Danmark

Szerdán leállt a tanítás, lassacskán a távozás előkészületeihez fogtunk. Először is minden tanulmányi csoport tartott egy prezentációt, ahol előadta, mivel foglalkozott a félév során, és mire jutott vele. Ennek keretében bepillantást nyerhettünk a Verdens Brenner („Égő világ”) csoport kutatási eredményeibe, valamint a drámacsoport is tartott egy estét mindenféle produkcióval. Egy másik csoport kiállítást tartott audiovizuális munkáiból, bár ezek kellően elvontak-modernek voltak ahhoz, hogy túl sokat ne lehessen kivenni a lényegből.

És persze a mi Crossing Borders csapatunk is előadta magát: csütörtök este Garba bevezetője után egyenként mindannyian néhány percben összefoglaltuk a személyes projektjeinket – már akinek volt, mert Simon semmivel nem tudott előrukkolni, Istán és Cornel rettentő vérszegény volt (a magyar fiú annyira lámpalázas volt, hogy nem is mert kiállni a cirka 50 fős „tömeg” elé), Sigurdur és Cisz pedig meg sem jelent a színen. A többiek azonban egész jók voltak: Petra a Franciaországban élő arab kisebbség helyzetét vizsgálta, Lorena pedig a Libanonban élő, személyazonosság nélküli palesztin menekültekét. Daniel a Shell cég Nigériában végzett kizsákmányolásáról számolt be, Manar pedig javaslatokkal rukkolt elő arra, hogy milyen intézkedésekkel lehetne Krogerupot még „zöldebbé” tenni.

Az én projektem az északi kultúra sajátságainak, illetve ezek előzményeinek, okainak vizsgálata a viking korban. Példaként a női dimenziót emeltem ki: tételem szerint ugyanis annak, hogy ma skandináviában a legjobb a nők helyzete, a történelmi előzmények az oka, azaz hogy a viking korban – a férfiak távollétében – a nők helyzete rendkívül megerősödött (különösen más társadalmakkal összevetve), ezt a kiváltságos pozíciót pedig át tudták örökíteni az évszázadokon mindmáig. Az előadás után többen is érdeklődtek a téma iránt, jó volt, hogy új szempontokat tudtam adni nekik, főleg azért, mert az errefelé kevéssé divatos nézeteimről is el tudtam gondolkodtatni őket.

Megint meg kell állapítanom, hogy ezek a 19-22 év közötti lányok és fiúk határozottan intelligensebbek, mint hazai kortársaik (bár ez talán félrevezető általánosítás lehet, hiszen egy ilyen kollégiumban nyilván a legintelligensebbek, legérdeklődőbbek, legtanultabbak gyűlnek össze). Tanulságos volt látni, hogy figyelmesen koncentrálnak minden előadásra (még azokra is, amelyek szemmel láthatóan gyatra színvonalúak voltak), és mint utóbb kiderült, nem csak udvariasan végighallgatták, hanem valóban végig is gondolták a témát, később aktívan vitatkoztak, kérdezgettek róla. Saját projektjeik kapcsán pedig egyértelmű, hogy nyitott szemmel járnak országukban és a nagyvilágban, éles szemmel észrevesznek érzékeny problémákat, és életrevaló megoldási javaslatokkal tudnak előállni – ami viszont a leglényegesebb, gyakran konkrétan hozzá is fognak a megoldáshoz, ilyen-olyan szervezeteket gründolva, és nem riadva vissza attól sem, hogy a harmadik világ isten háta mögötti vidékein vegyék kézbe a dolgokat. Ez tiszteletet érdemel. A munka után nyugodt kávéházi hangulatban telt az este: ki-ki csendesen beszélgetett, forró csokoládét vagy bort kortyolgatva.

A szellemi munka mellett a kétkezi sem maradhat el: szerdán és csütörtökön szinte az egész napot hatalmas takarító dzsihaddal töltöttük: pedánsan rohamosztagokat szervezve megcéloztunk egy-egy helyiséget, és a mennyezettől a padlóig áttakarítottuk. Az ilyen csináld magad tevékenység nagyon jellemző; Daniel meg is jegyezte, hogy a kissé arisztokratikus Kanadában az ilyesmi egyáltalán nem szokás: a diákok nem dolgoznak, a munkát fizetett személyzet végzi. Dániában viszont amolyan „tiéd a gyár, magadnak termelsz” proletár jelige szerint működnek a dolgok, még a tanárok is pucolták az ablakokat. Figyelemreméltó, hogy a dánok mintha kimondottan szeretnének takarítani: sosem próbálnak kibújni a feladat alól, és lelkiismeretesen, alaposan elvégzik, sőt, egynémelyek mások feladataiban is önként, amúgy szórakozásképp besegítenek. A projektemre visszatérve alighanem ez is az ősi múltból eredő sajátosság, amikor csak a példás, lelkiismeretes és önzetlen kooperáció révén tudtak egyről a kettőre jutni. Mivel Magyarországon nem ez a helyzet, bevallom, én sosem szoktam keresni az alkalmat némi plusszmunkára :))

A közösségi rendrakáson túl természetesen saját holmimat is csomagolni kezdtem: ahogy az utazás alkalmával lenni szokott, több cuccal megyek haza, mint amennyivel jöttem, ráadásul az idehozottak egy részét egyáltalán nem használtam. Például a nyári ruháimat, rövidujjú pólókat: az idő ugyanis továbbra is hűvös, tegnap egész nap esegetett. Hiába van június közepe, egy-két nap kivételével nem volt olyan időszak, amikor pulóver nélkül jártam volna odakint, de legtöbbször az épületben is jólesik hordani. Tegnap pedig még a fűtőtesteket is bekapcsolták. Előre kényelmetlen érzésem van az odahaza várható kánikula miatt: valami erősen azt súgja, hogy bizony sokszor fogom még visszasírni ezt a kellemes klímát.

Ebéd után Helsingørbe megyünk néhányan, ez lesz az utolsó közös programunk. Holnap érkezik Gyögyő, Detkóval is találkozunk – a régi ismerősök révén már valóban Magyarországra hangolódom.

Humlebæk alapvetően egy kis porfészek, vagy talán még pontosabb, ha álmos Balaton-parti kis településhez hasonlítanám (az Øresund-szoros egyébként sokszor valóban a magyar tenger benyomását kelti). Hogy ennek ellenére mégis jelentős turistaforgalmat bonyolít, annak egy oka van: a Louisiaina múzeum, amely nem csak Dánia, hanem egész Észak-Európa leggazdagabb modern kori gyűjteménye.

A kiállítóhely valóban nem mindennapi. Már a története is érdekes. Dániában régtől szokás, hogy a vagyonos vállalkozók a köz javára is fordítanak pénzükből – így jött létre a koppenhágai Glyptoteka is a híres dán sörgyáros, a Carlsberg alapítója, Carl Jacobsen jóvoltából, és így határozta el Knud Jensen is hasonló gyűjtemény alapítását is a XX. század közepén. Nemes tervéhez méltó helyszínt keresett: megbízottai hosszú időn át kutatták a dán vidéket, míg végül kikötöttek Humlebækben (hogy miért épp itt, az bizony kérdéses; talán a tenger melletti apró magaslat tetszett meg nekik a lapos országban). Aztán hosszas alkudozás következett a helyi egyházközséggel, amelynek birtokát képezte a kiszemelt terület: végül megállapodtak, hogy a leendő kultúrkomplexum beékelődhet ugyan a helyi temető két része közé, de cserébe gyaloghidat kell létesíteni a két rész között, magasan egy tó felett. Az alkut követően a megrendelő mágnás a Louisiana nevet adta létesítményének, megemlékezve három feleségéről, akiket mind Louisának hívtak.

Az eredmény nem maradt el a nagytarörő tervek mögött: a múzeum valóban párját ritkító kínálattal rendelkezik többek között Warhol, Picasso, Giacometti, Míró, Asger Jorn vagy Hoore műveiből. Az állandó kiállítás mellett ragyogó, nagyon alaposan megszervezett időszakiak is követik egymást például Munch, Dali vagy Max Ernst munkáiból, vagy japán festőktől, estleg a manga képregényekről (remek bevezetővel, kommentárral és rendkívül széles anyaggal). Vannak tudományos-tematikus expozícióik is, én például láttam egy igen érdekeset és tanulságosat a modern várostervezésről, épületekről.

A Louisiana nem csak múzeum, hanem afféle kultúrközpont is: a képzőművészet mellett időről-időre zenei rendezvényeik is vannak (külön előadóteremmel), sőt, a dán családok egész napos programra szoktak ide jönni: hétköznap délelőtt főleg babakocsis anyukák mutatkoznak, de a sokszor késő estig nyitva tartó házban van gyermekrészleg (mindenféle kreatív játékkal és persze LEGO-val), gazdag és színvonalas büfé, ahol ebédidőben svédasztallal várják a vendégeket (bár meglehetősen borsos áron). Van aztán ajándékbolt is, ahol az elképesztően kreatív dán formatervezés mindenféle (néha szellemes) termékével ismerkedhetünk. Egy egész napot eltölthetünk itt, jó időben nagyokat sétálgatva, üldögélve a füvön, járva egyet a tó vagy a tenger partján.

