha a tolerancia nem csak második szinten, azaz a saját logikán belül érvényesülne, hanem első szinten, a másik logikával szemben is – azt hiszem, ez egyáltalán nem lenne önellentmondás.
Így adódik az a furcsa helyzet, hogy két, azonos módon konzervatív, de nem ugyanazon rendszert követő személy furcsa módon egymással sokkal inkább szövetségre tud lépni, mint az elvileg értékközömbös liberális felfogásúakkal, akikkel minduntalan szellemi konfliktusba kerül. Ki tudja, talán ebből az következik, hogy a kisebbségbe szoruló tekintélyelvű kereszténység a nem is olyan távoli jövőben nagy történelmi ellenfelével, a tekintélyelvű iszlámmal kényszerül ideológia szövetségre saját mostohagyermekével, a liberalizmussal szemben?
Talán ez túl elvont és tömény eszmefuttatás volt – ha valaki mégis eljutott ide a végére, az kap egy nyalókát :)
