Danmark

Ezen a héten őszi szüntet van a dán tanulóknak, így Askovból is kereket oldott minden bennszülött – csak mi, külföldiek maradtunk péntek délutánra az épületben. Már Krogerupban is kedveltem az ilyen családias hétvégéket; ha túl sokan vagyunk, akkor túl személytelen a társaság, így viszont az a néhány itt maradó mindig jobban egymásra lel.

Délután újra besétáltunk a „városba”, Vejenbe. Már többedszerre jártam ott; habár néhány üzletet meg a könyvtárat leszámítva tulajdonképpen az égvilágon semmi nincs ott, jólesik az a néhány kilométeres séta odáig meg vissza. Próbáltunk egy kávézót keresni, ahol elüldögélhetnénk, de bizony még a helybéliek is csak hosszas gondolkodás után tudtak útbaigazítani: végül egy McDonalds és egy cukrászda keverékére emlékeztető egységben kötöttünk ki porból rögtönzött forró csokoládénkat iszogatva.

Este játszottunk. Először asztalifocit, majd átnyergeltünk az asztaliteniszre – orcátlanul kihasználva azt az adottságot, hogy a pingpongasztallal egy térben tárolják a bulikra tartogatott sörkészletet :) Hamar kiderült, hogy a csoporttársaimnál jobban játszom, viszont az is, hogy különös szomszédom, Lars nálam is ügyesebb (ez a fickó tele van meglepetésekkel), így párosban Ágival jól kikaptunk.

Szombaton újra kirándulást szerveztünk, ezúttal a legközelebbi valamirevaló városba, a Jylland keleti szélén, a tengerparton innen 20 km-re fekvő Koldingba mentünk. Itt már el lehet tölteni értelmesen egy napot: van egy komoly vára, több múzeuma, egészen hangulatos kis belvárosa – csakhogy társaságunkban két hölgy is akadt, így a békesség kedvéért inkább velük jártuk az üzleteket. Ezúttal különös módon nem is annyira bántam: én is szétnéztem LEGO-fronton illetve egy-két könyvesboltban. A főtéren épp maratoni gyaloglóversenyre készültek, és egy egészséges étkezést népszerűsítő kampányba is botlottunk (bioalmával kínáltak; mivel azonban mióta csak Dániában vagyok, mindig is bioélelmet ettem, nem volt túlságosan nagy újdonság számomra a dolog).

Boguslaw mindenáron le akart menni a tengerpartra. Tulajdonképpen ez nem is a tenger, csak egy hosszú öböl belső vége, ráadásul cseppet sem hangulatos rakpart, de hogy az egyébként nem túl sok vizet zavaró lengyelnek is kedvére tegyünk, engedtünk neki. Nem kellett volna. Az egyébként is kellemetlen hideg és – nem találná ki az olvasó – szél odalent rendkívül zavaró volt, ráadásul nélkülözte azt a hangulatot, ami Rømø szigetén kísérte. Az olasz Chiara nem is bírta tovább, így az ipari létesítményekkel szegélyezett unalmas rakpart végigsétálásának ambiciózus lengyel tervéről le kellett mondanunk. A kocsihoz visszafelé sétáltunkkor belebotlottunk egy öreg, mulatságosan nagy adó-vevő készüléket cipelő, terepszínű uniformisban ténfergő katonával, aki annak ellenére, hogy szokatlan módon nem beszélt angolul, mindenáron útba akart igazítani bennünket valahová – rejtély, hogy miért, ugyanis mi pontosan tudtuk, hová akarunk eljutni és hogyan. Odahaza az üres házban csendes beszélgetéssel töltöttük az estét. Éreztem, hogy a hideg széllel bírkózástól kissé megfáztam, így vasárnap inkább ki sem dugtam az orrom a szobámból.

Vasárnap délután aztán újra felpezsdült az élet, ugyanis a szünet idején Familiekursus (családi kurzus) számára ad otthont Askov. Ez tulajdonképpen egy rekreációnak és egy szekuláris lelkigyakorlatnak a keveréke: megjelenik a színen vagy száz ember (leginkább nagyszülők és kisiskolás korú unokáik, néha szülők is), akik az intézmény által szervezett mindenféle játékkal foglalják el magukat. Pontosan nem egészen világos számomra, hogy ez miért jobb, mintha egyszerűen csak a nagyszülőknél nyaralnának a gyerekek, de szemmel láthatólag elterjedt és nem is olyan rossz szokás – elvégre így nem csak egymással, hanem más nagyszülőkkel-gyerekekkel is találkoznak. Az már persze más kérdés, hogy a lármás zsivajtól az ember nehezen tud elaludni este, de hát ekkora áldozatot meghozhatunk a családok öröméért ;)

Hogyan is telik egy átlagos hét itt Askovban? Természetesen szigorú rend szerint, amelynek komoly betartását meg is követelik. A hétköznapi napirend nem csak gazdagon megpakolt, hanem bizony elég feszített is: a reggelitől kezdve egészen a vacsoráig bizony csak 10-15 perces szabadidőnk van. Ez Krogerupban nem így volt: ott azért nagyobb laufot tartottak az előadások között, az étkezésre is több idő jutott, sőt, ebéd után még szundítani is tudott az ember, ha éppen akart.

Reggel háromnegyed nyolckor keződik a nap a fél kilencig tartó reggelivel – a háromnegyed órás tartam az früstöknél mondjuk elegendő, de a fél egyes ebédnél és a negyed hét órakor kezdődő vacsoránál azért jobban örülnék mondjuk egy órának: eleve lassan eszem, főleg ha társaságban étkezem. A három főétkezésen kívül még több egyéb „hivatalos” alkalom is nyílik az evésre-ivásra: 10.15-től és 16.00-tól az ebédlőben tízórai és uzsonna van, és érdekes módon este nyolc óra körül a társalgóba is kitolnak egy alaposan megrakott zsúrkocsit, fogyás veszélye tehát senkit nem fenyeget. Az ételről majd később külön is írok, itt csak annyit, hogy egészen ehető, ami főleg a másutt Dániában szerzett borzasztó tapasztalataim után bizonyult kellemes meglepetésnek.

Na persze az étkezések szüneteit is megpróbáljuk hasznosan kitölteni. Reggeli után minden nap félórás „reggeli gyülekező” van, amelyet Krogerupban már megszoktam, bár ott hatékonyabbnak bizonyult a dolog, mivel alapvetően gyakorlati információk megosztására szolgált, itt azonban a legtöbbször csak a dánok rögeszméjeként szolgáló énekléssel telik.