Nekem leginkább azonban mégis maga az épületegyüttes, az azt körülvevő park és a közvetlenül mellette húzódó tengerpart hangulatos együttese tetszik. A kis régi kúria köré épített két új épületszárny két karként öleli körbe a kertet, szintben és alaprajzban annyira változatosan (a természetes domborzathoz igazodva!), hogy a látogató hamar elvétheti a járást – de ez cseppet sem baj, mert a zegzugos, de mégis nyugtató, kellemes múzeumban mindenhol találni érdekes dolgokat. Én legtöbbször azért ruccantam oda (főleg nyáron), hogy ezt a hangulatot élvezhessem. Kedvencem a déli szárny legvégén, a közvetlenül a tenger fölé nyúló-magasodó dizájnos, de roppant egyszerű terem hatalmas ablakokkal (amelyek egyébként is jellemzőek az épületre), ahonnan akár órákig bámulhatunk le a tengerre.

Az infrastruktúra minden igényt kielégít: például a szabadon elvihető összecsukható székek mellett az üzletközpontokban használatos bevásárlókocsikhoz hasonlatos módon „hivatalos” babkocsikat is lehet pénzérme bedobásával kölcsönözni. Mindezt dán mértékkel nem is különösebben drágán, 90 DKK-ért (nekünk itt a szomszédos kollégiumban ingyenes). Nem csoda, hogy a Louisiana parkolójában alig találni parkolóhelyet még hétköznap is...

A múzeumról itt láthatóak képeim illusztráció gyanánt.

Tovatűnt az utolsó itt töltött hétvége is: jövő szombaton reggel ugyanis már vége a félévnek. A pénteki „alkotmány ünnepe” újra szünnap volt, Istvánnal kirándultunk egy nagyot a Gribskov erdőben; kimondottan hideg volt, és az eső is gyakran eleredt. Szombaton semmi nem történt – leszámatva természetesen az esti bulit, amely – az utolsó lévén (ámbár szerintem a jövő péntek esti záróbankett is hosszú mulatozásba csap majd át) – különleges kellett, hogy legyen. Nos, a maga nemében kétségtelenül az is volt!

A parti témája a „P” volt, vagyis p betűvel kezdődő szavak uralták az estét (hogy miért épp a P, arra nincs magyarázat). Mindenfelé P-feliratokat helyeztek ki: a különböző helyiségek neveit, például partyhall, pigetoilet (lányvécé); vagy dekorációként kinyomtatott képeket papról, péniszről, perverzióról, pornósztárról, prostituáltról (ezek a dánban is mind P-vel kezdődnek; a kiválogatott kifejezések egyébknt magukért beszélnek). Magától értetődő, hogy a szokásos jelmezeknek is a P-témát kellett követnie, így találkozhattunk a Rózsaszín Párduccal (Pink Panther), pandamackóval, Pippi Langstrumpffal (ez egy svéd mesefigura), párnával, punkkal, prostituálttal, pedellussal, Presleyvel, rendőrrel (politi), húsvéti nyúllal (påskehare). Az ilyen többé-kevésbé hagyományos ötletek mellett eredetibbek is megjelentek, például a „pink plastik paper” (rózsaszín műanyag papír), amelynek viselője rózsaszín papírcsíkokba és átlátszó műanyagfóliába volt burkolva. Petra „Polish Professional Pingpong Player Petra Pojerova”-nak öltözött (gondolom, cseh révén csak az alliteráció miatt váltott lengyelre). A homoszexuális Bjarne pápának öltözött, pólóján a következő feliratot viselve: „engedjétek hozzám a fiúgyermekeket” (ezt aztán értelmezze ki-ki belátása szerint). Ötletekben tehát ezúttal sem volt hiány.

A mulatozás egészen konszolidáltan kezdődött: afféle „Amerikából jöttem” játékkal, amikor mozdulatokból kellett kitalálni valamilyen cselekményt. Még a zene is egész normális volt, legalábbis abban a háromnegyed órában, amíg a tisztesség kedvéért jelen voltam. Speciális eledellel is szolgáltak a dán diákok: az errefelé közkedvelt hot-dogszerű pølsehornnal (kolbászszarv), amely nem más, mint tésztába sütött virsli.

Később azonban elszabadultak az indulatok: az egyébként is kemény ivás a hírek (és a másnapi látható eredmények) szerint minden addiginál intenzívebb volt: Manar szerint, aki szinte egész éjjel a pult mögött teljesített szolgálatot, sört nem is igen fogyasztottak, csak „shot”-ot (valamilyen vodkás italt) sűrű egymásutánban. Nem csoda, ha az amúgy visszafogott olyan figurák is jócskán felöntöttek a garatra, mint mondjuk István – és akkor ne is beszéljünk a notórius iszákosokról.

Az erős felvezető után nem csoda, hogy egyéb téren is átlépte a korábbi határokat a rendezvény. Még éjfél előtt bejelentettek egy játékot: a buli helyszínéül szolgáló terem és egy távol eső másik között kellett kapcsoltatot teremteni ruhadarabokból – mégpedig a mulatozók által viselt ruhadarabokból, amit ennek érdekében persze le kellett vetni magukról. Aki mindent teljesen levetett, az cserébe a padlóra fekve a saját testével is kibővíthette a textilcsíkot: mondanom sem kell, hogy egyre többen vállalták ezt az áldozatot. A végén szinte valamennyi (dán) lány és fiú meztelenül maradt; sőt, az általános jókedv hatása alatt az est hátralévő részét így pucéran töltötték el. Sokat mondó, hogy mindez a felügyelő tanár (az említett Bjarne) szeme láttára történt, ám erősen alkoholos állapota mentéségre szolgál némileg. Hogy egyéb „közösségi esemény” történt-e, arról nincs információm.

Így zajlott tehát Krogerupban a híres lakoma. Őszintén szólva nem tudom eldönteni, hogy ez errefelé botrányosnak számít-e; ha például megjelenne róla egy beszámoló valamelyik lapban, akkor az felháborodást, közönyt váltana-e ki, vagy ellenkezőleg: növelné-e a jelentkezők arányát? Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy északon vagyunk, ahol a meztelenkedés teljesen elfogadott, normális jelenség. Egy finn szaunában legalábbis az: egy kollégiumi partin már nem biztos. Hiába, kérem, Közép-Európában még van mit tanulnunk a fejlett Nyugattól!

Ehhez képest a mi csoportunk kis szolid vacsorája vasárnap este unalmas és maradi volt – ennek ellenére jól éreztük magunkat. Istvánnal babgulyást főztünk (egész jó lett, bár egy kissé talán túl csípős), Petra és Manar meg kakaós piskótát sütöttek. A kollégium mögötti nagy kertben ettünk, egy hatalmas fa alatt, amelynek óriási lombkoronája megoltalmazott bennünket, amikor eleredt az eső.

Ha Istvánon kívül valakit kulturális értelemben legközelebb érzek magamhoz, az a cseh lány – bár ezen azt hiszem, a monarchibeli és keleti kommunista blokkbeli közös múlt miatt nincs túl sok csodálkozni való. Például mindketten gyanút és ellenszenvet táplálunk Oroszországgal szemben, miközben mindkettőnk országát gyakran afféle orosz szatellitállamnak tekintik errefelé (valljuk be, nem is minden alap nélkül). Viszont az meglepett, hogy a szlovákokkal sem érez különösebb közösséget.

A 22 éves Petra Pojerova igen kis termetű, például cipőben általában csak bakfisoknak készült rózsaszínt talál a saját méretében. Odahaza nemzetközi kapcsolatokat tanul (bármit jelentsen is ez), ennek nyomán viszonylag világlátott (persze távolról sem annyira, mint Daniel vagy Garba): hosszabb ideig tartózkodott már Svédországban és Franciaországban (többek között Guadalupe közép-amerikai francia kolónián is), az itteni kurzus befejeztével pedig előbb a stochkolmi cseh nagykövetségen lesz majd gyakorlaton, aztán pedig egy másik ösztöndíjjal a dán Århus város egyetemén tanul majd, miközben az itteni tartózkodást is gyakorta megszakította egy-egy hazaúttal ilyen-olyan vizsgákra.. Nem meglepő módon az angolon kívül elég jól beszél franciául, és ki tudja magát fejezni svédül, de még dánul is – mindnyájunk közül ő jutott el a legtovább ennek a nehéz nyelvnek a megtanulásában is (szorgos munkával, ezt el kell ismerni).

Talán épp a dántanulás és ez az egész tervszerű építkezés illusztrálja jól Petra céltudatosságát és kitartását: tipikusan az a fajta nő, aki pontosan elhatározza és meg is szerzi, amit akar. Körünkben a legjobb barátja az ecuadori Lorena, akivel nagyon hasonló a természetük: együtt járnak bulizni a városba, és gyakran súgnak-búgnak egymás szobájában. Ugyanis Petra is egyedül lakik, annak ellenére, hogy elvileg nem fizetett pótdíjat egyágyas elhelyezésért. Sőt, remélte, hogy kap egy dán szobatársat, akivel majd így gyakorolhatja a nyelvet, azonban ebből pechjére nem lett semmi.

A cseh lány egyébként is eléggé barátkozós, sokszor társul a dánokhoz (ami ránk, többi külföldire nem jellemző). Én is kedvelem a társaságát. Részben azért, mert józan, szorgalmas, okos és tanult, értelmesen hozzá tud járulni intellektuális beszélgetésekhez. Emellett nő létére viszonylag kiegyensúlyozott, ami a rendkívüli kedélyhullámzásokra hajlamos Manar és Cisz közelében kifejezetten erény. A legjobban mégis a takarosságát, igényességét szeretem, ami – ha az olvasó ismeri korábbi beszámolómat a dán lányok hanyagságáról – bizonnyal érthető errefelé. Mindig csinosan, választékosan jelenik meg, és amikor néhányszor tiszteletemet tettem kis szobájában, üdítően hatott a rend és tisztaság: a fapados kollégiumi szoba kis asztalán egy terítőre tett ízléses vázában virág, mellette gyümölcsöstál volt, a falon pedig hangulatos képek Prágáról.

