Javában lógatjuk a lábunkat; valóban olyan, mintha gyerekként iskolai vakáción lenne az ember. Ma volt a szünet előtti utolsó tanítási nap, de már a héten gyakorlatilag semmi érdemlegeset sem tettünk. Kis csapatunk megfogyatkozott, akik pedig itt maradtak, nem mind vették a fáradtságot, hogy az előadásokra jöjjenek, így leginkább Istvánnal és Cornellal hallgattuk Garba eszmefuttatásait (a párizsi és római útra készülve a UNESCO-t, a FAO-t és az OECD-t tanulmányozgattuk). Mára azonban az ő kötelességtudata is enyhült, így a délelőttöt a házában töltöttük négyesben (a családja már korábban elutazott Norvégiába, a felesége családjához, ő most délután csatlakozik hozzájuk). Kellemes délelőtt volt, Garba igazán jó vendéglátó, érdekesen és szórakoztatóan tud mindenféléről társalogni.
Mint mindig, most is lőporteával kínált bennünket, ez a specialitása: erős, kissé fanyar ízű, édes zöld tea, amit kis kannában főz ki, és apró (nálunk török éttermekben látható) fületlen üvegpoharakba tölt látványosan, magasról csurgatva a kannából a poharakba, egyik pohárból a másikba, sorra egymás után, amíg a folyadék felhabzik és lehűl. Ez a fajta teázás afrikai szokás, otthonról hozta, ahol remekül begyakorolta a csurgatását: világítás híján esténként sötétben tanulta meg úgy önteni, hogy a poharakat gyakorlatilag nem is látta, viszont ha mellécsurgatta, azt a hangjáról mindenki észrevette, és ez elég nagy szégyennek, ügyetlenségnek számít a vendéglátó részéről. Ennek a gyakorlatnak köszönhetően ma is úgy tud beletalálni magasról az apró poharakba, hogy közben szinte oda sem tekint, hanem a vendégek szemébe nézve közben folyamatosan társalog velük. Mit mondjak, nem tűnik egyszerű praktikának. A vendéglátás során egyébként háromszor szokás egy-egy körben a teát kínálni, méghozzá eltérő koncentrációban, egy-egy interperszonális kapcsolatot szimbolizálva: az elsőre nem emlékszem, de a közepe táján a barátságot (finom, lágy, de édesebb és kissé zavarosabb koncentrátum, amely a barátság összetettségét jelképezi), az est vége felé pedig a szerelmet (forrón, nagyon erősen és nagyon édesen). Közben sokat mesélt afrikai családjáról, és ezúttal még képeket is mutatott róluk, illetve a falujukról. Érdekes szembesülni azzal, hogy még valóban léteznek olyan emberek, akik furcsa tarka, bő lebernyegekben járva-kelve élnek kietlen, forró vidékeken, kicsiny vályogviskókban a puszta földön alszanak-étkeznek, és gyakorlatilag nincs semmiféle infrastruktúrájuk. Közben természetesen afrikai zenét hallgattunk.
Az idő változatos: általában enyhe, fakó napsütéssel, de volt már két nap igen meleg is (először éreztem, hogy melegem van a fűben heverve), viszont vasárnap a jól ismert szeles-borús hideg köszöntött vissza (sajnos épp akkor, amikor Istvánnal Helsingorbe kirándultunk). A szélről eszembe jutott, hogy készítsünk papírsárkányt. Találtunk is nádat, össze is állítottam egy jó nagyot, de érthetetlen módon mióta megcsináltuk, egy nap sem fújt igazán a szél, így ki sem tudtuk próbálni. Az afgán író két tizenéves fia is csatlakozott hozzánk, ők egy-egy kis könnyű sárkányt építettek. Ebben az időszakban a papírsárkány-eregetés afgán nemzeti hagyomány, otthon ezerszám tekergőznek az égen, és a fiatalok egyfajta versengésben igyekszenek egymás sárkányának zsinórját a sajátjukéval elmetszeni (hogy pontosan miként, ez számomra nem egészen világos), és így a szokások szerint az elvágott sárkányt zsákmányként megtarthatják.
Az amerikaiak visszaszállingóztak, közülük néhányan itt töltik az ünnepi szünetet, mások ezúttal is utazásra használják az időt. Benjamin most tért vissza Prágából és Izlandról, a többiek Oroszországba, Lengyelországba, Norvégiába, sőt Magyarországra ruccannak. A dánok közül már csak mutatóban maradt vagy egy tucat, megfogyva bár, de törve nem: jó szokás szerint esténként partival, iszogatással múlatják az időt. Mivel mind a kínai útra készülnek, Cisz minden nap nyelvi vagy kulturális ismeretekre okítja őket (összeállított például egy kis szótárat, ez nekem is tetszik), nagyon lelkesek; a tegnapi partit például Kína jegyében szervezték: Cisszel kínai étkeket készítettek, és "piros témát" vettek elő: mindenki felöltött valami piros ruhadarabot, és a termet is ezzel a színnel díszítették.
Csütörtöktől egészen hétfőig semmilyen iskolai program nincs. Igyekszem egy-két kisebb kiruccanást összehozni, ha jó lesz az idő. Talán főznünk is kellene valamit, az étel színvonala megint rettenetes. Tegnap ebédre például sótlan-ízetlen tésztát kaptuk megintcsak főtt, ízetlen zöldségekkel; vacsorára többek között kaviár volt, de ez csak hagzásra jó, egyébként sós, ízetlen vacak, a szokásos unalmas salátaféleséggel körítve.