A mi tulajdonképpeni tárgyunk, a dán nyelv és kultúra (Dansk Sprog og Kultur) csütörtök kivételével minden nap kitölti vagy délelőttöt vagy délutánt. Ez a foglalkozás – nevének megfelelően – két részre oszlik: az elsőben a nyelvre koncentrálunk, a másikban az ország történelméről, mindennapjairól, vallásáról, szociális rendszeréről, kultúrájáról és hasonlókról hallgatunk előadásokat, olykor meghívott előadók közreműködésével.

A maradék fél napban egyéb szakkörök, szabad foglalkozás, előadás adódik, amelyeken a dán diákokkal együtt veszünk részt: kerámia, festés, dráma, zeneszövegírás, politika, vallás, bevezetés a zenébe. A kikapcsolódást a hétfő délelőtti sport, valamint a péntek esti buli szolgálja. Vacsora után sem maradunk azonban program nélkül: filmvetítés, koncertek, énekkar várja a tanuló ifjúságot. Egyedül péntek délután van három órátol lyuk az órarendben. Na és természetesen hétvégente, amikor teljesen magunkra vagyunk utalva; a dánok ilyenkor gyakran hazautaznak, mi pedig (reményeim szerint) utazással, kirándulással fogjuk magunkat elfoglalni.

Egyrészt jó dolog ez a bő programkínálat, másrészt azonban kicsit fárasztó is. Ha az ember mindenen megpróbálna részt venni (és akkor ne említsük a magunknak szervezett játékokat, beszélgetéseket), a nyelvtanulásra voltaképpen nem is igazán jutna idő. Ezen kívül én örülnék azért a blokkok között egy-egy hosszabb szünetnek, amikor amikor mondjuk ledőlhetnék az ágyamra és olvashaték egy sort például. No de sebaj, legalább igazán nem mondhatjuk, hogy tétlenül lógatnánk a lábunkat ;)

(Cseh Tamás)

Arról már szóltam, hogy itt Askovban rajtunk, külföldieken kívül nem csupán a dán fiatalok népfőiskolája működik (amelybe félig-meddig mi is be vagyunk tagozódva), hanem egy-két időlegesen zsákutcába jutott életű meglett ember (pl. szomszédom, Lars) is menedéket talál hosszabb-rövidebb időre.

Intézményünk azonban még ennél is komplexebb, lévén hogy idős emberek számára is biztosít különféle elfoglaltságot, így öregeket gyakorta látunk az épületegyüttesben jönni-menni, üldögélni. Egy részük itt lakik Askovban, egészen pontosan az iskola mögötti (speciálisan számukra épült) lakóparkban illetve a helyi idősek otthonában, és bejárnak hozzánk különféle programokra vagy átböngészni az újságot.

Az ilyen alapszolgáltatásokon kívül azonban léteznek kimondottan „időskurzusok” is. A skandináv országban élő öregek roppant szerencsések: a világon a legjobb nyugdíjjal és időskori ellátásokkal vannak ellátva, ugyanakkor a jó életfeltételeknek köszönhetően általában remek egészségnek, ami pedig még jobb: életkedvnek örvendenek. Emiatt aztán életük utolsó évtizedeiben is meglehetősen aktívak: sokat utaznak, lehetőleg munkát is vállalnak még, szeretnek mindenféle új dolgot megismerni, bepótolni olyan hiányosságokat, amelyekre fiatalkorukban nem nyílt módjuk. Erre építenek az askovi időskurzusok, amelyek néhány hét, egy-két hónap időtartamban kínálnak mindenféle témában (zene, tudományok, művészetek, természetjárás, mozgás és egészség, kreatív dolgok) előadásokat a vén vikingeknek, akik – mintegy jó értelemben második fiatalságukat élve – láthatóan vevők a dologra. Olyannyira, hogy a szolgáltatás igazi formája nem is az askovihoz hasonló kiegészítő kurzus, hanem a kimondottan idősek számára létrehozott seniorhøjskolék intézménye, amelyekből 4-5 található az országban.

Az igazi vitalitást azonban nem az öregek hozzák a házba, hanem a mindenütt nagy számban nyüzsgő tizenéves fiatalok. Intézményünkben ugyanis efterskole (utóiskola) is működik, ami – a középiskola és az egyetem közötti højskoléhoz hasonlóan – az általános és a középiskola között kínál egy opcionális extra évet a gyerekeknek. A tartalma is hasonló: különféle „studielinie”-k (tanulmányi irányok) közül választhatnak olyan tárgyakkal, mint mondjuk az irodalom, dán vagy idegen nyelv, fizika, zene, stb. amelyekkel jövendő tanulmányaikat kívánják valószínűleg elősegíteni.

Az ide járó mintegy 150 fős gyerektömeg ránézésre, viselkedésre nagyon hasonlít bárhol másutt Európában fellelhető kortársaihoz: jobbára zajosak, bizarr öltözéket és égnek álló hajat hordanak, viselkedni pedig kevéssé tudnak (utóbbinak jó tanújelét adták egy tegnap esti helyi jazzkoncerten botrányos magatartásukkal – bár ha jobban belegondolok, 25 évvel ezelőtt mi sem voltunk sokkal jobbak a Bánk bán előadáson). Kedvenc figurám egy puha, dundi fiú, felmeredő sörtehajjal, aki előszeretettel visel famert, strandpapucsot (benne meztelen, ha a szemem nem csalt, sötétre festett körmű lábfejeivel), valamint egy bő velúrzakót, ami az ujján mulatságosan hosszú, hasán összegombolva viszont igencsak megfeszül. A nagyszámú ifjat egyébként meglehetős vaskézzel kommandírozzák, ami főleg a megengedő dán környezetben fura. Jó példa erre az étkezés, amit a 150 – egyébként szabott, és az asztalok szélén kis táblán feltüntetett ülésrend szerint helyet foglaló –  gyerek akkortájt szokott befejezni, amikor mi épp elkezdjük, így a záró aktusoknak általában szemtanúja vagyok. A szokásos zsivajgással folyó lakmározásnak az egyik tanár éles hangú kézikolompolása vet véget, amire – mintha csak elvágták volna – mindenki elhallgat. A nagy csendben a tanár egy harsány „egészségetekre” kiáltást hallat, amire a nebulók kórusban választ zengenek (valami olyasmit, mint nálunk annak idején: „kö-szön-jük-széééépen, vííí-szont kíííívánjuk”). Egy újabb jeladásra sebesen gyűjteni kezdik a használt edényeket, mégpedig predáns rendben: a sor végéről adogatják egymásnak, a sor elején ülő szépen egybegyűjti, összerakja a tányérokat. Eztán távoznak. Egy kadétiskolát képzeltem mindig ilyennek :)

Askov közönsége tehát igencsak változatos. Jó lenne valamilyen módon más korosztályok tagjaival is kapcsolatba kerülni, hogy szélesítsük látókörünket, erre azonban egyelőre nem sok lehetőség kínálkozik.