Örülök Petrának: a kellemes otthonosság érzését varázsolja ide északra Közép-Európából.

Ha valamit, akkor azt általában tudni szokták Dániáról, hogy a kerékpáros kultúra igen elterjedt – és ez igaz is. Amikor első alkalommal jártam Koppenhágában – pedig tél közepe volt –, ámulva láttam, hogy a dánok nagy csapatokban kerekeznek a város széltében-hosszában. Amikor a dán diákok becuccoltak a kollégiumunkba, természetesen első dolguk a drótszamarak ideszállítása volt; erre külön bicikligarázs szolgál. Azóta is ezzel az eszközzel jönnek-mennek, bármi dolguk akad is. Ez egy teljesen hétköznapi közlekedési mód errafelé – annyira természetes, hogy egy idő után az ember felteszi magának a kérdést: odahaza, Magyarországon vajon ez miért nincs így?

Ahhoz, hogy mindenki szívesen biciklizzen, először is megfelelő domborzati viszonyok kellenek. A szomszédos Norvégiában például, ahol sima terület alig van, nem csoda, hogy alig kerekeznek – bár igyekeznek erre ösztönözni arrafelé is a polgárokat: az igencsak hegyes-völgyes Bergenben például „kerékpárosfelvonó” üzemel: lábunkat egy kengyelbe akasztva húznak fel biciklistül a hegyoldalra némi csekély pénzösszegért. Dánia – amint az ugyancsak nagy kerékpároskultúrával bíró Hollandia – azonban ideális, hiszen gyakorlatilag teljesen sima, így rendszerint különösebb erőfeszítés nélkül lehet megtenni jelentős távokat is.

Ezen túl szükség van megfelelő infrastruktúrára is. Például míg Budapesten csak körülményesen, nagy körültekintéssel és sokszor bizony csak szabálytalankodva, veszélyesen lehet a városban kerekezni, addig itt mi sem természetesebb a jól kiépített bicikliutaknál: nem csak a városi autóutak és járdák között marad egy jó másfél-két méteres sáv erre a célra, hanem a hidakon, körforgalmakban, forgalmas csomópontokon, egyszóval szinte mindenütt ott látjuk a jobb láthatóság érdekében gyakran világoskékre festett sávokat – a megfelelő lámpákkal, táblákkal és minden egyébbel. De nem csak a városokban közlekedhetünk: a településeken kívüli közutak mellett is teljesen általános a kétoldalt létesített (az utakhoz hasonlóan számozott) kerékpárút, amelyen gyakorlatilag az egész országot zavartalanul bejárhatjuk. Ha nagy távolságra megyünk vagy lusták vagyunk, akkor természetesen vasúton is szállíthatjuk a gépet: minden vonaton van erre alkalmas kocsi, ahol afféle biztonsági övvel lehet elgurulásmentesen rögzíteni.

Nem csoda tehát, hogy Dániában az apró kisgyermekektől a divatosan (sokszor szoknyában és persze az elmaradhatatlan mindenféle kendőkben) öltözködő hölgyeken át az élemedett bácsikákig, beleértve a királyi család tagjaiit is mindenki előszeretettel teker. Ennek megfelelően alakultak a közlekedési szabályok. Míg odahaza például kész veszedelem a városban a kerekezés – mind a biciklista számára, akit bármikor figyelmetlenül elcsaphatnak, mind az autós számára, aki elé bármikor figyelmetlenül bevághat a biciklista –, addig északon, ahol egyébként is lassított felvételhez hasonló a közlekedés még a településen kívül is, a legnagyobb nyugalommal ülhetünk nyeregbe: az autósok mindenütt figyelnek, megadják az elsőbbséget. Az egyetlen veszélyt épp a külföldi sofőrök jelentik, akik nincsenek felkészülve a magabiztosan a kereszteződésbe hajtó kerékpárosokra, így néhanapján csúnyán elgázolják őket. Hasonló a helyzet a gyalogos-kerekes relációban is: míg otthon mondjuk a Bajcsy-Zsilinszky úton húzódó kerékpáros sávban rendszeresen és zavartalanul gyalogolnak a gyalogosok, addig itt mindenki saját térfelén mozog. Ami persze az idegennek nem mindig könnyű: olykor a nehezen megkülönböztető, közvetlenül a járda mellett húzódó kerekes sávba például én gyakran öntudatlanul átbotladozom, olykor igen veszélyes helyzetbe hozva ezzel magamat: a szélvészként suhanó dán bicajosok dühödt csöngetéssel az utolsó pillanatban tudnak kikerülni – hülye külföldi, mondhatják magukban, és hogy ebben mennyire igazunk van, azt a helyi KRESZ is alátámasztja: ilyen gázolás esetén az elgázolt gyalogost vonják felelősségre!

A két kerék országában természetesen igen bő kerékpárkínálat alakul ki: szinte minden sarkon van egy-egy szaküzlet (cykler vagy cykelhandler), aki kínálgatja portékáit, amelyek között néha egészen különleges darabokat találunk a gyerekkocsi- és teherszállító-kerékpártól a velocipéden meg a fekve hajthatón át a futurisztikus és méregdrága modellekig – bár a „méregdrága” itt viszonylagos, hiszen egy átlagos darab is 4000-5000 DKK, azaz 140.000-180.000 Ft körül kóstál, de bizonyos darabokért annyit kérnek, amennyiért már gépkocsit vásárolhatnánk. No persze, gondolhatnánk, mit számít ez a gazdag dánoknak. Nos, rosszul gondoljuk: az utcán közeledő tíz kerékpárból kilenc elképesztően ócska, elhanyagolt darab; érthetetlen, hogy egy ilyen fontos használati tárgyra miért nem hajlandóak áldozni. Például nekem idekint nincs saját biciklim, így egy diáktársam, Simon szokta kölcsönadni a sajátját. Nos, mit ne mondjak, az a néhány út, amit ezzel tettem, örökké emlékezetes marad: a gyatra, rozsdás szerkezetnek ugrált a váltója, akadt a pedálja, csak a kontrával lehetett fékezni, a nyerge pedig mozog, huzata szétfoszlott (azóta még rosszabb állapotba került, de Simon semmiképp nem akar tőle megválni). Egyes források szerint minden dánnak két kerékpárja van: egy hétköznapi (értsd: ócska), és egy féltve őrzött ünnepnapi, amelyet túrákra használ kivételes alkalmakkor. Habár való igaz, hogy olykor látni az úttesten elsuhanó, nagyobb létszámú, profi gépet taposó csoportokat, de ezt az elméletet máskülönben én nem láttam igazolva.

Mivel kis távolságokra gyakorlatilag mindenki mindenhová drótszamárral jár, így mindenütt – főleg csomópontokban, mondjuk vasút- vagy metróállomásoknál, ahol átszállnak – hatalmas, eleinte ugyancsak szokatlan kerékpárparkolókat találunk; a legnagyobbak több szintesek. Itt a tulajdonosok néha meglehetősen hanyagul parkoltatják gépeiket: nagyobb szélben sok felborul közülük, magával rántva a szomszédokat, és rendetlen kupacok keletkeznek. Ahogy a több száz, akár több ezer járművet tartalmazó acélerdőt mustráljuk álmélkodva, láthatjuk, hogy bizony egyik-másik már igencsak rég ott felejtődött. A roncsfelhalmozódást megakadályozandó, a hatóságok időről-időre körbejárnak, és a gyanúsan régóta mozdítatlannak tűnő darabokra parkolócédulához hasonlatos sárga címkét ragasztanak egy figyelmeztetéssel; ha az egy-két hónappal későbbi következő őrjárat alkalmával is ugyanott találják ezeket a felcímkézett bicikliket, akkor begyűjtik őket. Az ilyen gyűjtőhelyek járgányait időről-időre elárverezik; ilyen alkalmakkor kis szerencsével bagóért juthatunk akár egész jó drótszamárhoz. Ennek ellenére feltűnően sok helyütt láthatunk elárvult, tönkrement, csúf szerkezeteket.

Gondolnánk, hogy a világ egyik legbiztonságosabb országában, ahol amúgy is mindenkinek legalább egy biciklije van, nem nagyon kell félni lopástól – és csakugyan, láthatóan a dánok nem nagyon lakatolják mozdíthatatlan utcabútorokhoz járműveiket. Így jártam el én is, amikor Simon biciklijével Kronborgba mentem: kint hagytam csak úgy a bejáratnál. Mondanom sem kell, megnyúlt az arcom, amikor kijövet hűlt helyét találtam! Szerencsére azonban csak a múzeumőrök tették el, akik nem mulasztották el többszörösen lelkemre kötni, hogy legközelebb mindenképp zárjam le, mert el fogják lopni! És valóban, jobban megfigyelve láttam, hogy a kerékpárok egy, a küllők között átnyúló retesszel mind le vannak zárva (bár ez elég rossz megoldás, mert így hajtani ugyan nem lehet őket, ám felemelni és elvinni minden további nélkül).

Mint az élet minden területén, itt is megnyilvánul a divat: a magára valamit is adó profi bicajosok elképesztő, tarka, testhez simuló űrruhákban tudnak suhanni minfenféle futurisztikus sisakban. A sisakot nagyon komolyan veszik: mindenki hordja, kezdve az apró gyerekeken. E téren is jellemző a dán leleményesség és design: remek és nagyon esztétikus sisakokat készítenek, amelyek belseje kemény hungarocell, amire különféle levehető-mosható vászonhuzatot lehet húzni.

