Több ízben utaltam már rá, hogy a dánok nem igazán kedvelik az idegeneket. Habár mint minden általánosítás, ez is leegyszerűsítés ugye, dehát őszintébb pillanataikban saját maguk is elismerik a tényt. A németeket nem kedvelik történelmi okok miatt, a svédek nem szimpatikusak túlzott precízségük miatt, a muszlimok gyanúsak kulturális különállásuk, a kelet-európaiak pedig a egzisztenciális előnyökre (mondjuk partiképes párokra) vadászat miatt. Ám bármilyen hihetetlen, van egy náció, akikről kimondottan kedvező kép él a dánokban: ezek pedig a spanyolok. Ennek is történelmi tapasztalatok állnak a hátterében.
A spanyol kontingens a napóleoni háborúk idején, a franciák segédcsapataiként érkezett Dániába a király szövetségeseként. Felvonulásuk célja egyrészt a Svédország felé terjeszkedés (ami Napóleon Bernadotte nevű kegyencének svéd trónra ültetésével sikeresen meg is valósult), másrészt pedig Nagy-Britannia harapófogóba szorítása volt (nincs új a nap alatt: a II. világháborúban a németek ugyanezzel a céllal szállták meg északi szomszédjukat, és fogtak az Atlanti Fal építésébe). Szükség is volt a császár segítségére, hogy a Dániánál átvezető kulcsfontosságú tengerszorosokat védeni lehessen az angolokkal szemben; alighanem ez magyarázza, hogy a koalíciós hadsereg mintegy felét kitevő 15.000 főnyi spanyol épp Fyn szigetén (főleg Odensében és Nyborgban) állomásozott.
A vendégszeretetükről nem éppen híres dánok annak rendje és módja szerint ferde szemmel tekintettek a franciákra, ám a kulturális különbségek dacára (vagy talán éppen emiatt?) a hispán katonákat kimondottan megkedvelték – olyannyira, hogy a spanyoloknak mind a mai napig kiváló renoméja van az országban. A temperamentumos zene, életvidámság, utcai események, a látványos katolikus szertartások, a katonák elevensége, barátságossága megragadta a helyiek szívét.
Az akkori szokások szerint a katonákat főként magánházakban szállásolták el, és – szintén a kor szokásainak megfelelően – elsősorban a famíliák fiatalabb hölgytagjaival kerültek bensőséges kapcsolatba. Ahogy egy dántól hallottam, ennek a gyümölcsöző jó viszonynak köszönhető, hogy azon a környéken mindmáig számos délies vonásokkal rendelkező helyit figyelhetünk meg...
A spanyol tartózkodás nem bizonyult hosszúnak: röpke fél év után az anyaország fellázadt Napóleon ellen, a dániai hispánok pedig francia tisztjeik ellen, így kisebb csetepaték után elhagyták az országot. Mégis mély nyomot hagyott a dánokban – nem csak zokogó lányok és megnőtt születésszám formájában hanem a művészet terén is. Erre legjobb példa H. C. Andersen, aki korai írásainak témájául szolgáló első gyermekkori élményeit az őt ölbe kapó, megajádékozó idegen szoldátokról éppen ez idő tájban szerzi Odensében. Az utódok is ápolják a becses emléket: 2008-ban a történések 200. évfordulóját emlékezések, kiállítások és kiadványok sorával ékesítették.
Az eseményhez kapcsolódó zarándokhely az egyik spanyol vitéz odensei sírja, akit – miután egy csetepatéban leszúrta bajtársát – függelemsértésért kivégeztek. Nyughelyét a dánok, majd később a spanyol turisták is szép számban látogatták. Az utóbbi időkben egyre inkább elfeledetté vált, ám amikor az önkormányzat el kívánta tüntetni, a hagyományőrzők és lokálpatrióták hangos tiltakozása megmentette és újra az érdeklődés előterébe állította a nyughelyet.