Minden hasonló dán főiskolára jellemző, hogy a vezető személyisége a szokásosnál is jobban meghatározza a karakterét. Részben ennek a kecsegtető „önmegvalósítási lehetőségnek”, részben pedig a poszttal járó általánosan elismert presztízsnek köszönhető, hogy a forstander („elöljáró”, rektor) állása eléggé keresett az országban. Korábban már volt módunk megismerni egy ilyen személyt Rikke Forchhammer személyében. Most vessünk egy pillantást Askov rektorára, Ole Klobbelgaardra.

Az ötven-egynéhány éves magas, nagydarab, nagyhangú, életvidám férfi a vidéki dánok tipikus megjelenítője: jól szituált, kiegyensúlyozott, művelt, határozott, közvetlen. Szeret beszélni, általában mélyen az ember szemébe tekintve, kissé szuggesszív módon (amit én általában kissé nevetségesnek tartok, de ezúttal mégsem túl zavaró). Nyelvtanárnőnk, Ine az élettársa, az iskolához tartozó egyik régi, nagy házban laknak, kettejüknek különböző korábbi kapcsolataikból összesen nyolc gyermekük van. Egyik első este játékra-beszélgetésre voltunk hivatalosak hozzájuk, akkor láttam, hogy remek könyv- (Dosztojevszkijtől az ógörög nyelvű újszövetségig) és lemezgyűjteménye van.

Tanulmányai (legalábbis amit ismerek belőle) elég változatosak. Népes vidéki dán családból származik. Egyszer még ifjan hallott egy virtuóz vak muzsikust jazz-t zongorázni (az illető nevére nem emlékszem, de nem Ray Charles volt), és ezzel az élménnyel állítása szerint „megfertőződött” a jazz és úgy általában a zene imádatával. Elhatározta, hogy muzsikát tanul, ami mellett hűségesen ki is tartott – párhuzamosan a későbbiek során elvégzett teológiával és újságírói iskolával (ezért kerülhetett a főleg zsurnalizmusra szakosodott Askov élére). Máig a hangok a fő szenvedélye; rögtön a második este szervezett egy zenehallgatást a nagy előadóteremben, saját magyarázataival megspékelve. Annak ellenére, hogy ez az alkalom tipikusan az az eset volt, amikor egy megszállott igyekszik másokat elég rámenősen meggyőzni szenvedélye rendkívüliségéről, mégis jól éreztem magam, tetszett az ízlése és szimpatikus az előadásmódja is. Érdekes viszont, hogy a jazz és dán mivolta ellenére viszonylag szerényebb az angoltudása – odahaza persze ez is igen komolynak számítana.

Az időjárásról csak most számolok be ideérkezésem után először, főleg mert ezen a téren túl sok újdonság, változatosság nincs. Szél, eső, sok szél, kevés eső, pici nap, kevés szél, sok eső – nagyjából ez a minta ismétlődik. Amikor Magyarországról elindultunk, utunk jó részén kifejezetten meleg volt még. Amint azonban elhagytuk Kiel környékét és közeledtünk a dán határ felé, mintha egy áttetsző takaró alá bújtunk volna be – és hopp, a napsütéstől néhány hónapra el is búcsúzhattunk.

A hőmérséklet úgy tíz fok körül mozog. A rövidujjú holmimat azóta sem kellett elővenni, sőt, a vékonyabb esőkabát önmagában nem is elég, jó, ha vastag pulóvert húz alá az ember. A fűtést a szobákban már bekapcsolták, de a közösségi helyiségekben néha bizony elég hűvös van.

Sjællandon hozzászoktam az esős-borús napokhoz. Tulajdonképpen nekem nincs ellenemre a nedves levegő, bár azért így tél felé közeledve nem túl kellemes (persze mit nem adtam volna odahaza a nyári kánikula idején ezért a klímáért). Valahogy itt Jyllandon azonban mintha még szeszélyesebbek lennének az elemek. Nem túlzás azt állítani, hogy 10-15 percenként teljesen megváltozik néha az idő: a szemetelő esőt minden előzmény nélkül rövid időre szikrázó napsütés követi (ez majdnem minden nap előfordul néhány percre), aztán megint heves zápor kezd rá. Ez a gyakorlati életet eléggé megnehezíti: nem nagyon lehet hosszabb kirándulást, sétát, kerékpározást kivitelezni úgy, hogy az esőt megúsznánk. Persze erre azért fel lehet készülni, de még így, az országban eltöltött hónapok után is meglep, mennyire rá tud szedni hívogatásával a napocska csak azért, hogy jót nevessen odafentről, amikor fedezéket keresve menekülünk az eső elől, hogy aztán a szél egy-kettőre felszárítsa rajtunk elázott ruhadarabjainkat. Tegnap például sétáltam egy órát a faluban, ezalatt körülbelül ötször kellett beállnom tető alá majd pedig elővenni a napszemüvegemet.

És ezzel érkeztünk el a jyllandi klíma legkülönösebb eleméhez, az állandó szélhez. Az állandó erős szélhez – nem véletlen hogy itt találták fel az elektromos szélkereket, amelyekből mindenütt látni errefelé. Kétségtelen, hogy ha valamiből Dánia nagyhatalom, akkor az a kimeríthetetlen szél. Tulajdonképpen mivel állandóan fúj, az ember ehhez is hozzá tud szokni, nem annyira zavaróak még az erős lökések sem, eltérően Magyarországtól, ahol a fúvások mindig zűrzavarokat okoznak (érdekes módon ez a hóhelyzethez hasonló: Moszkvában ez valahogy sosem gond, Budapesten viszont mindig).

Ezzel együtt jól együtt lehet élni az időjárással. Főleg, ha dánnak születik az ember – akkor a metsző szélben is egy szál ingben sétálhat zavartalanul.