Mint a magasan fejlett dán civil társadalomban szinte minden ügyet, úgy a kerékpározást is számos civil szervezet gyámolítja, amelyek közül talán a Dansk Cyklist Forbund (Dán Kerékpáros Szövetség) a legnagyobb, legeredményesebb. Lapja, a negyedévenként megjelenő Cyklister (Kerékpárosok) olyan témákkal foglalkozik, mint például kerékpározás Grönlandon, idősek biciklin, helyes biciklizés (testtartás, gyakorlatok), kerékpár javítás-karbantartás, a kerekezés története, állapota más országokban, stb. Ezen kívül a Nagy Biciklinapot is minden évben megrendezik.

Néhány általam készített kép a helyi biciklis életről itt megtekinthető. Végezetül íme egy dán kerékpárüzlet weboldala, ahol a képeket végignézve alighanem mindenki talál néhány olyan modellt, amilyennek korábban még nem találkozott...

Ez a nap itt Dániában is ünnepnap, csakúgy, mint odahaza (ámbár sosem értettem, hogy ekkor mit is kell igazából ünnepelni). Szokatlanul meleg napok voltak ezen a hosszú hétvégén (különös módon épp amikor Magyarországon nagyon lehűlt), a napsütötte részeken legalább 28 fok lehetett, bár árnyékban, és reggel meg este mindig hűvösre fordult. A dánok jelentős része hétfőn Svédországba ruccant kerékpárral (ez nem olyan rémisztő teljesítmény, mint amilyennek tűnik: a helsingøri komp csak 8 km-re van). Akik nem utaztak el, azok is teljesen eltűntek, így a hely megint olyan kihalt volt, mint a hazautazós hétvégéken, amikor csak mi, külföldiek maradtunk.

Hozzám látogató érkezett: az épp újra idekint tartózkodó Detkó. Most ő jött ki ide Krogerupba, megmutattam neki a kollégiumot és a környéket, aztán autóval kirándultunk Hillerødbe, bekukkantva Fredensborgba is (bár ezek a helyek már lassan a könyökömön jönnek ki ;) ). István, Manar és Petra is velünk tartott. Kellemes nap volt: sétálgattunk, játszottunk, lazítottunk egy kicsit. Négy órára hazatértünk: Detkó ismerőseivel meglátogatta a Louisiana múzeumot, mi pedig készültünk az esti közös vacsorára.

Elhatároztuk ugyanis, hogy tartunk egy (valószínűleg utolsó) közös „bankettet” Garba házában. A tervek szerint mindenki hozzájárult valamilyen fogással a nagy lakomához, amit – sajnos jellemző módon – kissé nehéz volt megszervezni, de végül is többé-kevésbé sikerült: Manar zöldséglevest főzött, Petra húst, Lorena valamilyen különleges burgonya és sajt meg még ki tudja mi elegyével készült köretet (ez igen ízletes volt), Cisz salátát. Istvánnal mi voltunk felelősek a desszertért: én vaníliás-csokoládés pudingot kevertem, ő pedig valamilyen joghurtos piskótát sütött a zserbóhoz hasonlatos csokoládéréteggel borítva (sajnos nem sült át rendesen, így jobbára csak a csokit eszegettük le a tetejéről). Az alkalomra szokásos tréningruháját (pontosabban csak az alsóját) ünnepi farmerre váltó Sigurdur is hozzátette a magáét: egy-egy hot dogot kapott mindenki. A bort a házigazda, a sört pedig Daniel biztosította. Remekül elvoltunk: a ház mögötti kis kertben üldögéltünk (elég hűvös volt az este), amikor már besötétedett, akkor pedig a kollégiumba visszatérve egy film nézéséve kezdtünk valami mesterlövészről, akit jól átvertek és bosszúhadjáratba kezdett (nem néztem végig, mert eléggé elálmosodtam).

Daniel egyébként remek cimborám lett. A húszéves kanadai fiú (sajnos) csak az utolsó hat hétre érkezett. Nagyon figyelemreméltó figura: diplomata apja révén szinte az összes kontinensen járt már, vagy egy tucat országban élt, köztük olyan egzotikus helyeken, mint Indonézia vagy Tanzánia, így tele van érdekesebbnél érdekesebb sztorikkal (például Szingapúrról, amely állítása szerint a világ legtisztább helye: a csikkeldobókat nyilvánosan megvesszőzik nádpálcával). Remek nyelvérzéke van, a legtöbb országban felszedett több-kevesebbet az ottani nyelvekből, és megkóstol minden ételt, mit felkínálnak neki: evett kígyót, kutyát, illetve koponyából feltálalt majomagyvelőt (még ez sem tud azonban versenyre kelni a Sigursson-családdal: kedvencük a főtt birkafej, amelyből idősb Sigurdur ínyenc csemegeként pattintja ki és nyeli le a szemeket). Emellett intelligens és jól tájékozott. Furcsa módon kifejezetten spártai életstílusa van: nincs órája, telefonja, egyszerű ruhákban jár. Szeret iszogatni, és rendszerint hajnalban fekszik (4-6 órát alszik), sosem reggelizik, nem iszik meleg italt, viszont dohányzik (pipázásaimra így elkísér), és remek társalgásokat folytatunk (bár kanadai dialektusát nehéz néha megértenem). Kritikus, csendes, flegma, precíz, szenvtelen stílusa azt hiszem, rokon az enyémmel. Tényleg jó dolog, hogy ennyi embert meg lehet itt ismerni.

A nagy lakomáról hét képet feltettem innentől kezdve.

Közel fél éve, amióta itt élünk kis közösségünkben, a Majfest (Májusfesztivál) neve mitikus, már-már eszkatológikus fogalommá nőtte ki magát: a zsidók messiásváró reményei foghatóak csak ahhoz a felfokozott izgalomhoz, amellyel a dán fiatalok körülvették ezt az akkor még távoli eseményt. Buzdítottak bennünket, hogy ha vendégeket akarunk hívni valamikor, akkor feltétlenük ekkor tegyük, mert ez a rendezvény lesz itt-tartózkodásunk zenitje. A Majfest a kezdet és a vég, az első és az utolsó, az alfa és az ómega.

Minthogy a dánok bulikban igazán nem szűkölködnek, bevallom, bennem is egyre fokozódott kíváncsiság az eseményt illetően. Midőn áprilisi szünetünkből visszatértünk, természetesen a rendezvény uralta a közbeszédet. Érdeklődésemet csak növelte az a tény, hogy – éppúgy, mint a Megváltó második eljövetele esetében – csak általános, kissé bizonytalan információink voltak a fesztivál tulajdonképpeni mibenlétét, részleteit illetően. Valamiféle gazdagon fűszerezett majálsféleséget képzeltem el nagy vendégsereglettel, vidámsággal, sörrel, virslivel, mustárral. Közelebbi részleteket azonban egészen az utolsó pillanatig nem tudtam meg, csak annyit érzékeltem, hogy különféle „mukacsoportok”, „műhelyek”, alakulnak a diákokból, akik éjt nappallá téve buzgólkodnak az előkészületeken: a velem szemközt lévő designterem például hajnalig zúgott a munka hadától, reggel pedig elképedve szemléltem a fúrás, faragás, festés, mázolás, varrás, szabás, metélés, őrlés, olvasztás és még ki tudja, hány munkafolyamat hegyekben álló materális tanúit.

Bár azt azért túlzás lenne állítanom, hogy a május utolsó szombatját megelőző éjszakáim álmatlan hánykolódással teltek a várakozás izgalma miatt, tényleg kíváncsi voltam. A jeles nap délelőttjén láthattam, ahogy a kollégium körüli nagy parkban színpadok, kiállítóhelyek, pihenő- és játékterek öltöttek formát. Felállították a bárt (az egyébként 5 koronás söröket ezúttal 25-ért mérve), a büfét (az előző napok dzsihadja során készített több ezer ételadagot felhalmozva), bejáratnál jegyszedő lányok helyezkedtek el, akik a résztvevőknek annak rendje s módja szerint karszalagot osztottak (nekünk is viselni kellett, bár fogalmam sincs, miért, hiszen a közülünk kikerülő rendezők pontosan ismertek bennünket). Minden készen állt a hírek szerint mintegy 500 vendég fogadására, akik nagy részét Koppenhágából ingyenes buszokkal szállították hozzánk.

Akik már olvasták a korábbi „normál” partikról szóló beszámolóimat, azok tudják, hogy bizonyos elismeréssel adózom a dán fiataloknak az ilyen rendezvények lebonyolításában tanúsított leleményességéért, ügyességéért. A diákokra egyébként az élet más területein kevéssé jellemző dán praktikum, esztétikai érzék és szervezőkészség ezúttal is megnyilvánult: az ötletektől kezdve a tervezésen és a kivitelezésen át a takartásig mindent kizárólag a fiatalok végeztek, tiszteletet parancsoló profizmussal (ezt jómagam, aki részt vettem már néhány kisebb-nagyobb hasonló rendezvény szervezésében, tudom értékelni). A színpadok felállítása, a hangrendszerek kialakítása, a díszlet kiötlése, a különböző posztokon való folyamatos ügyelet, a zökkenőmentes kiszolgálás és a jópofa performanszok mind a legendás dán gyakorlatiasság továbbélését igazolják az új generáció 18-22 éves tagjai esetében.

