A rendesen kissé unalmas szombat ezúttal egy remek programmal kezdődött: dán népzenét és néptáncot hallgattunk-tanultunk. Az egyik fiatal tanárnő apja ugyanis egy népzenekar vezetője, így könnyű volt őket beszervezni. Hogy pontosan mi a neve a bandának, ez nem derült ki, mert a lemezeiken többféle néven, többféle összeállításban szerepelnek. Megjelenésük és előadásmódjuk a Muzsikás és a Kaláka keveredése (szakállas, pirospozsgás, tagbaszakadt öregfiúkat kell elképzelni), de a zenéjük persze autentikusan dán, leginkább a németre hasonlít.
Sokat táncoltunk is, főleg olyan egyszerűbb körtáncokat és partnerkörbeadós páros táncokat, mint amiket itteni első, bemutatkozó közös esténk alkalmával is. Jó hangulat volt, csak kár, hogy a kisteremben zsúfolódtunk össze (valamiért mindig itt vannak a közös események, pedig van egy legalább kétszer akkora nagyterem is, amit sosem használunk). A zenekar lemezeiből lemásoltam egyet szuvenírnek. Nem is értem, hogy miért nem tartunk néha szombat esténként party helyett ilyen típusú táncos alkalmakat.
Mert ha szombat, akkor természetesen kötelességszerűen esti (éjjeli? hajnali?) party. Ahogy kérdezősködtem a dánoktól, lassan ők is kezdik unni már (nem is szólva rólam), de azért a verkli forog tovább, sőt, hétvégente egyre több vendége van a háznak: a fiatalok barátai/barátnői. Ezúttal is a szokásos menetrend szerint zajlottak a dolgok: kora este díszítés és előkészületek, aztán Opwarming, majd a tulajdonképpeni buli, végül pedig fékeveszett tivornya. Ezúttal egy ismert hip-hop zenekart hívtak meg, akik élő koncertet is adtak. Most is volt témája az estnek: a múltkori cirkusz után most „stricik és utcalányok”; ennek szellemében bankjegyek, trágár feliratok, illetve a diáklányok által az alkalomra odakölcsönzött, a mennyezetről lelógatott melltartók voltak a dekoráció; a fiúk szándékoltan ízléstelen-giccses öltönyökbe, a lányok pedig ribancos miniszoknya-neccharisnya-magassarkú (illetve ehhez hasonló) kombinációba öltöztek. Ezúttal is el kellett ismernem, hogy bár a téma számomra egyáltalán nem szimpatikus, a fiatalok mégis leleményesek és ötletesek e téren. De az egyre merészebb hangvétel nem csak a tematikában érződik, hanem a kivitelben is. Eddig is módom volt hozzászokni az elképesztő felforduláshoz, ami a partikat uralja, de ez a mostani még ezeken is túltett: a vendégzenekar ismert és ismeretlen szerves és szervetlen hulladékkal megtöltötte a nagytermet (amelyek nyomai még most is láthatóak), az ablakok több helyen betörtek, a berendezés jelentős része a feje tetejére állt, és egyebek mellett egy rugalmas anyagból készült műhímvessző (!) is az utamba került. Másnap reggel, amikor mindenki ájultan aludt, és én reggelizni indultam, a széttört sörösüvegek, ragadós-mocskos padló, gyanúsan szagló pocsolyák miatt alig tudtam az ebédlőt a folyosókon megközelíteni. A ma reggeli népgyűlésen már a legendásan tág tűréshatárral bíró igazgatónő is szóvá tette a dolgot. Tartok tőle, hogy nem sok foganatja lesz: mintha az idő múlásával a diákok eleve nem túl nagy önfegyelme és szégyenérzete egyre lazulna...
Én persze igyekeztem a lehető legtávolabb kerülni az eseményektől. Mivel az egész környéket gyönyörűen belepte a hó, szombat délután egy nagy sétára indultam a környéken; ennek során végre felfedeztem a dolment is, amit már olyan régóta keresek. Kisebb, mint gondoltam, és arra sem tudtam rájönni, hogy eredeti-e, vagy csak valamilyen romantikus-újkori rekonstrukció. Este – mivel tudtam, hogy a szobámban nem lesz nyugtom a zűrzavartól – egy matracot és az ágyneműmet átvittem a régi épület egy elhagyatott, távoli részébe, és ott tértem nyugovóra. Sajnos itt sem sikerült túl jól aludni (a padló kemény volt, és a zene ide is átszűrődött), de azért még mindig sokkal jobb volt, mint a kollégumban. Azt hiszem, ezt szombatonként így fogom csinálni a jövőben.