Vasárnap első ízben mentem el templomba – mivel katolikus legközelebb csak a 20 km-re fekvő Koldingban van, ezúttal csak ide a helyibe. A vidéki templomok vagy az angliaiakhoz hasonló középkori eredetűek, vagy jobbára a XIX-XX. századból való modern épületek – a két csoport tagjai eléggé egy kaptafára készültek. Az askovi utóbbiak közé tartozik, majdnem pontosan olyan, mint a humlebæki volt: egyszerű, tiszta, jól karban tartott, ingerszegény épület, ahová egyszerű, tiszta, jól karban tartott, unalmas polgárok járnak egyszerű, letisztult, egyhangú istentiszteleteikre. Az egyik esti beszélgetések során egyszer szóba került, hogy a dánok jelenét, mentalitását valószínűleg nagy hatással befolyásolta protestáns vallásuk; én úgy vélem, hogy épp azért választották (illetve fejlesztették ki) sajátos lutheránus vallásukat, mert ez illett hozzájuk leginkább.

Hetente csak egyszer, vasárnap tíz órakor van alkalom, amikor a kétszáz fős épületben úgy 50-60 decens hívő van jelen – érdekes módon szinte kizárólag 50 év felettiek, mindössze három tinédzser üldögélt a többiektől távol az oldalhajóban. A liturgia, ahogy írtam, meglehetősen lapos: néhány olvasmány, prédikáció, rövidebb könyörgések, úrvacsoraszerűség, és természetesen rengeteg ének abból a fajtából, amelyből ha egyet-kettőt ismerünk, akkor már mindet ismerjük (bár ez odahaza is így van ezzel a műfajjal). Énekből amúgy szinte túlságosan is el vagyunk látva egyébként az iskolában, a templomban mégis örülök neki, mert a könyvből szépen, tisztán érthető a szöveg, lévén hogy a szókincs és a téma elég behatárolt – nyelvgyakorlásnak nem utolsó.

A kis egyházközség „személyezete” teljesen elnőiesedett. (Meggyőződésem szerint ez a sors várna ránk, katolikusokra is, ha nem lennének kizárva a szolgálatból, lásd a ministránsok között a lányok térnyerését.) A „plébános” is hölgy (Hasse Nedleberg Jørgensen), valamint az épp most szolgálattevő „káplánnő” (Inge Karlund Bach), aki úgy harminc körüli éveivel, melírozott, égnek meredő hajával, vékonyka termetével és hangjával kimondottan mulatságos benyomást kelt (legalábbis bennem) a szószéken. Azon már nem is csodálkozom, hogy persze a kántor is nő...

Mivel a prédikációból és az imádságokból egyelőre többet nem értek meg mint amennyit megértek, a templomi újság böngészésével töltöttem az időt. Ebből az igényesen megszerkesztett, de mégis egyszerű füzetből megtudtam, hogy iskolánk igazgatója, Ole tagja a helyi egyháztanácsnak, hogy felújítják a paplak déli homlokzatát, hogy mikor lesz a következő „szerdai találkozó” (amely sorozatban olyan témákról van előadás, mint az irodalom, jó művészet és mennyei humor) vagy orgonakoncert. A legérdekesebb hír az volt, hogy könyveket, játékokat, színes ceruzákat tartalmazó „templomi csomagokat” (kirketasker) készítenek a kisgyerekeknek, amelyekkel az „unalmas” istentiszteletek alatt elfoglalhatják magukat a 0-8 évesek az egyik oldalhajóban. Az egyháztanács ezzel próbálja visszacsábítani a láthatóan valóban hiányzó kisgyermekes családokat. Nos, majd meglátjuk, milyen eredménnyel.

Az egyházközség honlapját meg lehet tekinteni itt.

Első szabad hétvégénken Ágival, a lengyel Boguslaw-val és a szlovák Stanislavával máris heveny utazásba fogtunk, hiszen ki kell használnunk a még viszonylag élvezhető októberi időjárást. Jyllandon nem túl sok igazán érdekes látnivaló van, sajnos főleg nem a mi környékünkön, ezek közül a legfontosabbakat szombaton be is jártuk. Az időjárás induláskor még egész biztatónak tűnt (az ég ugyan felhős volt, de nem volt hideg), később azonban kissé megtréfált bennünket.

Első úticélunk a kb. 35 km-re fekvő történelmi városka, Ribe volt (képek itt). Az apró, 8000 fős helyiség tényleg hangulatos, bár annyira hasonlít a sjaellandi Køgére vagy Helsingørre, hogy számomra már szinte megszokottnak mondható. Oly kicsi, hogy tulajdonképpen egy szűk délelőtt alatt be lehet járni minden nevezetességét – no persze ha nőkkel van az ember, akkor szerencsére néhány órás nézelődés-vásárlás segít kitölteni az időt. Szerettük volna megtekinteni az itteni „fekete nap” nevű természeti jelenséget, mivel azonban délután ötig még jócskán volt időnk, kiruccantunk az innen újabb 30 km-re lévő Rømø szigetére (ebből a távból mintegy 10 km-t tesz ki a szigetet a szárazfölddel összekötő „földhíd”) (képek itt). Nekem ez sokkal jobban tetszett annak ellenére, hogy itt gyakorlatilag csak természeti látnivalókat látni, lakosság, települések szinte egyáltalán nincsenek. Először sétáltunk egyet egy kisebb erdőben, aztán kimentünk előbb a csendesebb keleti, majd a szeles nyugati partra. Ez utóbbi rettentő élvezetes volt: a szél olyan erős volt, hogy nekidőlve fel lehetett rá feküdni, meg-megtartotta az ember súlyát. A parton homokdombok halmozódtak fel, ezeket megpróbáltuk megmászni; egy magasabb pontra azonban az ellenszél miatt többszöri próbálkozás ellenére sem tudtam fellépni, mindig visszafújódtam. Ez a kis videó a túráról talán visszaad valamit a parti hangulatból:

Remekül szórakoztunk, de sajnos visszafelé sétálva egy hirtelen és intenzív eső teljesen eláztatott bennünket, amit azért a viszonylag hűvös időben már egyáltalán nem találtunk mókásnak. Habár a kocsiban többé-kevésbé megszárítkoztunk, hazafelé Ribénél már nem volt kedvünk várni a madárfigyelésre, így rögtön Askovot céloztuk meg. Az egész napos szabad levegős program jól kifárasztott bennünket, így este már nem csináltunk semmit.