Ami azonban a lényeget illeti, azt kell mondanom, hogy a Majfest nem egyéb, mint egy nagy méretű, dán jellegzetességekkel fűszerezett kozmopolita nyári ifjúsági szabadtéri parti, amelynek lényege röviden: laza fiatalok a füvön fetrengve minél több alkohol elfogyasztára törekszenek rendkívül hangos zene hallgatása közepette. Talán bennem van a hiba, hogy az ilyen rendezvényeket sosem tudtam élvezni; de az is lehet, hogy nem bennem van, hiszen mindvégig volt egy olyan érzésem, hogy a résztvevők tulajdonképpen céltalanul kószálnak mindvégig arra várva, hogy „valami” történjék, ami azonban sosem következik be. A két (egy benti és egy kinti) színpadon eleinte még egészen kellemes, civilzált zenék is hallhatóak voltak, később azonban a hangerő növekedésével fordítottan arányosan romlott a minőség: estére már csak ütemes zajnak nevezhető idegesítő, ám módfelett hangos hang töltötte be a légteret. Azt vártam, hogy valami más tevékenységre is alkalom nyílik: vetélkedő, sportverseny, közös főzés, tábortűz, céllövölde, Vitéz László vagy akármi egyéb. Ilyesmiről szó sem volt, az egy-két kitett játékot is inkább csak mi, külföldiek használtuk.

Be tudok azonban számolni néhány pozitív érdekességről is. Megint csak a dán diákok érettségét és elkötelezett civil aktivitását jelzi az, hogy a rendezvényen felállítottak néhány ötletesen kivitelezett és tartalmas kiállítást aktuális közéleti témákról. Az egyik Szváziföldhöz kapcsolódott: az áprilisi tanulmányúton a diákok egy csoportja Dél-Afrika által körbevett apró királyságban járt, azóta élénken foglalkoznak a dekadens királyi hatalom és a helyi demokratikus törekvések közti konfliktussal. Fotókat helyezte ki Szváziföldről, a mellékhelyiségekben pedig ötletes szövegeket helyeztek ki (olyan helyre kifüggesztve, ahol az embernek bizonyosan akad néhány perce ezek tanulmányozására): álhírekben a szváziföldi királyság botrányos és korrupt tetteit helyezték át dán környezetbe (pl. II. Margit királynő szórja az állami pénzeket), meghökkentve így a helyieket. A másik ilyen remek ötlet egy belpolitikai téma, a 10-20 éve ilyen-olyan okból Dániába menekült irakiak ügye, akiket a kormány eddig is megfosztott sok alapjogtól, most azonban haza akarja őket paterolni még mindig életveszélyes óhazájukba. A menekültek most középkori mintára egy templomba vették be magukat menedéket kérve, és az egész sajtó ezzel foglalkozik (Garba szellemesen meg is jegyezte, hogy hosszú idő óta most először legalább tele van egy dán templom). Fesztiválunkon külön sarok foglalkozott a témával: videón néhány élettörténetet nézhettünk meg, kiaggatott újságcikkekből tájékozódhattunk, sőt, az irakiak egyik képviselőjével is beszélhettünk. Ehhez kapcsolódott az egész rendezvény szerintem legötletesebb fogása: dróthálóból jelképesen felállítottak egy „ketrecet”, és két, „security” feliratos sötét kabátot viselő lány le-fel sétálva véletlenszerűen „lecsapott” egy-egy vendégre (köztük például az igazgatónőre), megjátszott zordsággal „igazoltatva” őket, aztán ilyen-olyan okra hivatkozva a ketrecbe zárták őket. Ezzel a játékkal segítettek a résztvevőknek átélni azt, hogy milyen lehet a hatóságok zaklatása, illetve a menekültek bebörtönzése.

Ezt a néhány motívumot leszámítva azonban céltalan, tartalmatlan, szokásos tivornyába torkolló esemény volt a fesztivál, csak ezúttal kissé nagyobb méretben. És hogy ezt nem csak én vélem így, azt többek között István, Cornel és Daniel egybehangzó tanúsága is alátámasztja. Sajnálom, hogy egy ilyen nagy reményekkel várt, és egyébként sok jó lehetőségre alkalmas rendezvény így sikerült. Én idejekorán vissza is vonultam a szobámba, de – hiába lakom épp az épületegyüttes túloldalán – a hatalmas zajtól egészen pirkadatig nem tudtam elaludni – együtt oly sokakkal. Ez még jobban bosszantott akkor, amikor megtudtam, hogy az utolsó órákban igazából már csak egy-két ember kedvéért nyomták a zajt. Amikor pedig ma megláttam a minden eddiginél elképesztőbb mennyiségű szemetet, valamint az eszméletlenül heverő vendégeket, kételyeim támadtak, hogy vajon megérte-e az egész...

Képes illusztráció megtekinthető itten.

Plebejus köztársaságunkból részben anakronisztikusnak, részben megmosolyogtatónak, részben romantikusnak tartjuk az Európában megmaradt királyságokat. Leginkább azonban az állandó pletyautánpótlástól eltekintve marginálisnak véljük őket, és igazából csak az angol uralkodóházat (meg esetleg a spanyolt) tartjuk számon. Pedig több más országban is szerepe van a koronás főknek. Ezek közé tartozik (Izland kivételével) valamennyi skandináv állam – beleértve természetesen Dániát. Utóbbiban a dinasztia oly karakteres része az országimázsnak, hogy lépten-nyomon büszkén emlegetik – hozzátéve, hogy a világ legrégebbi uralkodóháza, ami egyébként a tényeknek nem felel meg (például a japán császári ház ugyanis régebben fennáll, de ha tovább keresgélnénk, talán másokat is találnánk). Külföldön azonban meglehetősen ismeretlenek – én például érkezésem előtt egyáltalán nem tudtam róluk semmit.

Dániában (illetve a hozzá tartozó Grönlandon és Faeröer-szigeteken) jelenleg a Glücksburg-dinasztiából való II. Margit (Margrethe) uralkodik 1972 óta, aki azonban az első dán király, a 900 körül trónra lépő „öreg” Gorm leszármazottja. (A dánoknál egyébként a királyokat Frigyesnek vagy Krisztiánnak hívják, két királynőjüket pedig Margitnak; talán emiatt él az a törvény, hogy a fél évig el nem nevezett újszülötteket automatikusan Frigyesnek/Margitnak kell nevezni). Az 1940-ben született királynő – aki, nem tehetek róla, de engem valamiért színtelen, száraz kóróra emlékeztet – szerepe alkotmányos monarcha lévén a többi európai uralkodóhoz hasonlóan csupán szimbolikus: üléseket nyit meg, kitüntetéseket ad át, intézményeket avat, integet, fogad, beszédeket mond. Amolyan modern királynő: annak idején neves egyetemeken tanult a köznéppel (archeológiát és politológiát), és – norvég meg svéd hercegnőtársaival – az USA-ba is utaztak, ahol például Elvis Presleivel is találkoztak. Olyan praktikus hobbijai vannak, mint a ruhatervezés, és állítólag igen tehetséges festő is (például a Gyűrűk Ura dán kiadását is ő illusztrálta, ráadásul részben fordította is). Érdekes, hogy egyébként láncdohányos, ami a dohányzásra egyre kényesebb Dániában legalábbis bizarr. II. Margit remek nyelvérzékkel bír, állítólag vagy hat nyelven beszél folyékonyan, és igen ingelligens – részben ezeknek is köszönhető, hogy alattvalói nagy általánosságban kimondottan kedvelik. Összességében tehát éppen olyan, amilyennek egy királynőnek a nagykönyvben lennie kell.

A királynő hitvese Henrik herceg (a képen mellette), egy francia gróf (bár a grófi cím valósága vitatott, állítólag a nemessé tett ős nemessége nem jogos, de ez igazából mellékes). Gyermekkorát a francia Indokínában töltötte, tanult vietnámiul és kínaiul, sőt, még kutyát is megkóstolt egyszer. Épp olyan szerepet tölt be felesége mellett, mint a brit II. Erzsébet mellett Fülöp herceg: diszkréten integet mögötte, illetve megbízásából avat-köszönt-kitüntet. Habár ez elég kényelmes dolog, még felelősség sem igazán jár vele, de azt hiszem, frusztráló lehet hosszú távon. És hogy ezzel alighanem Henrik is egyetért, mutatja az az eset, amikor a királynő távollétében egyszer nem őt, hanem a trónörököst kérték fel házigazdának az újévi fogadáson. Ez a mellőzés annyira megbántotta, hogy hat hétbe került, míg hitvesének sikerült francia kastélyukból újra hazacsalogatnia. Hiába no, a franciák büszke és érzékeny népség.

A királyi pár két fia közül az első Frigyes (Frederik, a királynőtől balra) trónörökös herceg, aki kis termetével, gyermeki arcával nem igazán kelt különösebben méltóságteljes benyomást. Ezt a hétköznapi-királyság trendet tovább erősítik olyan gesztusai, amikor például biciklivel viszi gyermekeit (egyébként teljesen közönséges) iskolába. Persze nem mondható minden tekintetben átlagosnak: tanulmányait természetesen kiváló iskolákban végezte, és a hercegek szokásának megfelelően különféle katonai posztokon szolgált. Ma is aktív tiszt a hadseregben, emellett oktató a honvédelmi akadémián. Érdekes, hogy mivel a brit Viktória királynő leszármazottja is, ezért egyben az angol trónra is esélyes – igaz, csupán 216. a sorban. Feleségével, az igen intelligens ausztrál Mary hercegnővel – aki a mai királyi párválasztási divatnak megfelelően nem arisztokrata – a 2002-es olimpián ismerkedtek meg. Frigyes és Mary szintén a nép kedvence, mintaszerű életet élnek, két gyemekük van, és a színes magazinok tele vannak a róluk szóló különféle hírekkel.

