Közel fél éve, amióta itt élünk kis közösségünkben, a Majfest (Májusfesztivál) neve mitikus, már-már eszkatológikus fogalommá nőtte ki magát: a zsidók messiásváró reményei foghatóak csak ahhoz a felfokozott izgalomhoz, amellyel a dán fiatalok körülvették ezt az akkor még távoli eseményt. Buzdítottak bennünket, hogy ha vendégeket akarunk hívni valamikor, akkor feltétlenük ekkor tegyük, mert ez a rendezvény lesz itt-tartózkodásunk zenitje. A Majfest a kezdet és a vég, az első és az utolsó, az alfa és az ómega.
Minthogy a dánok bulikban igazán nem szűkölködnek, bevallom, bennem is egyre fokozódott kíváncsiság az eseményt illetően. Midőn áprilisi szünetünkből visszatértünk, természetesen a rendezvény uralta a közbeszédet. Érdeklődésemet csak növelte az a tény, hogy – éppúgy, mint a Megváltó második eljövetele esetében – csak általános, kissé bizonytalan információink voltak a fesztivál tulajdonképpeni mibenlétét, részleteit illetően. Valamiféle gazdagon fűszerezett majálsféleséget képzeltem el nagy vendégsereglettel, vidámsággal, sörrel, virslivel, mustárral. Közelebbi részleteket azonban egészen az utolsó pillanatig nem tudtam meg, csak annyit érzékeltem, hogy különféle „mukacsoportok”, „műhelyek”, alakulnak a diákokból, akik éjt nappallá téve buzgólkodnak az előkészületeken: a velem szemközt lévő designterem például hajnalig zúgott a munka hadától, reggel pedig elképedve szemléltem a fúrás, faragás, festés, mázolás, varrás, szabás, metélés, őrlés, olvasztás és még ki tudja, hány munkafolyamat hegyekben álló materális tanúit.
Bár azt azért túlzás lenne állítanom, hogy a május utolsó szombatját megelőző éjszakáim álmatlan hánykolódással teltek a várakozás izgalma miatt, tényleg kíváncsi voltam. A jeles nap délelőttjén láthattam, ahogy a kollégium körüli nagy parkban színpadok, kiállítóhelyek, pihenő- és játékterek öltöttek formát. Felállították a bárt (az egyébként 5 koronás söröket ezúttal 25-ért mérve), a büfét (az előző napok dzsihadja során készített több ezer ételadagot felhalmozva), bejáratnál jegyszedő lányok helyezkedtek el, akik a résztvevőknek annak rendje s módja szerint karszalagot osztottak (nekünk is viselni kellett, bár fogalmam sincs, miért, hiszen a közülünk kikerülő rendezők pontosan ismertek bennünket). Minden készen állt a hírek szerint mintegy 500 vendég fogadására, akik nagy részét Koppenhágából ingyenes buszokkal szállították hozzánk.
Akik már olvasták a korábbi „normál” partikról szóló beszámolóimat, azok tudják, hogy bizonyos elismeréssel adózom a dán fiataloknak az ilyen rendezvények lebonyolításában tanúsított leleményességéért, ügyességéért. A diákokra egyébként az élet más területein kevéssé jellemző dán praktikum, esztétikai érzék és szervezőkészség ezúttal is megnyilvánult: az ötletektől kezdve a tervezésen és a kivitelezésen át a takartásig mindent kizárólag a fiatalok végeztek, tiszteletet parancsoló profizmussal (ezt jómagam, aki részt vettem már néhány kisebb-nagyobb hasonló rendezvény szervezésében, tudom értékelni). A színpadok felállítása, a hangrendszerek kialakítása, a díszlet kiötlése, a különböző posztokon való folyamatos ügyelet, a zökkenőmentes kiszolgálás és a jópofa performanszok mind a legendás dán gyakorlatiasság továbbélését igazolják az új generáció 18-22 éves tagjai esetében.