A szombat azért összességében jól sikerült – remélem, az elkövetkező hétvégékre is találunk majd értelmes úticélokat.

Nem is fiatalos dán közegben lennénk, ha nem lenne a közösségi élet egyik oszlopa a közös buli (aki olvasta Krogerup-beli beszámolóimat, annak a téma már ismerős). Askovban is az egyik első dolog a „bulibizottság” felállítása volt, amelynek a péntek esti partik megszervezése lesz feladata. Minthogy Ágnes – egyetlen külföldiként – bekerült a szóban forgó bizottságba, első kézből származó információim voltak a készülődésről. Ahogy kiderült, ez aztán a legkevésbé sem volt árnyalt munka: tulajdonképpen a sörök (és Ágnes győzködésére néhány palack bor) beszerzésén kívül egyébre nem is terjedt ki, hiába igyekezett honfitársnőm valamiféle konkrét tartalom, program, vagy legalább a zenei terv körvonalazására.

Ebből már gyanítottam, hogy itt valami másfélére kell számítanom, mint amit Krogerupban megszoktam, ahol a kifinomult tervezést az ambíciózus, számos részletre kiterjedő végrehajtás követett – nem egyszer meglepő, merész, vagy egyenesen elképesztő, de mindenképp igen kreatív és nagyszabású végeredménnyel.

Askovban meglehetősen visszafogott estének lehettünk tanúi. Összejövetelünk helyszíne egy kisebb különálló ház, ahol gyertyafény mellett üldögélt és iszogatott harmincfős társaságunk. A lányok – akik itt is jelentős túlarányban vannak – láthatóan készültek az alkalomra, némelyikük kimondottan alkalmi módon jelent meg. A fiúk ezzel szemben a szokásos, mindennapos viseletükben vettek részt, és meg kell mondanom, a rendezvény hangulatához sokkal inkább illett az utóbbi. Zene volt ugyan, de eléggé a háttérben, táncra is csak Ágnes unszolására került sor, akkor is csak hellyel-közzel, főleg a külföldiek részvételével. Az egész inkább egyfajta szolid családi összejövetelre (vagy még inkább a dánoknál elterjedt „hyggére”) emlékeztetett, mint féktelen kicsapongásra.

Ennek ellenére persze az italnak, főleg a sörnek központi szerepe volt, ami már előre látható volt az utóbbiból felhalmozott irdatlan mennyiségből. Amikor játékra került sor, az is valamilyen ivós játék volt (sajnos a pontos lényegét nem sikerült kihüvelyeznem). Jelentős lerészegedésre azonban nem került sor.

Összességében nem volt rossz este, sokat beszélgettünk, néha asztalifociztunk egyet, a dánok is kedvesen invitáltak bennünket, társalogtak velünk. Kérdéses azonban előttem, hogy miért éppen így zajlik a buli, hiszen ez sokkal inkább lehetne egy akár minden esti kávéházi hangulatú összejövetel, mintsem a hét csúcspontját jelentő szórakozás. Ez a kérdés persze túltengő dinamizmustól hajtott honfitársnőmet foglalkoztatja inkább, aki mindenáron alaposabban akar kibontakozni. Nos, rajta – lehet, hogy a péntek esték nem mindig maradnak ilyen visszafogottak?

Kedden volt az első dán órám. Korábban írtam róla, milyen várakozással kezdtem ebbe már tavasszal, és hogy milyen nehézségek után, mekkora csalódással adtam fel végül is hónapok után. Szó ami szó, nem voltam felkészülve rá, hogy a dán bizony egyszerű nyelvtana mellett az egyik (ha nem „a”) legnehezebb kiejtésű európai nyelv. Különös azonban, hogy miután nyár elején feladtam a küzdelmet, a dánok között eltöltött öt hónap vége felé mégis elértem arra a szintre, amikor – bár gyakorlatilag alig tudtam beszélni – mégis kezdte elveszíteni természetellenes kihüvelyezhetetlen jellegét a nyelv: ráéreztem a furcsa hangokra (néha több-kevesebb sikerrel reprodukáltam is őket), fel-felismertem egy-egy szót beszéd közben, egyszóval megszoktam.

Mikor aztán hazatérésem után értesítést kaptam az ösztöndíjról ide Askovba, még szerencsére élt bennem ez a hangulat. Elővettem a nyelvkönyveket, amelyekről azt hittem, sosem lesz rájuk szükségem), tanulgattam a leckéket a remek Ny i Danmark honlapról, magoltam a szavakat, olykor egy-egy újság oldalára is rápillantottam. Sosem hittem volna, de azon vettem észre magam, hogy kifejezetten kedvet érzek a nyelvhez.

Ezek után amikor most átléptük a dán határt, kifejezetten otthon érzés fogott el az ismerős és értelmezhető feliratok láttán. Magabiztosságomat tovább növelte, amikor a begtanult frázisok birtokában egészen jól elkommunikáltam a dánokkal – no persze csak ezen frázisok erejéig, de azért mégis. Már elmondhatom, hogy meg tudom valamelyes eséllyel állapítani, miről beszél valaki. Mindez ugyan tényleg jó érzés volt, de persze tisztában vagyok azzal, hogy elég szerény alap és a sikerélmény további tanulás nélkül nem tart ki soká. Ezért vártam az első nyelvórát, amelyből egyébként heti három nap 3-5 óra lesz, kiegészítve kulturális ismeretekkel. Egyelőre pozitív a benyomásom – főleg Krogeruppal összevetve, ahol elképesztően dilettáns órákat kényszerültem végigülni értelmetlenül (pedig csak most érzem igazán, milyen fájdalmasan elpazarolt idő volt).