II. Margit második fia, Joahim herceg (apjától jobbra a képen) bátyjánál egy évvel fiatalabb. Nevelése Frigyeséhez hasonló: kiváló iskolák (végzettsége agrárközgazdász), aztán katonai szolgálat. Az ő sorsa már nem annyira makulátlan, mint fivéréé. Eminens – ráadásul trónörökös – testvére árnyékában minden valószínűséggel megfelelési komplexusa alakult ki, amelyből azonban számos kudarc fakad. Frigyeshez hasonlóan egzotikus (hong-kongi, kínai-cseh-osztrák vérből való) szépséget vett feleségül, ám annak ellenére, hogy két fiuk született, tíz év után a házasság felbomlott. Ezután a  herceg válságos időszakot ált át: kocsmákból kocsmákba járkált, nőket szedett fel, meg ami ezzel jár. Érdekes azonban, hogy a toleráns dánok elnézően megbocsátották kilengéseit, míg végül újra nősült: egy Marie nevű francia nőt vett el, tehát most két „Mária” van a hercegek oldalán (amint a képen is látható, külsőre is nagyon hasonlítanak egymásra). Közös, egyelőre ismeretlen nevű fiuk e hónap elején született meg.

A királyi család természetesen ódon kastélyokban lakik. Az egyébként ilyen gyönyörű épületekben bővelkedő Dániában hét maradt a família használatában (ezt onnan lehet látni, hogy a paloták előtt az angol testőrökhöz hasonló kucsmás gárdisták posztolnak); érdekes módon ezek (illetve amelyeket közülük módom volt látni) meglehetősen provinciálisak. Az első számú, a dán „Buckingham” a Koppenhága belvárosában álló Amalienborg, az uralkodó rezidenciája, amely szokatlan módon egy tér körül elhelyezkedő négy „sarokház” együttese, kicsit olyan, mint mondjuk a Kodály körönd négy sarkán álló ház – ráadásul ezek közül nem egy a szomszédos hétköznapi társasházakhoz kapcsolódik. A második számú Fredensborg (tőlem kb. 8 kilométerre), amely nagyjából a nagycenki kastélyhoz hasonló léptékű vidéki rezidencia, jelenleg a trónörökös pár lakja. Hatalmas park veszi körül, valamelyik korábbi Frigyes király Versailles mintájára képzelte el (talán nem kell mondanom, hogy elég szerény utánzatra sikeredett).

Összességében a királyi család komoly múltnak és jelenleg széles körű tiszteletnek örvend, de minden alkalommal az a benyomásom, hogy a dán uralkodóház a világ uralkodói között amolyan szegény, mellőzött rokon, aki igyekszik nagyobb testvéreit utánozva fenntartani a grandiózus látszatot – felemás sikerrel. Palotáik inkább vidéki kúriák (a klampenborgi például egy szimpla házacska), az angol mintára masírozó kucsmás testőrök is inkább mosolyt keltenek, mint tiszteletet, a fredensborgi versailles-nagyzolás pedig kimondottan olyan érzést kelt, mint a Móricz-regénybeli dzsentri szánalmas igyekezete a nemesség látszatáért.

Persze még ennél is van „lejjebb”, lásd a norvég uralkodóházat: a norvégok, miután hosszú küszködés után megszabadultak a dán uralomtól, a XX. legelején újraalkották a királyságot, és mivel maguk közül nem leltek erre alkalmas személyt, mit gondol az olvasó, kit hívtak a trónra? Sosem találná ki: egy dán herceget, a későbbi X. Krisztián dán király fivérét :)) (Arról nem is szólva, hogy Oslóban a királyi palota egy, a budapesti Nemzeti Múzeumhoz hasonló nagy, unalmas és jellegtelen épület). De a svéd korona sem mondható különösebben patinásnak: a Bernadotte-ház felkapaszkodott ősét, aki eredendően talán még középosztálybelinek sem mondható francia katona volt, régi cimborája, Napóleon installálta mintegy mellékesen a nagy északi ország trónjára – és utódai szépen ott ragadtak.

A legfurcsább azonban az, hogy az újkorban nehezen kiküzdött, és a mai napig a dán társadalom egyik alapkövének számító, kínos odafigyeléssel fenntartott egyenjogúság hogyan fér meg a nyilvánvalóan hierarchikus királyság gondolatával. És habár az ember sokmindenben el tudja fogadni a skandináv sajátságokat, az azért talán nem túl nagy elvárás, hogy egy király vagy királyi család legyen fenséges, méltóságteljes. Ha Magyarországon valaha újra királyság lesz, akkor én személy szerint sokkal szívesebben látnék egy Habsburg Ottóhóz vagy II. Erzsébethez hasonló tekintélyt parancsoló figurát a trónon, mint egy saját magamhoz hasonló átlagembert, aki biciklin jár le tejért a boltba, és mondjuk elismert autószerelő.

Akit a téma részletesebben is érdekel, annak tudom ajánlani a Danish Royal Watchers (dán királyi figyelő) nevű blogot, ahol amolyan paparazzo-szerűen követik nyomon az uralkodócsaládról szóló legújabb pletykákat.

Lassan így a kurzus végéhez közeledve lázas készülődés folyik a május-fesztivál előkészületeiben. A május-fesztivál a nyári hosszú nappalokhoz kötődő ősi északi ünnep; Skandináviában, ahol az év legnagyobb részében relatíve hosszúak az éjszakák, az emberek érthető rajongással viseltetnek a fény, a világosság és a nap irányába. Az itteni diákok körében például a szombat esti partik mellett kizárólag a meleg napsütés élvezete örvend egyöntetű, már-már vallásos imádatnak. Ennek megfelelően például Finnországban és Svédországban Szent Iván napján, amikor a leghosszabb a nappal, mulatságokat rendeznek országszerte, éjjel nagy tüzeket rakva. Ez a dán ünnep is hasonló gyökerű (bár hogy június helyett miért május végén van, arra nem sikerült rájönnöm).

A pontos programot illetően csak töredékes információim vannak: valamiféle egész napos szabadtéri majális lehet, nagy főzőcskével és mindenféle rendezvénnyel, részben külsősök, részben pedig a diákok szervezésében. Utóbbiak egy elszánt csoportja (tán mondanom sem kell, hogy kizárólag lányok) éjjel-nappal dolgozik az előkészületeken épp a szobámmal szemben fekvő teremben. Mikor benéztem, mindenféle bizarr, majdnai funkciójában nehezen felismerhető dekorációt láttam szanaszét heverni; a káosz bizonyára majd valamiféle rendben egyesül. Lufik helyett közönséges felfújt nejlonzacskók szolgálnak majd díszítőelem gyanánt, ebből már több száz felfújva várja az eseményt. Az udvaron egy nagy hajóra emlékeztető platformot ácsolnak, a hírek szerint valamiféle demonstráció céljára (utalva arra, hogy a vízszint drasztikus emelkedése eredményeképp a dánoknak hajóval kell majd közlekedni). Számos vendéget is várunk, így várhatólag nagy élet lesz itt megint hétvégén – bár van egy gyanúm, hogy az esemény szokás szerint mértéktelen alkoholfogyasztásba fog torkollni.

Az idő egyébként remek: legtöbbször 15-20 fok között változik, és még ha szikrázik is a nap, akkor sincs kellemetlenül meleg; viszont az gyakran előfordul, hogy akár két pulóvert is fel kell húzni, úgy lehűl a levegő (esetenként ráhúzva még a széldzsekimet is). A szél sokszor igen élénk, de az otthoni orkánokat meg sem közelíti. Esni is 3-4 naponta szokott, de inkább gyors záporok, nem olyan kitartó csöpögés, mint hónapokkal korábban. Azt mondják, szombaton is kiváló időjárásra számíthatunk.

Nemrégiben közölt filozófiai cikkünk kapcsán számtalan megkeresés, észrevétel, de főleg díjért jelentkezés érkezett szerkesztőségünkbe: legtöbben e-mailben, levélben, telefonon, faxon és telegram útján jelezték igényüket, de sokan léptek velünk érintkezésbe postagalamb illetve személyes megkeresés útján, egyenesen Budapestről, esetleg Balassagyarmatról vagy Új-Delhiből jőve.

Ezúton jelezzük, hogy a tegnapi napon a jelentkezés határidejét lezártuk, és közöljük, hogy az érvényes visszajelzések száma 12.780.066 darab. Ma közjegyző jelenlétében kisorsoltuk a szerencsés nyerteseket is; az eseményről a magyar és a dán állami televízió, a magyarországi Hír Televízió, valamint – a nagyarányú arab országból érkező érdeklődésre tekintettel – az Al Dzsazira arab hírtelevízió is élőben közvetített.

Az öt nyertes közül egyet diszkvalifikáltunk (kiderült, hogy cikkünket valójában nem olvasta, csak egy rövid kivonatot belőle a The Economist hetilapban), a maradék négyet külön értesítjük. Nyereményük egy-egy extra-ökologikus dán bionyalóka, amit e-mailhez csatolva küldünk el. Gratulálunk!

Természetes dolog, hogy ha fél évig ennyi fiatal fiú és lány együtt van valahol, akkor ott gyengéd érzelmek szövődnek. Még itt, Krogerupban is, bár itt a gyengébb nem aránya nyomasztóan túlsúlyos, a rendelkezésre álló fiatalemberek pedig kiábrándítóan éretlennek tűnnek, így a perspektívák nem túl kedvezőek az ifjú hölgyek számára.

