HTML

Danmark

Egy magyar kalandozásai Dániában.

Friss topikok

  • LlamaDalai: Gratulálok, hogy eljutottál a gyárba! Nekem is jól esne egy ilyen nap! Nem vagyok irigy :D. (2009.06.30. 17:25) LEGO - egy gyermekkori álom valóra válik
  • Cosinus: Az nem olyan meglepő, hogy a „szlovákokkal sem érez különösebb közösséget”. A csehek általában nem... (2009.06.08. 17:48) Portré: Petra
  • Udenlandsk: Igen, így van. Ahogy Közép-Európát kivéve szinte mindenütt, úgy Dániában is nagyon sok nyelvjárás ... (2009.02.02. 21:14) Dánul tanulok
  • Udenlandsk: Nos, a konzervatív szemléletemet egyelőre nem tudják kikezdeni masszív ostromló hullámok. Inkább é... (2009.01.22. 17:19) Homokozó közepén ülök (??)
  • erikkiz: megnéztem a képeket. Azért a bio-boxeralsó nagyon adja :) (2009.01.18. 15:47) Biofarm a szomszédban

Linkblog

2009.03.25. 15:28 Udenlandsk

Családlátogatok

Címkék: utazás étel ital általános tudnivalók

Elég sok mindent megtanultam már Dániáról, láttam is már jó néhány helyet, sok benyomást szereztem magukról a dánokról, ám mint mindenütt, itt is igaz, hogy egy országot akkor lehet igazán megismerni, ha meglátogatunk egy családot, látjuk a tipikus otthont, részt veszünk egy tipikus étkezésen. Ez a lehetőség turisták számára ritkán adatik, de még mi, itt tanuló diákok sem élvezhettük eddig, ezért örültem, amikor az egyik diák, Ida-Marie meghívott bennünket, külföldieket a szülei vidéki házába vasárnap este vacsorára. Ida-Marie egyébként azon kevés dánok közé tartozik itt Krogerupban, akikkel rendszeresen beszélgetek, lévén hogy utánam ő szokott másodikként reggelizni érkezni reggelente, és egymás mellé telepedve eszünk, társalgunk. Ő egy kissé idősebb az átlagnál, és többiektől eltérő módon komoly, kissé talán zordnak-nyersnek is tűnhet néha. A folyosón a közelükben lakó Manar egyébként ki nem állhatja, valamiféle homályos eredetű ellentét feszül köztük – én azonban ezt egyáltalán nem látom igazolva, sőt, az a tény, hogy elsőként invitált bennünket otthonukba, kifejezetten empátiáról és kedvességről árulkodik.

A vacsora csak öt órakor kezdődött, de úgy gondoltam, hogyha már amúgy is kimozdulunk, akkor induljunk még reggel, és az alkalmat kihasználva ezúttal is ejtsünk útba egy-két látnivalót. Istvánt, Manart, Ciszt és Petrát toboroztam össze még az autóba, a többi négy fő Simonnal érkezett. Természetesen a megbeszélthez képest nagyjából egy órás késéssel indultunk, de ez már majdhogynem alapértelmezett. Sajnos a hét közepi napsütéses meleg ekkora elmúlt, és újra a tipikusan dán, szeles-borult, és érezhetően hűvösebb idő kísért bennünket néhány csepp esővel.

Mivel Manar kinyomozta, hogy Ida-Marie anyja épp másnap ünnepli a születésnapját (ami egyébként tévedés volt, mert nem másnap, hanem csak egy hét múlva), ezért természetesen némi ajándékot is vásároltunk, és így vágtunk neki az útnak, amelynek útvonalát szokás szerint én állítottam össze. István volt a navigátorom, de csalódottan kellett megtapasztalnom, hogy nem sokkal hatékonyabb ebben szerepben, mint Abdelhadi volt az előző úton...

Először Fredensborgba mentünk (itt már harmadszor jártam), aztán egy gyönyörű kastélyt sétáltunk körbe Hillerødben (nagyon hasonlít a helsingøri Kronborgra, de annál is nagyobb és szebb; mivel nem volt sok időnk, ezért odabent nem néztünk körül). Ezután sajnos az egyik tervezett következő célpontot elvétettük út közben; Roskilde városában minden zárva volt (még szerencse, hogy én korábban ezeket láttam); a kattingei skanzenről pedig kiderült, hogy valójában nem is ez, így tehát összességében az útnak ez a része nem bizonyult túlságosan gyümölcsözőnek.