A tanárnőnk, Ine rutinos nyelvoktató, nagyjából olyan módszerrel tanít, mint amilyennel otthon mondjuk gimnáziumban tanulunk angolul: írkál a táblára, papírokat oszt, párokban beszéltet minket, házi feladatokat szab stb. Nyolcas csoportunkból négyen teljesen kezdők; szerencsétlenek elkerekedett, hitetlenkedő szemekkel, mondhatom, sokkolva ülnek, mit mondjak, át tudom érezni a helyzetüket. Vannak azonban nehéz profik is: egy szlovák és egy olasz lány már hosszabb ideig tanult az országban, így viszonylag sokat tudnak már; egy olyan 40 körüli lengyel nő pedig érdekes módon angolul egyáltalán nem beszél, dánul viszont jól meg tudja magát értetni. Én tehát a középmezőnyben helyezkedem el. Igyekszem, hogy ez legalább így maradjon ezentúl is ;)

Már említettem, milyen tarthatatlanok voltak az állapotok, amelyek a Fehér Házban eredendően nekem rendelt szerzetescellában fogadtak. Amikor kitárult előttem az ajtó, rögtön tudtam, hogy ez még ideiglenes megoldásnak is csak ideiglenesen fogadható el. Mivel – ahogyan írtam – az épület elég nagy, a lakók ellenben kevesen vannak, nem akadt nehezemre üres szobákat (mi több, folyosókat, épületeket) találnom. Amikor kérvényeztem áthelyezésemet, semmi nehézséget nem támasztottak, csak némi kis pluszköltséget helyeztek kilátásba. Tulajdonképpen természetesnek tűnik a dolog, csak az a furcsa, hogy Ágnest, aki ugyancsak a Fehér Ház egy kis lyukában tanyázott (ráadásul világítása sem volt, ablaka pedig be volt törve), kérvényére egy másik ugyanolyan szobába helyezték ugyanazon az emeleten.

Az új helyem a központi Sárga Házban van (ehhez a névhez odahaza más asszociációk tapadnak, de sebaj). A szoba nem csupán nagyobb és melegebb, hanem van saját mosdókagyló, a folyosón egyszemélyes zuhanyzók és vécék (szemben a Fehér Ház tömegtusával), ráadásul a szobák is üresek, szinte egymagam lakom az egész szárnyban. Voilá: ilyen volt – ilyen lett.

De azért mégsem egyedül: közvetlenül a szomszédomban lakik ugyanis Lars. Már ideérkezésünk után feltűnt ez a középkorú, magányosan és céltalanul kószáló férfi, sehogyan sem értettem, vajon mit keres itt. Kiderült, hogy van egy másik kóbor lélek is, egy igen korpulens 50 körüli nő, aki olykor távolról szemléli különféle elfoglaltságainkat. Később tudtam meg, hogy ők ketten krízisbe jutott korábbi hallgatók: munkanélkülivé váltak, és ide vonultak vissza némi pihenésre, kúrára, átgondolni az életüket. Ez állítólag bevett gyakorlat, bár számomra nem tűnik jó megoldásnak, hogy egy amúgy is maga alatt lévő ember vidám fiatalok társaságát látva kénytelen némileg kizárva, tulajdonképpen egyedül végigunatkozni a napjait.

Éppen emiatt invitáltuk tegnap este kis társaságunkba, kapcsolódna ugyan már be ő is a beszélgetésbe. A nagydarab, kissé félénk, egyszerű külsejű férfiról nem tudom, miért, de azt feltételeztem, hogy vízvezeték-szerelő. Kiderült, hogy lényegesen ritkább szakmában utazott: turistákat szállított hajón Koppenhága egyik csatornáján, és mutogatta nekik a várost. Kimondottan jól tájékozott, széleskörűen művelt figura, remekül beszél angolul. Remek kis történelmi társalgást folytattunk le. Lám, olykor az ember ott és olyan formán talál érdekes társaságra, ahol egyáltalán nem is sejti.

Ideje kissé jobban is bemutatnom Askov Højskolét, ahol az elkövetkező két és fél hónapot eltöltöm. A Kolding és Esbjerg közötti Vejen község melletti Askov „alhelységben”, a világ végén a XIX. század közepén felépülő iskola történelmileg igen jelentős, ugyanis a legelső ilyen típusú intézmény volt az egész országban. Az intézmény a szokásos módon a neki helyet adó településről vette a nevét. A főiskolákhoz hasonlóan Askov is fontos szerepet játszik a környék életében: kulturális, társadalmi centrum az itteniek számára. Az egyik teremben van egy sor festmény a korábbi igazgatókról, akik között számos dán szinten ismert híresség akadt, például a szélenergiát elektromosság fejlesztésére alkalmazó technológiát feltaláló Poul La Cour.

Askov eredetileg egyetlen apró, falusi iskolára emlékeztető házacska volt, mára azonban jócskán kinőtte magát: egy több száz ember befogadására alkalmas hatalmas komplexum, oly hatalmas, hogy bár majdnem egy hete itt vagyok, de még mindig jó hasznát veszem a térképnek, ha el akarok jutni egy-egy adott pontjára.  Az idők során különböző korokban épült, jobbára különálló házak együtteséről van szó, amelyhez az '50-es években emeltek egy központi, nagy, viszonylag modern épületet, ahol az adminisztráció, étkezés és a legtöbb közösségi esemény zajlik. A régebbi házak tanárlak, kollégium, különféle (kerámia-, festő-, üvegműves-) műhelyek vagy tantermek céljára szolgálnak. Van tornaterem, izmolda és mosoda is (utóbbi állapota szintén inkább Kelet-Romániára, nem pedig Skandináviára emlékeztet). Pozitívum, hogy az egész hatalmas telken rengeteg zöld fű, fa, tágas terek vannak.

Érdekes, hogy az épületek és általában a szolgáltatások színvonala nem túl magas, nem is egyforma. A Hvide Hus („Fehér Ház” - az épületek többségét különféle színkódokkal jelölik) nevű kollégium például, ahol én először elhelyezést nyertem, neve ellenére egyáltalán nem emlékeztet az amerikai elnök rezindenciájára, épp ellenkezőleg: elképedtem, hogy egyáltalán komolyan gondolják, hogy itt több hónapot egyáltalán eltölthet az ember. Emellett azonban vannak egészen normális, sőt, viszonylag színvonalas (összkomfortos) szobákkal rendelkező lakrészek is (természetesen ide a jól fizető vendégek, nem a szegény kelet-európai diákok kerülnek). Az együttes hátsó, távoli részében megint más, földszintes, vakolatlan, festetlen, puritán, engem valamiképpen a Guantánamo Bay börtönre emlékeztető házak találhatóak.

Már láttam néhány ilyen népfőiskolát. Bár ezek színvonala nagyon eltérő (lásd a high-end LO-skolét vagy Brandbjerget), általában az a tapasztalatom, hogy a kényelmi-esztétikai szempontok nincsenek előtérben (nyilván az északi elvárásoknak megfelelően, láthatólag a dán diákokat egy például cseppet sem zavarja). Askov összességében elég fapadosnak tűnik, bár vannak otthonosabb, kellemesebb helyek. Érdekes viszont, hogy a szigetelés, a bútorok-berendezések állapota is kívánni valót hagy maga után. A legérthetetlenebb számomra azonban a rossz szervezés: az embereket összevissza, látszólag minden logikát nélkülözve helyezik el: az egyik kollégiumi szárnyban például csupán egyetlen ember lakik, az ő kedvéért fűtenek-világítanak; ráadásul itt érezhetően jobb, több helye lenne a Fehér Házban nyomorgó tömegeknek. Hiába, nem először kell megállapítanom: a dánok bizony szervezésben nem állnak a helyzet magaslatán...

