Pontosan emlékszem rá, hogy még mielőtt ideérkeztem volna, elhatároztam, hogy jól megtanulok dánul. Habár ez egy teljesen periférikus nyelv, és első megközelítésre (de talán még másodikra is) meglehetősen haszontalannak tűnik, mégis úgy éreztem, hogy kiváló alkalmam nyílik az elsajátítására. Elvégre ritka lehetőség, hogy valaki fél évet eltöltsön nyelvi környezetben, még oktatást is kap, és ami a legfontosabb, hogy ideje is akad a tanulásra. Ehhez képest csalódottan kell megállapítanom így a kurzus vége felé , hogy bizony nem sokra jutottam.
Ami a nyelvi környezetet illeti, nos, az valóban tökéletesen adott (már-már bosszantó túlsúlyban is, amikor néha naphosszatt csak a fuldoklásszerű dán karattyolást hall az ember maga körül örvényleni). De az, hogy mellettünk a bennszülöttek kedélyesen elcseverésznek furcsa kódnyelvükön, persze még nem jelenti azt, hogy ez automatikusan ránk ragad. Ha rendszeresen alkalmunk lett volna primitív szókincsünket mindennapi szituációkban szépen-lassan gyarapítani, az azt hiszem, jelentősen hozzájárult volna a fejlődéshez, de ha mindent átgondolok, akkor a köszönésen és talán egyetlenegy alkalmon kívül ilyesmire nem volt példa. Hiába, ami egyébként elképesztő szerencse – azaz hogy a dánok szinte mind remekül beszélnek angolul – e tekintetben bizony hátrány, hiszen sem mi, de (főleg) sem ők nem igazán érdekeltek abban, hogy eme kézenfekvő és kényelmes kommunikációs csatorna helyett lassan, gyakori és fárasztó kölcsönös értetlenkedések árán anyanyelvükön társalogjanak velünk. És ami azt illeti, nem is igazán tűnt úgy, hogy ebben különösebben megerőltették volna magukat.
A nyelvoktatás sem sikeredett igazán hatékonyra. Kezdjük azzal, hogy az első hónapban nem is sikerült megszervezni. Amikor aztán Gustvasen kisasszony személyében (aki különben holnap férjhez megy) hivatalos dántanárt kaptunk, kiderült, hogy ő aztán mindenhez (kultúrához, politikához, történelemhez) jobban ért, mint a nyelvtanhoz. Így lehetséges az, hogy áprilisig odáig sikerült eljutnunk, hogy megtanított nagyjából száz szót, igéket viszont alig, igeragozásról, nyelvtanról viszont szó sem esett. Annától, a heti egy este szívességből tanító lánytól eleve többet tanultunk, viszont ide a legtöbben rendszertelenül jártak, emiatt újra és újra kellett kezdeni ugyanazt a leckét, és hát Anna minden buzgalma ellenére sem igazi nyelvtanár, az ezzel járó nehézségeket pedig bárki átláthatja, aki elképzeli, hogy holnap magyarul kezd tanítani külföldieket pusztán azon az alapon, hogy neki magyar az anyanyelve.
Néhányan persze ügybuzgó módon magántanulást is folytattunk. Én hónapokig minden reggel korábban keltem, hogy magolhassak, a cseh Petra (aki egyébként nálam is többre vitte) pedig állandóan szavakkal teleírt papírlapjaival járt-kelt, kelt és feküdt. Mindezek ellenére azonban hiába telt az idő szorgos tanulással, az élőbeszédben szinte semmi előrehaladást nem konstatáltam. Ennek egyszerű oka van: a dán nyelv fonetikája egyszerűen szörnyű. Amellett, hogy rettenetese hangzású, olyan, mint a madarak éneke: közönséges emberi hallással megkülönböztethetetlen árnyalatok vannak benne, így az egész egy folytonos gurgulázásra-hörgésre hasonlít, amelyben egyszerűen képtelenség a hangokat, szavakat megkülönböztetni és azonosítani még akkor is, ha ismerjük őket. Számos esetben fordult elő, hogy egyébként általam jól megtanult kifejezéseket is csak sokadszorra, lassan elismételve ismertem fel.
Nos, ez a sok tényező együtt meglehetősen elkedvetlenítő volt. Minél több energiát öl bele az ember szinte feleslegesen, annál elkedvetlenítőbb. Állítólag mint minden nyelv esetében, úgy a dánnál is egyszer csak elér az ember egy szintet, ahol revelációszerűen hirtelen könnyűvé válik a dolog, de én úgy látszik, nem jutottam ide. Rosszabb pillanataimban meg is bántam, hogy nem mondjuk a szintén kínálkozó spanyol, vagy akár arab kurzusokra jelentkeztem. Azon nem is csodálkoztam, hogy a társaink közül szépen-lassan mindenki lekopott, és végül Petrával és Istvánnal csak hárman maradtunk, ami megint csak elég demoralizáló volt.
Mivel áprilisban a sok utazás során természetesen egyáltalán nem jutott időnk ismételni (újat tanulni pedig különösen nem), így a már megszerzett tudás is megfakult. Különösen csökkentette lelkesedésemet a dán irányában az az üdítő élmény, hogy Norvégiában a dánhoz igen hasonló norvég nyelv szinte kristálytiszta kiejtésű, remekül felismerhető és követhető volt; ez egészen felvillanyozott. Csakhát kár, hogy nem ott vagyok, hanem ugye itt. Ezek után visszaérve a dán hörgölődés még idegesítőbbnek tűnt. Hazatérésünk után ezért erősen kérdésessé vált bennem, hogy érdemes-e folytatni az egészet, hiszen a hátralévő hat hét során érdemi előrelépést nem valószínűsítek, a kevéske időt viszont akkor érdemes lenne másképp hasznosítani. Mielőtt döntésre jutottam volna, a dilemma magától megoldódott: mindkét tanárunk feladta a dolgot „érdeklődés hiányában” (ami azért csak részben volt igaz, hiszen mi hárman azért érdeklődtünk).
És hogy milyen az élet: épp ezen fejlemények után nőtt meg korábban közömbösnek tűnő társaink körében az igény a dánoktatásra. Az ok? Nos, kiderült, hogy többen maradnak, vagy legalábbis maradni szándékoznak az országban, ehhez pedig szükségük van a nyelvtudásra. Ha a fejemben szorgos munkával összegyűlt szavakat egy csapásra oda tudnám adni valakinek, azt hiszem, most jó üzletet köthetnék ;)