De hát az út fő célja nem is ezek voltak. Négy órára megérkeztünk Torskilstrupba, a Roskilde városától néhány kilométerre fekvő kis faluba. Sőt, tulajdonképpen egy fél órával hamarabb ott voltunk, így egy kicsit módunk volt körbesétálni, megismerni a települést. Nos, túl sok látnivaló nem akadt: Torskilstrup mintegy hatvan házból álló, csendes, szűk utcájú, már-már kihalt falu, ráadásul még hangulatosnak sem igazán mondható, egy apró tavacskán kívül semmiféle látnivaló nincs ott. Elgondolkodtam, hogy vajon az országnak eme része hol állhat a presztízs-hierarchiában (a dán „Veszprém” vagy inkább „Szabolcs” megye?), de ez nem derült ki. Vendéglátóink szinte rögtön a falu elején, egy igazán tipikus, hosszú, kerítés nélküli, százéves házban laknak, amelynek apró (és természetesen függönyözetlen) ablakai valószerűtlenül közel húzódtak az utcához. A tetőn cserép volt, szemben a szintén elterjedt zsúppal. Jóleső érzés volt látni, hogy a zászlórúdra felhúzták a hatalmas nemzeti lobogót – ez a nemzeti ünnepeken kívül becses vendégek érkezésekor is szokás.

Ida-Marie már nem lakik otthon (Roskildébe költözött), csak apja, Peter, és anyja, Lena (akit lánya következetesen így, a keresztnevén szólított) éltek a házban. Mondhatom, a szülőpár önmagában is érdekes volt: Lena középkiskolai tanár (angolt, dánt, történelmet, és „vallást” tanít, ami utóbbiról később kiderült, hogy tulajdonképpen etika), igen értelmes és kifinomult hölgy; ránézésre – lányához hasonlóan – ő sem tűnik sem kedvesnek, sem csinosnak, de valójában igen szimpatikus és remek vendéglátó (mint kiderült, jól is főz). Az apa, Peter – mert Ida-Marie szülei dánoknál nem épp szokványos módon még együtt élnek (bár külön névvel) – még a nejénél is érdekesebb figura: kis termetű, vékony, élénk, vidám férfi, feleségéhez hasonló jó intellektussal, és dánoktól szokatlan vidámsággal: a kedélyes beszélgetés közben gyakorta hangosan nevetgélt, tréfálkozott. Foglalkozására nézve „borkészítő”: ez itt annyit tesz, hogy külföldről – Itáliától Ausztráliáig – bort vásárol, és otthon palackozza, majd eladja. Az ilyen „borászatot” igazából sosem értettem, de hát végülis ahol nincs szőlő, ott más módon ezt nem is lehet (ám kérdés, hogy minek foglalkozik borral valaki egy olyan országban, ahol gyakorlatilag nincs szőlő, és így nincs borkultúra sem). Természetesen mutogatta termékeit, amelyek közül a legérdekesebb (és legbizarrabb) egy alumínim zacskóban forgalmazott „zacskós bor” volt – mint mondjak, nem tűnt igazán bizalomgerjesztőnek, viszont azok az italok, amelyeket a vacsorához tett asztalra, nem voltak rosszak. Kiderült, hogy a borkereskedés, mint a világon mindenütt, úgy Dániában is elég nehéz üzlet. Mondanom sem kell, hogy mindkettő remekül beszélt angolul; és bizonyos időt töltöttek Izraelben is (az anya egy kibucban például).

A házaspárnak még két fiúgyermeke is van (ők nem voltak jelen); közülük az egyik foglalkozása a számunkra igazán egzotikusnak tűnő arktikus mérnök, vagyis olyan mérnök, akik a jeges Grönlandon tervez olyan építményeket, amelyek a vastag jég-hó rétegen is meg tudnak állni. A családhoz tartozott még egy hosszú szőrű macska (a dánok szinte mind tartanak valamilyen háziállatot, jellemző módon kutyát vagy macskát), valamint egy, a kertbe tanyázó öreg tyúk, akit a macskához hasonló szeretettel dédelgettek.

A ház odabent szintén tipikus volt: alacsony famennyezet, nyikorgós hajópadló, diszkrét, már-már puritán berendezés (általában fabútorokkal, kivéve a modern konyhát és vizesblokkot). Az ablakok elég aprók, így odabent nappal is némileg félhomály uralkodott, és a hőmérséklet még számomra is elég alacsony volt. Mint Dániában oly sokminden, ez a lakás is a modernnek meg a réginek érdekes, de jól eltalált keveréke. A jobbára kisméretű helyiségek között a ház centruma a konyhával egybeépített nagyméretű nappali-ebédlő, ahol a hosszú asztal mellett mind a tizenhárman jól elfértünk. Ezzel kapcsolatban érdekes hagyomány, hogy a dán szokások szerint baljós, ha az együtt étkezők létszáma 13, vagyis az Utolsó Vacsora résztvevőinek száma, mert akkor a társaságból valaki rövidesen meghal. Mivel mi összesen épp ennyien voltunk, ezért Peter jelképesen kissé hátrébb, külön foglalt helyet – de a gyakorlatban persze ő is élénken bekapcsolódott. Egyébként aktív dohányos, a konyha-sarokba vonult vissza időről-időre rágyújtani.