Ami azonban a lényeget illeti, azt kell mondanom, hogy a Majfest nem egyéb, mint egy nagy méretű, dán jellegzetességekkel fűszerezett kozmopolita nyári ifjúsági szabadtéri parti, amelynek lényege röviden: laza fiatalok a füvön fetrengve minél több alkohol elfogyasztára törekszenek rendkívül hangos zene hallgatása közepette. Talán bennem van a hiba, hogy az ilyen rendezvényeket sosem tudtam élvezni; de az is lehet, hogy nem bennem van, hiszen mindvégig volt egy olyan érzésem, hogy a résztvevők tulajdonképpen céltalanul kószálnak mindvégig arra várva, hogy „valami” történjék, ami azonban sosem következik be. A két (egy benti és egy kinti) színpadon eleinte még egészen kellemes, civilzált zenék is hallhatóak voltak, később azonban a hangerő növekedésével fordítottan arányosan romlott a minőség: estére már csak ütemes zajnak nevezhető idegesítő, ám módfelett hangos hang töltötte be a légteret. Azt vártam, hogy valami más tevékenységre is alkalom nyílik: vetélkedő, sportverseny, közös főzés, tábortűz, céllövölde, Vitéz László vagy akármi egyéb. Ilyesmiről szó sem volt, az egy-két kitett játékot is inkább csak mi, külföldiek használtuk.
Be tudok azonban számolni néhány pozitív érdekességről is. Megint csak a dán diákok érettségét és elkötelezett civil aktivitását jelzi az, hogy a rendezvényen felállítottak néhány ötletesen kivitelezett és tartalmas kiállítást aktuális közéleti témákról. Az egyik Szváziföldhöz kapcsolódott: az áprilisi tanulmányúton a diákok egy csoportja Dél-Afrika által körbevett apró királyságban járt, azóta élénken foglalkoznak a dekadens királyi hatalom és a helyi demokratikus törekvések közti konfliktussal. Fotókat helyezte ki Szváziföldről, a mellékhelyiségekben pedig ötletes szövegeket helyeztek ki (olyan helyre kifüggesztve, ahol az embernek bizonyosan akad néhány perce ezek tanulmányozására): álhírekben a szváziföldi királyság botrányos és korrupt tetteit helyezték át dán környezetbe (pl. II. Margit királynő szórja az állami pénzeket), meghökkentve így a helyieket. A másik ilyen remek ötlet egy belpolitikai téma, a 10-20 éve ilyen-olyan okból Dániába menekült irakiak ügye, akiket a kormány eddig is megfosztott sok alapjogtól, most azonban haza akarja őket paterolni még mindig életveszélyes óhazájukba. A menekültek most középkori mintára egy templomba vették be magukat menedéket kérve, és az egész sajtó ezzel foglalkozik (Garba szellemesen meg is jegyezte, hogy hosszú idő óta most először legalább tele van egy dán templom). Fesztiválunkon külön sarok foglalkozott a témával: videón néhány élettörténetet nézhettünk meg, kiaggatott újságcikkekből tájékozódhattunk, sőt, az irakiak egyik képviselőjével is beszélhettünk. Ehhez kapcsolódott az egész rendezvény szerintem legötletesebb fogása: dróthálóból jelképesen felállítottak egy „ketrecet”, és két, „security” feliratos sötét kabátot viselő lány le-fel sétálva véletlenszerűen „lecsapott” egy-egy vendégre (köztük például az igazgatónőre), megjátszott zordsággal „igazoltatva” őket, aztán ilyen-olyan okra hivatkozva a ketrecbe zárták őket. Ezzel a játékkal segítettek a résztvevőknek átélni azt, hogy milyen lehet a hatóságok zaklatása, illetve a menekültek bebörtönzése.
Ezt a néhány motívumot leszámítva azonban céltalan, tartalmatlan, szokásos tivornyába torkolló esemény volt a fesztivál, csak ezúttal kissé nagyobb méretben. És hogy ezt nem csak én vélem így, azt többek között István, Cornel és Daniel egybehangzó tanúsága is alátámasztja. Sajnálom, hogy egy ilyen nagy reményekkel várt, és egyébként sok jó lehetőségre alkalmas rendezvény így sikerült. Én idejekorán vissza is vonultam a szobámba, de – hiába lakom épp az épületegyüttes túloldalán – a hatalmas zajtól egészen pirkadatig nem tudtam elaludni – együtt oly sokakkal. Ez még jobban bosszantott akkor, amikor megtudtam, hogy az utolsó órákban igazából már csak egy-két ember kedvéért nyomták a zajt. Amikor pedig ma megláttam a minden eddiginél elképesztőbb mennyiségű szemetet, valamint az eszméletlenül heverő vendégeket, kételyeim támadtak, hogy vajon megérte-e az egész...
Képes illusztráció megtekinthető itten.