Vasárnap kiadós reggeli (illetve brunch) után megint mosogatnom kellett; habár az örök reggeli konyhai munkából ugye leváltottak, de az ettől független rendszerben működő ebéd és vacsora utáni takarításban most megint rám esett a sor. Furcsa, van egy olyan érzésem, hogy ez a konyhai munka végzetszerűen követ engem – bár ha minden igaz, most egy hónapig be se kell dugnom az orrom oda. Henni, a norvég lány is velem volt most is (mint ahogy a reggeli mosogatásnál egy hónapig minden nap), azon tréfálkoztunk, hogy ekkora gyakorlattal a hátunk mögött akár egy mosogató vállalkozást is nyithatnák együtt :)
Mikorra befejeztük, verőfényes napsütés támadt – ettől aztán erős olvadásnak is indult a hó, ami mára szinte teljesen eltűnt. A biofarm udvarán már egy-két napja valamiféle faépítményeket ácsoltak, amiről ma kiderült, hogy gyereknapi díszlet. Habár a részleteket nem tudtam pontosan összerakni, de ezen a napon – a kevés dán közösségi alkalmak egyikén – a gyerekeknek hagyományosan ügyessi vetélkedőket, játékokat rendeznek. Ha jól vettem ki, az egyik ilyen műsorszám régebben kismacskák dobálása-elkapása (?) volt, de az élőlényeket ma már csokoládé figurák helyettesítik.
Sajnos nem volt módom ezt a rituálét megnézni, mert vasárnap délután Garba négyünket egy programra vitt kocsijával a 40 km-re fekvő Tisvildébe (ami fonetikusan könnyen úgy értelmezhető dánul, hogy „falu, ahol vizelni lehet”). Az itteni kis mozi előterében egy civil szervezet tartott kis fórumbeszélgetést az izraeli-palesztin konfliktusról, ahová az egyik előadóként Garbát invitálták meg, aki már vagy tizenöt éve foglalkozik a témával. A másik két előadó egy itt élő palesztin (aki meglepően intelligensnek és okosnak tűnt), meg egy idősödő, finom hölgy, aki a nőegylettől kezdve a palesztin erőszakfigyelő szervezetig vagy fél tucat organizációt képviselt. Maga a szervező csoport állítólag „igen baloldali”. Az egész alkalom egy tipikus otthoni polgári-kereszténydemokrata fórumra emlékeztetett: jobbára idős résztvevők (soraik között egy-két félkegyelművel, akinek a mobilja időnként hangosan becsörög), csontig rágott témák, csekély érdemi konklúzióval. A házigazda egy Dániában élő amerikai férfi volt, aki a vietnami háborúban vakult meg; ő fordított az angol és dán között.
Habár maga az alkalom eléggé unalmas volt (főleg nekem, aki otthon már elég sok hasonlót végigunatkoztam), de mégis szolgált néhány érdekességgel. Az egyik az átlagemberek tájékozottsága, tettrekészsége (szervezetten vonulnak tünteni, újságot adnak ki, segélyakciókat szerveznek Palesztinába, stb.). A másik, hogy módom volt látni, mennyire elfogultan Palesztin-pártiak a dánok (bár persze lehet, hogy főleg az ilyen baloldaliak); az arabok hibáit, bűneit ebben az örök konfliktusban egyszerűen nem hajlandóak tudomásul venni. Ebben bizonyára a hagyományos dán (kül)politikai mentalitásnak is szerepe van, amely az agresszív erőssel szemben mindig a gyengét támogatja. És nem utolsó sorban érdekes volt látni Garbát ebben a más kontextusban, ahogy éleslátásával természetes módon kézbe veszi a vita irányítását, és ügyesen összefoglal, distingvál, helyreigazít.
Na meg persze jó dolog volt újra kimozdulni itthonról, és látni szigetünknek ezt a szelíd, dimbes-dombos, apró falvakkal telehintett északi szegletét.