Képes beszámolóm itt.

A jócskán éjszakába nyúló szombati nap után elég ráérős vasárnap délelőttöm volt, így jobb híján ismerkedtem új lakókörnyezetemmel. A település maga nem túl ingergazdag: Vejen egy jelentéktelen (de persze igényesen rendben tartott) kis hely a semmi közepén; Askov ennek egy még jelentéktelenebb településrésze (a kettő nem is ér össze fizikailag). Van itt egy templom temetővel, néhány kis utca zavarbaejtően egyforma földszintes téglaházakkal meg egy apró dísztóval. Közvetlenül az iskola előtt egy SuperBrugser szupermarket (amolyan dán Plus); a falu szélén nagy mezőkön kecskéket legeltetnek.

A település központjában az iskola áll, tulajdonképpen az egész abból nőtt ki, mint egykor a várakból a városok. Alapvetően hasonló jellegű, mint Krogerup volt, de mégis sokban különbözik – de erről később részletesebben beszámolok majd.

Ebéd után csapatépítés gyanánt kis buszos kirándulást tettünk a környéken; kellemes volt, és valóban sikerült a csoporttársakkal valamelyest közelebb kerülni egymáshoz.
Először egy természetvédelmi területre, Randbøl Hede-re mentünk, ami leginkább a mi Hortobágyunkra emlékeztető unalmas lápos pusztaság, azzal az eltéréssel, hogy a közepén emelkedik egy jókora homokbucka. Itt kóvályogtunk egy ideig az erős szélben, aztán továbbálltunk a Jacobsen szoborparkba, ahol megnéztük a XX. századi művész idétlen szabadtéri műveit és uzsonnáztunk egyet. Az utolsó állomás a Rindeballe Købmandsgaard nevű régi szatócsbolt-múzeum volt, amelyet én egyébként már a múltkor tavasszal történetesen meglátogattam.

Útközben a LEGO-tulajdonos Kristiansen jókora farmja mellett húztunk el. Ez semmiben sem különbözik a szokásos szolid dán tanyáktól, legfeljebb a nagyszámú arrafelé futkározó ló tűnik fel (Kristiansen ugyanis a jövedelmező játékgyártáson túl jövedelmező lótenyésztéssel is foglalatoskodik). Megfigyeltem különben, hogy az országnak ez a része nem mindenütt annyira lapos, néhol kifejezetten barátságos dimbek-dombok teszik változatossá, kissé az otthoni zalai vidékhez hasonló módon.

Este hazatérve jól bevacsoráztunk, aztán filmvetítés volt: Chaplin klasszikus Diktátorát néztük meg. Érdekes, bár erről a filmről sokat hallottam már, mégsem láttam eddig, úgyhogy kaptam az alkalmon. Tanulságos tapasztalat volt angol filmet dán felirattal nézni – ez egyébként jó nyelvtanulási módszer is.

Azt mondják, ha sokadszorra tesszük meg ugyanazt az utat, rövidebbnek tűnik. Nekem már volt tapasztalatom arról, milyen az út Dániába, ennek ellenére – vagy éppen ezért? –  sem tűnt ezúttal sem rövidebbnek, könnyebbnek. Pedig most kényelmesebb volt az odajutás, mint januárban: busz helyett ugyanis saját autómmal mentem. Társam is akadt, hiszen a kurzuson résztvevő másik magyar, Ági is velem jött, sőt, rábeszélt, hogy ne egy nap alatt húzzuk le az 1400 km-es távot, hanem iktassunk be egy pihenőt – ez javaslatomra az észak-német hanzaváros, Lübeck lett (volna).

Az út első napja hosszú, eseménytelen autópályázás volt. Jó volt, hogy nem egyedül utaztam: egyrészt mert így jobban telt az idő, másrészt eleddig ismeretlen útitársamat is megismertem valamelyest. Róla a nyájas olvasó a későbbiekben nyilván bőven hall majd, most csak annyit, hogy agilis, érdeklődő lány, de nem túlságosan okos, és gondolkodása meglehetősen közhelyes (majd megpróbáljuk kikupálni ;)). Németül viszont szinte tökéletesen beszél, aminek persze hasznát vettük az úton.

Sajnos Lübeckig nem jutottunk el; mivel elfáradtunk, este 11 előtt egy autópálya melletti motelben éjszakáztunk, ami nagyon csendes, kényelmes volt, ráadásul elképesztően nagy méretű fürdőszobával (fürdőteremmel). Jópofa fordulatként kiderült, hogy recepciós – némileg logikus módon – franciaágyas lakosztályt utalt ki számunkra :)

Másnapra már csak kis része maradt hátra a távnak, így kényelmesen jutott időnk megnézni Lübecket, ami a tipikus Balti-tenger környéki hanzavárosok szép példája (világörökség is). Teli van óriási téglatemplomokkal, hangulatos utcákkal. Néhány képet ideiglenesen feltettem (ha a link már nem él, akkor az ideiglenesség megszűnt)

Délután ráérősen haladtunk át Dániába, ahol – mondhatom – ismerősen fogadott a szelíd látkép, a borongós-esős időjárás (nappal nincs olyan meleg, éjjel pedig nincs annyira hűvös, mint odahaza volt). Furcsa, de valóban elfogott időről-időre valamilyen ismerős otthonosság érzése, amire pedig nem számítottam. GPS-ünknek köszönhetően hamar rátaláltunk az iskolára. Erről is beszámolok majd később részletesen természetesen, most csak annyit, hogy a szoba, amit kiutaltak, olyan apró és puritán, hogy bízvást szolgálhatna celladíszletként egy ortodox kolostorról szóló kortárs orosz játékfilmhez – azt hiszem, ezt megpróbálom majd kicserélni valamilyen magasabb komfortfokozatúra, ha van rá mód.