A csupasz, egyszerű faasztalon a néhány szál tulipán, valamint az ablakokba helyezett pár mécses épp megfelelő dekoráció gyanánt szolgáltak. Először körbejártuk a házat, majd teával és kávéval kínáltak (utóbbit egyedi formájú kannából), majd bemutatkoztunk, és beszélgetni kezdtünk. Érdekes módon semmi feszélyezettséget nem éreztünk, sőt, az állandó tinédzserhangulat után kimondottan üdítő volt ezekkel az érett felnőttekkel egy társaságban lenni; utazásaikról, Dániáról, Grönlandról, a (mindig sláger) zsidó-palesztin kérdésről és még számos más kérdésről remekül elbeszélgettünk.

Ezután következett a fő szám, a vacsora feltálalása. Erre mindnyájan igen kíváncsiak voltunk, hiszen eleddig csupán a kollégiumbeli, már sokszor ecsetelt, de természetesen tipikusnak igazán nem mondható étkekhez volt itt szerencsénk. Elméletben már ismertünk néhány étket, de hát ugye az étkezés alapjában mégiscsak egy gyakorlatias dolog ugyebár.

Nos, leves nem volt, rögtön a főétkezéssel kezdtük. Ez egészen hétköznapi sült csirke és főtt újkrumpli volt, amihez ízletes barna szószt kínáltak, valamint sima uborka- illetve zöldségsalátát egy másik (tojásból, cukorból és citromból kevert) szósszal. Az egyszerű, de bőséges és ízletes fogás nagyon jólesett. A házigazda saját borából kínált; fehéret is vöröset is (jó minőségűek), és persze mindenféle üdítőitalt. Érdekes mozzanatként kiderült, hogy Ida-Marie először kilencéves korában rúgott be, amit a szülők nem is tartottak különösképpen botrányosnak – lám, újabb mozzanat a hagyományos dán alkoholizmusról.

A főfogás után Ida-Marie egy sétára invitált bennünket a településen. Ez egy kissé különös indítvány volt, részben mivel már eléggé besötétedett, részben pedig mivel gyakorlatilag semmi látnivaló nem akadt (kivéve a barátságos, már-már mesebeli, meleg fényekben úszó házakban étkező  családokra való zavartalan betekintést). Az egész intermezzó célja alighanem az volt, hogy ez idő alatt a háziasszony zavartalanul újra teríthesse az asztalt, ezúttal már a desszert céljára, ami – szinte alig hittük – a híres, hagyományos, már-már legendás Rød grød Med Fløde volt! Ez a név végigkísér bennünket egész itt-tartózkodásunk alatt, mivel a kifejezés egyfajta nyelvtörő (a dánok sem tudják igazán kiejteni), így amikor dántudásunkat akarjuk fitogtani, mindig ezt mondjuk ki (illetve próbáljuk kimondani), de egymás között is gyakran szóba kerül szórakozásképp. Emiatt aztán igazán kíváncsiak voltunk, hogy mi is ez tulajdonképpen. Nos, kérem, a Rød grød Med Fløde a dán konyha nemes egyszerűségét követve egy tálba öntött ribizli(?)szirup, amit tejszínnel (nem tejszínhabbal!) öntenek fel, és mellé fakultatíve lehet joghurtot fogyasztani. Nem lenne éppen rossz, ha valami szilárd „főösszetevőt” (mondjuk valami tésztát, piskótát) tartalmazna, így azonban meglehetősen üresnek tűnik; dehát kétségtelenül édes, és már minden édességnek annyira örülünk, hogy ezt is jó ízzel kanalaztuk be.

Vacsora után még egy jó darabig folytattuk a beszélgetést, de mivel az idő későre járt, lassan elbúcsúztunk, és hazafelé vettük az irányt. Mondhatom, igen jól éreztük magunkat.

Ida-Marie mellett egy másik lány, Cecilia is invitált bennünket magukhoz; hozzájuk majd májusban, a tanulmányutak és a nyaralás után megyünk.  Remélem, hogy az a látogatás is legalább ilyen kellemes és hasznos lesz majd. A látogatásról a képek itt tekinthetőek meg.

komment

süti beállítások módosítása