Az első ilyen jelenség nem is késett soká: ha jól emlékszem, egy-két hét után láttam, hogy kedves (akkor még csak majdnani) nyelvkorrepetítorunk, a tipikusan északias alkatú (röviden: húsos) Anna, valamint egy Aske (ejtsd: eskö, a név jelentése „hamu”) nevű kicsiny, és valamilyen oknál fogva túlnyomórészt atlétatrikóban mászkáló srác bizalmas ölelést váltottak a folyosón. Habár a dánok roppantmód kedvelik az ölelkezést üdvözléskor (főleg, ha nők találkoznak), ez egészen másfajta gesztus volt. Mivel Anna igen szeretetreméltó lány, örültem, hogy gazdagodott itt ilyen értelemben is. A későbbiekben azonban sosem láttam viszont ezt a bizalmasságot köztük, így nem egészen értettem, hányadán áll a dolog. Ha szeretik egymást, miért nem? Nem valószínű, hogy összekaptak volna, erre semmilyen jel nem utalt a viselkedésükben: egyszerűen úgy tettek, mint két, egymás számára teljesen közömbös személy.

Nos jó, elkönyveltem így a dolgot. Kisvártatva azonban hasonló helyzet alakult ki a langaléta Mikkel (ejtsd: mige') valamint a méretben is hozzáillő hosszú Astrid között – erről egyébként úgy szereztem tudomást, hogy véletlenül rájuk nyitottam egy hajnalon, amikor egy átmulatott éjszaka után az egyik konyhában aludtak egymás karjában. Másnap és a rá következő napokban azonban semmi tanújelét nem adták az egymás iránti vonzalomnak. Ezen még jobban meglepődtem, de amikor ugyanezt konstatáltam a kollégium legszebb (ám meglehetősen tüskés modorú) lánya, Trine, és a legjóképűbb fiú, Kasper, valamint a jól megtermett, pocakos Christian és a szintén dús termetű Kiki esetében is (nem is szólva a körülöttem örvénylő női pletykafészekből folytonosan áramló újabb és újabb információkról) , rá kellett jönnöm, hogy ez alighanem valamiféle újabb dán specialitás.

Fel kell tételeznem, hogy ezek a relációk nem ugyanolyan tartalmúak, mint amit mi ilyenként ismerünk – akár így, akár úgy vesszük. Nem szerelemről van szó, hanem talán egyfajta előrehaladott stádiumban lévő flörtről, esetleg trófeákat gyűjtenek csak úgy, vagy egyszerűen az időt múlatják a népek. Az viszont bizonyos, hogy ebben is jól megnyilvánul a dánok legendás individulalitása, és a másik ember mellett kitartani képtelen mentalitása.

Az a virágról-virágra repdeső mentalitás azonban, amit az ember elnéző legyintéssel elintéz tizenkilenc évesek esetében, azért mégsem normális mondjuk negyvenéveseknél. Márpedig nagyon úgy fest a dolog, hogy az ifjúkorban felvett „laza kötődés” stratégiája itt érett felnőttkorban is megmarad, ennek köszönhető, hogy itt az én környezetemben is szinte minden (ismert) családi kapcsolat meglehetősen kusza a sokszoros (mostoha)szülői, (mostoha)nagyszülői, (mostoha)testvéri viszony miatt. A legjobb pedig, hogy amikor az étkezőasztal mellett ilyesmiről a legmagátólértetődőbb természetességgel esik szó, akkor az embernek ehhez jó pofát is kell vágnia. Ha mindezt a bigott elődök előre látták volna, elszörnyülködtek volna. Ki tudja, talán itt az ideje, hogy egészséges családszemlélettel rendelkező nagyszámú muszlim és cigány bevándorlók kissé rendbetegyék Dániát :)

Csütörtökön Mennybemenetel (dánul: Kristis Himmelfart) ünnepe volt, ami – a múlt heti imanap után – megint ünnepnap. Habár a hónapok alatt volt időm megszokni, mégis kellemes meglepetésként ér, hogy a dán naptár telis-tele van érdekes, számunkra szokatlan ünnepnapokkal: ezek egy része a királyi család tagjaihoz kapcsolódik, másik része pedig a keresztény múltban gyökerezik – és itt a múltat persze ki kell hangsúlyozni, mert a jelenben ma már az emberek számára ezek szinte semmilyen igazi eredeti tartalmat nem hordoznak (csakúgy, mint mondjuk a karácsony nálunk odahaza). Mindenesetre még így is jobb az ember közérzete, mintha csupán a munkáról, a nemzetközi nőkről, a békéről, a növényekről meg hasonlókról kellene megemlékezni.

Így hát csütörtökön is elmentem a templomba – itt ugyanis a magyar szokásoktól eltérően nem a legközelebbi vasárnapon, hanem pontosan az adott napon tartják az ünnepeket. A 11 órakor tartott misén viszonylag sokan voltunk. Egészen otthonosan mozgok már a templomban, a kerek fejű lengyel plébános és sok más hívő is ismerős már; az énekeket is viszonylag folyékonyan tudom énekelni, mi több, jelentős részüket meg is értem (az aktív vallásgyakorlás igen jó passzív nyelvgyakorlás is egyben).

Azonban azt nem igazán mondhatom el, hogy betagolódtam volna a gyülekezetbe, dehát akkor vethetnék a dánokra követ, ha elmondhatnám, hogy odahaza azonnal bevonunk a közösségi életbe mondjuk egy hirtelen a templomba járni kezdő dánt. Már csak azért sem, mert gyakorlatilag semmiféle igazi közösségi élet nem létezik nálunk, és szerintem ez a hiányosság az oka az itteni izolációnak is. Mondok egy példát: ma kis brunch, azaz agapé is volt a mise után (ilyenre eddig csak húsvét éjjelén volt példa). Ez remek alkalom lenne arra, hogy a hétről-hétre a templomban üldögélő embereket összehozza. Azonban a találkozó tényét kizárólag dánul hirdették ki a mise végén, márpedig a közönség jelentős része hozzám hasonló külföldi, akik szerintem ezt egyáltalán nem értik (én is csak az írásban kiakasztott hirdetésekben tudtam kiböngészni korábban).  Következmény: a beintegrálandóak elszelelnek, a kömény mag marad. Furcsa logika.

Az eszegetés amúgy nem volt különösen nagy szám, viszont szert tettem néhány érdekes kiadványra. A közösségi teremben van egy antikvár polc, ahonnan fillérekért lehet használt könyveket venni; birtokomba került egy dán Sherlock Holmes novellagyűjtemény és egy angol középkor-történelmi monográfia. De a legérdekesebb egy néhány lapos ingyenes újság az újságos asztalkáról, amelynek címe Egyház és klíma. A Dán Egyházak Tanácsának kiadványa az errefelé igen divatos zöld témát taglalja elméleti (teológiai) és gyakorlati megközelítésben, igen színvonalas módon. A teremtés gondolatától eljutnak a „Zöld Egyház” gyakorlati ideájáig, amelynek az a lényege, hogy az egyházközségek küldönféle intézkedések révén elnyernek egy Zöld Egyház minősítést. A St. Albans templomban például kicserélik a szigetelést, nem használnak műanyag poharakat, újságjukat újrapapírra nyomtatják, vagy ami a legérdekesebb, hogy megosztott autóhasználatot indítottak el: a hirdetőtáblán meghirdetik, ki hová készül épp a kocsijával, és bárki csatlakozhat hozzájuk, osztozva így a költségekben és a jó társaságban. Másik ötlet, hogy úgynevezett „egyházi klímastafétát” indítanak útra, amely nem más, mint egy bőrönd, benne a romló klíma hatásainak három szimbólumával: egy kődarabbal az olvadó Grönlandról, egy koralldarabbal valami zátonyról, és egy fejletlenül maradt kukoricacsővel a száraz Malaviról. Ezt a stafétát aztán szépen körbeküldik egymásnak, és a tárgyak kapcsán prédikációkat, klubelőadásokat tartanak. Az idén tartandó, errefelé rendkívül nagy várakozással körülvett augusztusi klímakonferenciára is nagyban készülnek a keresztények aláírásgyűjtéssel, propagandával , mindenféle akciókkal.

Érdekes látni ezen a példán, hogy errefelé mennyire másképp gondolkodnak és működnek a hívő közösségek. Jó arról is ábrándozni, hogy talán ezeket az ötleteket nálunk is meg lehetne gyökereztetni, de aki próbálta, az tudja, hogy erre milyen kicsi az esély. Ki tudja, talán majd húsz-harminc év múlva...

Hétfőn és kedden a koppenhágai egyemeten jártunk egy-egy előadáson. Az elsőt egy japán professzor tartotta a „békeépítés” (peacebuilding) témájában, ez a globális konfliktusok témájához kapcsolódik a kurzusunkon (érdekesség, hogy a mi társaságunk tagjain kívül csak férfiak voltak a hallgatóságban). A második a globális polgárság (global citizenship) tárgyban folyt (itt a közönségben másodmagammal voltam férfi).