Épp vacsorára értünk oda (kellemes meglepetésként egészen ehető volt, de lehet, hogy ez csak amolyan félrevezetés), aztán szokásos ismerkedés, rektori köszöntő előadás volt (dánul). A nemzetközi csoportban nyolcan vagyunk: rajtunk kívül két lengyel, két lett, egy-egy olasz és szlovák. Az életkor magasabb, mint a Krogerup-beli csoportunkban volt, az egyik lengyel nő például negyven felett van.

Ideiglenesen gyorsan kipakoltunk, aztán amint lehetett, nyugovóra térem kis cellámban.

Isten hozott újra Dániában!

Bizony, örömteli hírrel szolgálhatok blogom tudásszomjas olvasóinak: a nyári szünet után tudósításom a mai naptól újra folytatódik. Ismét a vikingek lapos országában töltök ugyanis szűk három hónapot karácsonyig. A cél nem kisebb, mint hogy bepótoljam, ami korábbi tartózkodásom során nem sikerült: megpróbáljam valamelyest elsajátítani ezt a nehéz nyelvet (korábbi olvasóim már tudják, milyen nagy feladat ez), tovább ismerkedjem az északi kultúrával, és felfedezzem az országnak azt a fertályát, amely a korábbi kutatóútjaim során kimaradt.

Támaszpontom ezúttal az Askov főiskola a Jyllandon fekvő Vejen városkában; itt kifejezetten a nyelvet tanulni óhajtó külföldiek számára induló kis csoport tagjaival töltöm el ezt a remélhetőleg hasznos negyedévet. Magyarok ketten leszünk: rajtam kívül még Ági reprezentálja távoli hazánkat.

Nos tehát, kalandra fel: szürke égbolt, szeles-lapos horizont, ízetlen ételek, tejszőke lányok, LEGO, fulladó torokhangok, lassú ritmusú élet, Isten hozott újra köztetek!

Az ember idegenben mindig talál szokatlan apróságokat a mindennapokban: még az európai kultúrkörben is különbözőképp csinálnak, építenek, működtetnek dolgokat az emberek. Számomra eddig a legkülönösebb ebben a vonatkozásban Nagy-Britannia volt a „fordított” (valójában eredeti) vezetési iránytól és a mulatságos mértékegységektől kezdve a guillotine-szerűen nyíló ablakokon át a dupla vízcsapig, amelyből külön folyt a hideg és a forró víz – ha langyosat akarsz, akkor keverd össze a mosdókagylóban.

Dániában talán nem ennyire meglepő a dolgok használata, de azért akad néhány furcsaság. Ott van mondjuk a tömegközlekedés rendszere, amit elég nehéz átlátni: az egész ország közlekedési egységekre van bontva, amelyeken belül további zónák léteznek, az utazásunkat aszerint kell szervezni, hogy hány zónát kívánunk átutazni; ennek megfelelően válogathatunk a különféle jegyek közül különféle zónaszámra és időtartamra. Ha autózunk, akkor némileg könnyebb a helyzet, bár például az önkiszolgáló benzinkutak tartogathatnak meglepetést, és annak ellenére, hogy autópályadíj nincs, az igen komoly híd- és komppénzek (nem is beszélve az európai szinten is magas üzemanyagárakrtól) meg tudják drágítani az utazást – főleg, ha a különböző, olykor igen jelentős időszaki kedvezményekről (pl. nyaranta hétvégén az Øresund-hídon akár 60%) nincs tudomásunk.

De nem kell messze utaznunk ahhoz, hogy érdekességekre leljünk: ott van mindjárt ugyanis a lakóház. Amit már az első nap észreveszünk, de még fél év után sem tudunk megszokni, az a villanykapcsolók fordított használata: lefelé billentve van „felkapcsolva”, felfelé állítva pedig „lekapcsolva”. Ilyet még sehol sem tapasztaltam, és már etimológiai vizsgálatot is kezdtem azt illetően, hogy a fel- és lekapcsol igék vajon más nyelvekben is összkapcsolódnak-e a fizikai kapcsolóállás-irányokkal? Az eredmény negatív, de ennek ellenére minden más, általam eddig látogatott országban – még más Skandináv államokban is – „normálisan” használják a kapcsolókat. Itt Dániában mindenhol fordítva. Ez mindig zavart okoz számomra, ha fel vagy le akarom kapcsolni a villanyt; különösen akkor, amikor egy nagy terem egymás felett levő tucatnyi kapcsolója közül első pillantásra meg kell állapítanom, melyik van fel- és melyik lekapcsolva; ez csak viszonylag hosszas invertáló gondolati mechanizmus után sikerül, ráadásul így is gyakran mellényúlok. Ezt sosem tudnám megszokni. Ilyen apróságokat egyébként sosem tudatosítunk, csak ha épp bosszúságunk akad vele.

Ugyancsak villamossági téma a konnektor: minden dugaszoló aljzat felett van egy kapcsoló, amellyel (természetesen ugyancsak „fordítva”) be kell kapcsolni. Eleinte bizony időbe telt rájönnöm, hogy mondjuk a vasaló nem azért nem melegszik, mert rossz, hanem mert a konnektort nem kapcsoltam be. Szerintem ez felesleges óvintézkedés.

Az ablakok nyitása-zárása nem okoz a fentiekhez hasonló zavarokat, csak egyszerűen szokatlan. Nem kilinccsel záródnak ugyanis, hanem kis kallantyúkkal kell beakasztani (hasonló módon, mint a kertibudi ajtaját belülről). Viszont okos dolog, hogy az ablak külső (belső) szélein mindig van egy-egy kitámasztó, amellyel a nyitott ablakot lehet rögzíteni, hogy a (Dániában szinte állandó) szél ne csapkodja.

Az ajtózárakkal azonban adódhatnak problémák. Általában ugyanis a szokásos két zárnyelven (vagyis a kilinccsel működtethetőn és a kulccsal zárhatón) kívül van egy harmadik is, amely ha be van állítva, akkor az ajtót kívülről csak becsukni lehet, nyitni nem (erre csak belülről van mód). Ezt így talán nehéz megérteni, de a lényeg az, hogy ilyenkor kijönni lehet, de bemenni nem. Praktikus lenne, ha az egyszerű ember tudná, hogyan lehet ezt a harmadik nyelvecskét inaktiválni (valahogy valamelyik másik nyelvet kell a kilincs lenyomásával egyidejűleg benyomni), mert így előfordul, hogy kizárjuk magunkat egy teremből. Mindenesetre szerintem jól jellemezi a dán mentalitást: kimenni bármikor szabad, bejönni viszont már csak akkor, ha a bentiek beengednek :))