Mondhatnánk, hogy az elődaások érdekesek és fontosak voltak (megfigyeltem, hogy ez a két jelző minden kontextusban elhangzik ilyen esetekben), de egyik sem lenne igazán őszinte: az első még kevésbé, mint a második. Bár mindenből lehet valamit tanulni, de egy jobbára általánosságban mozgó ismertetés arról, hogy Japán hogyan járul hozzá a különféle konfliktusokból kilábaló országok helyreállásához, illetve egy elemzés arról, hogyan befolyásolja a stockholmi és a koppenhágai nemzeti múzeum a globális polgárság ideájának kialakulását, mégsem valami érdekfeszítő. Néha túl sok marginális vagy banális témával foglalkozunk, ez az érzésem.

A második leckéből azonban mégis megmaradt bennem egy jó gondolat. Az előadónő – egy brit professzor – sok egyéb mellett említést tett arról, hogy ma, a globális világban három fő világnézeti „csomag” (package) kering, ez befolyásolja az emberek, gondolkodók és politikusok jelentős részét. Az első, hosszú ideje divatos a liberális csomag, amely, mint tudjuk, a hagyományos értékrendek kritikáját, az értékek relativitását, a kisebbségek többséggel szembeni favorizálását, a különböző csoportok közötti határok lebontását, összemosását preferálja. A második a régebben egyeduralkodó, ma kissé megtépázott vallásos-konzervatív csomag, amely a hagyományos értéket tiszteletét, a tekintélyt, valamilyen transzcendens-vallásos értékrendet vesz alapul, és általában hisz bizonyos nézetek-értékek objektív jó voltában, amivel szemben állókat objektíve rossznak tart és igyekszik legyőzni. A harmadik, amely mostanában egyre inkább teret nyer, a környezetvédelmi csomag; ennek hívei szerint a világ legégetőbb problémája a környezetszennyezés, és az emberek életének-értékrendjének középpontjába a materiális értelemben fenntartható életvitelt helyezi.

Ez az amúgy mellékesen elhangzott definíció-csoport szerintem nagyon precíz és találó. Ha megpróbálom elhelyezni ebben a rendszerben a környezetemet, akkor azt hiszem, ez az egész oktatási rendszer a liberális csoportba tartozik, amely azonban egyre inkább a zöld irányzat hatása alá kerül. Jómagam a konzervatív csoportba tartozom, és bizonyára ez az oka azoknak az ideológiai-egzisztenciális konfliktusoknak, amelyek során szembekerülök az intézménnyel vagy néhány diáktársammal, vagy néha Garbával (persze ezek a konfliktusok azért mindig igen visszafogottak és jobbára intellektuálisak). Nincs is ebben semmi baj. Amit problémának érzek, az az, hogy a liberális felfogás hívei a maguk „rugalmas”, viszonylagosító és toleráns nézeteit tekintik alapvető hermeneutikai elvnek, és mindent ebben, ezzel akarnak értelmezni. Nem értik, hogy aki nem ebben a rendszerben van, az egyáltalán nem tekinti a toleranciát és a relativitást iránymutatónak. Azt mondhatjuk tehát, hogy az ő toleranciájuk és rugalmasságuk csak egy bizonyos szint után létezik: azután, amikor a vita résztvevői már elfogadták ezeket mint alapelveket – amely során a nem-liberálisok értelemszerűen önellentmondásba kényszerülnek.

Vegyünk egy példát. Általánosan elfogadott nézet errefelé, hogy a különböző vallások, sőt, a vallás nélküli világnézet is mind egyforma értékes (vagy értéktelen). Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen annyiféle ember van itt, senki nem akarja/meri állítani, hogy az ő felfogása jobb, mint a többieké. Természetesen ezt a viszonylagosítást főleg azok hangoztatják, akik semmilyen valláshoz nem tartoznak, és a hívő jelenséget mint egyfajta alapvető attitűd különböző, ám történelmileg eltérő módon kialakuló formáit azonosítják. Ennek meg is van a belső logikája. Viszont a másik oldalról: ha van egy személy, aki a saját vallását – a vallás jellegéből természetesen adódó módon – igazinak tartja, az a többi vallást nem tarthatja ugyanúgy igaznak, és persze a vallásnélküliséget sem. Ez is teljesen loglikus. Viszont ez utóbbi konzervatív felfogást, amely objektíve jónak tart bizonyos értékeket/magatartást/gyakorlatot, elítélik az előbbiek, pusztán azért, mert nem az ő logikájukat, hanem a saját belső logikáját követi. Érdekes és mindennapi konfliktus, nehéz rá megoldást találni. Szerintem a megoldás az lenne, ha a tolerancia nem csak második szinten, azaz a saját logikán belül érvényesülne, hanem első szinten, a másik logikával szemben is – azt hiszem, ez egyáltalán nem lenne önellentmondás.

Így adódik az a furcsa helyzet, hogy két, azonos módon konzervatív, de nem ugyanazon rendszert követő személy furcsa módon egymással sokkal inkább szövetségre tud lépni, mint az elvileg értékközömbös liberális felfogásúakkal, akikkel minduntalan szellemi konfliktusba kerül. Ki tudja, talán ebből az következik, hogy a kisebbségbe szoruló tekintélyelvű kereszténység a nem is olyan távoli jövőben nagy történelmi ellenfelével, a tekintélyelvű iszlámmal kényszerül ideológia szövetségre saját mostohagyermekével, a liberalizmussal szemben?

Talán ez túl elvont és tömény eszmefuttatás volt – ha valaki mégis eljutott ide a végére, az kap egy nyalókát :)

Korábban már beszámoltam róla, hogy kollégiumunkat időről-időre fosztogatják. Már az a történet is meglepett, hogy régen (még ideérkezésünk előtt) egyszer egy teherautóval az iskola nagyterme mögé álltak, és az egyik ajtón át kipakolták az összes széket. Ha nem Dániában lennénk, amely elvileg a világ legbiztonságosabb országai közé tartozik, hanem mondjuk Magyarországon, nem igazán lepne meg az eset. Amikor viszont a tőlem nem sokkal távolabb lakó amerikai Bryce laptopját úgy lopták ki a szobájából, hogy ő a géptől 10 cm-re az igazak álmát aludta, és a mellette lévő szobában fenn volt a szomszédja, az már igazán párját ritkító merészség és arcátlanság. Különösen, ha ehhez hasonló esetek azóta megismédlődnek, sőt, egyre bizarrabb formát öltenek: tegnap éjjel például a konyháról loptak el negyven kiló húst! Ráadásul Manar valamilyen oknál fogva éjfél körül lent járt a konyhában, és látta is az illetőt, csak azt feltételezte róla, hogy konyhai dolgozó (akikből valóban kismillió van, lehetetlen őket mind számon tartani), így akkor nem hederített a dologra. A káresemények után persze mindannyiszor értesítik a rendőrséget, de ezek a bejelentések nagyjából annyi eredménnyel járnak, mint odahaza.

A következmény persze kóros bezárkózás és gyanakvás; lassan már a vécére sem lehet úgy kimenni, hogy az ember be ne zárná a szobáját, és a labirintusszerű épület számtalan ajtaját véletlenszerű rendszerben zárják-nyitják, olykor nem kis bosszúságot okozva ezzel. Mindenki gyanús, aki idegen a környéken, ami azért problémás, mert az iskolát ölelő parkban boldog-boldogtalan kutyát sétáltat, és intézményünk szinte naponta tart különféle jelleggel kurzusokat külsősöknek (jelen pillanatban legalább három csoportnak).

Jó hír, hogy engem eddig semmilyen kár nem ért, és a konyhai eset alapján most már egy gyanúsított (egy korábbi dolgozó) is akad. Nos, majd meglátjuk.

Alaposan lehűlt a levegő: mintha előreugrottunk volna a késő őszbe, úgy tíz fok lehet. Az eső is ugyanolyan fáradt unalommal esik. Megfordult a fejemben, hogy talán mégsem kellett volna Károlyékkal hazaküldenem a polárbélésű kabátomat: amidőn ma ebéd után pipázgatni indultam a környező kiserdőbe, kifejezetten jólesett volna, ha itt van.

Délelőtt bolhapiacra mentünk Istvánnal a szomszéd faluba; véletlenül láttam meg a hirdetést, és mivel az ócskaságvásár sokszor jó lehetőségeket rejt, kíváncsian indultunk neki. Az ottani iskolában tartották. Nos, mitmondjak, minden várakozást alulmúlt: egyetlen kis sátor alatt úgy négy-öt asztalra rámoltak ki néhány kacatot, teljesen érdektelenek voltak, nem is vásároltunk semmit (hiába akartak egy legalább negyven éves televíziót Istvánra sózni). Viszont a piac mellett, egy, a miénkéhez hasonló bioboltba is beugrottunk, ez már jóval érdekesebb volt. Sok olyasmit árultak, amit itt, Aarstidernében is kapni, viszont volt még egy csomó fajáték, mindenféle állatok nagyon ügyesen kifaragva, természetesen méregdrágán. Habár szépek és jó minőségűek voltak, azért én inkább mégis LEGO-t vásárolnék gyerekeknek. A piac után még sétáltunk egy kört a településen, aztán hazaérkeztünk; itt a szokásos gyengécske ebéd következett.

Az iskola most újra valahogy téliesen kihalt, unalmas; a különféle konferenciázók elfoglalják a termeket, így nem tudunk játszani, ráadásul az amerikaiak ma eltávoztak, pedig jókat Rizikóztunk velük. Tegnap este búcsúzóul kerti sütögetés volt a tiszteletükre, kolbászt és halat lehetett rostra vetni – jóideje ez volt a legjobb koszt, az étel minősége ugyanis megint csapnivaló hetek óta.

Talán csak az esti parti hoz majd megint életet a falak közé, bár ki tudja, miért, erre valahogy mégsem vágyom :)