Alighanem az 1840-es években vagy 1968-ban uralkodott olyan hangulat Európa-szerte, mint az elmúlt héten itt Krogerupban a külföldiek között: feszültség, elégedetlenkedés, kritika. És ami meglepő: kiderült, hogy valamennyiünket nagyjából ugyanazok a dolgok zavarnak. Már korábban is érzékeltem, hogy mások számára sem úgy zajlanak a dolgok, ahogy elképzelték. Ennek persze valószínűleg az az oka, hogy legtöbbünknek csak homályos fogalma volt arról, hogy mi is ez az egész, vagy még inkább arról, hogy hogyan is zajlik ez az egész.
Ott van rögtön az elszigeteltség érzése. Szép és kellemes ez a hely, még kényelmesnek is mondható, de azért masszívan itt helyben tölteni több hetet túlságosan is egyhangú. Mivel mindnyájan nyüzsgő nagyvárosokból vagyunk, egy idő után természetellenesen nyugodtnak érezzük a környezetet, és kissé idegesítőnek, hogy mindig csak ugyanazt a néhány tucat arcot látjuk magunk előtt. Az első időkben érdekes volt felfedezi a környéket, de ez mára már nem újdonság, és az immár napok óta meglévő hótakaró miatt nincs is kedve az embernek nagyon kimozdulni. Leginkább a saját szakállunkra tudunk kimozdulni, ami az itteni közlekedési jegyárak mellett elég drága mulatság.
Vegyük aztán a kommunikációt. A dán fiatalok először is túlságosan fiatalok – más dolgok érdeklik őket, máshogy szórakoznak –, no és természetesen általában dánul beszélnek, így kissé idegennek érzi magát az ember kisebb társaságukban (lévén hogy idegenek is vagyunk). Igazán kedvesek, de ez a kedvesség elég gyakran kissé mesterkélt, és még így sem tudja áthidalni a természetes különbségeket. Nem csoda, ha ennyi idő után kialakult egy udvarias, de túlságosan közelinek nem mondható szintje az érintkezésnek, és mi külföldiek inkább egymás társaságát keressük.
Komoly probléma számunkra az időbeosztás, a szabadidő hiánya. Alapvető az iskola részéről, hogy minden programon elvárják a részvételt – köztük olyanokén is, aminek vagy önmagában nincs sok értelme (mint a filmkészítés vagy a kerámiaszakkör), vagy kommunikációs okokból (pl. dánul tartott reggeli gyülekezés).
Talán nem csoda, ha ezek után mindnyájunk hangulata kopottabbá vált egy-két hete, főleg a lányoké (ennyi nő összezárva ilyen sok időn keresztül nem is egészséges). De leginkább mégis egy férfinál csúcsosodott ki a probléma: Abdelhadi elhatározta, hogy abbahagyja az egészet, és elutazik (bár ennek nem kizárólag Krogerup az oka, időközben valami munkát is kapott Németországban). Így történt, hogy egy szép napon Manar és Cisz a szobájukba invitáltak „komoly beszélgetésre”. Részben a fentieket állapították meg ők is, és különféle javaslatokat dolgoztak ki arra, hogyan lehetne ezeket a problémákat megoldani: több „tanulmányutat” kellene tenni (amelyek valójában változatos kiruccanások lennének), le kellene építeni az értelmetlen foglalkozásokat. És régi tervünknek, az izlandi útnak is lökést akarnak adni azzal, hogy az iskolától pénzt kérnek rá. Garbának is előadták a dolgokat, és megállapodtunk abban, hogy Rikke igazgatónővel közösen beszélünk ezekről. Éppen ma jött el ennek a napja.
A találkozó persze távolról sem zajlott le olyan forradalmi hangulatban, mint mondjuk 1848 március 15-e, inkább az 1989-es kerekasztal-tárgyalások finomkodó stílusára emlékeztetett. Az igazgatónő az állandóan az arcára fixálódott mosollya biztosított arról minket, hogy milyen értékes is a jelenlétünk, hozzájárulásunk az iskola életéhez (pedig nyilvánvalóan elégedetlen azzal, hogy ha csak lehet, ellógunk a felesleges foglalkozásokról), a mi szóvivőink pedig hasonlóan széles mosollyal erősítették meg elkötelezettségünket a közös ügy mellett. Ami a lényeget illeti, nem sok eredményt sikerült elérni, bár el kell ismernem, hogy ez nem Rikkén múlott. Az órákon való részvételt továbbra is elvárják, de ennek az az oka, hogy ezek után kapnak fejpénzt az államtól, amiből fedezik a fenntartásukat. A „tanulmányutak” és Izland vonatkozásában sem léptünk előre, egyszerűen azért, mert nincs erre pénzük; Garba csupán annyit tudott ígérni, hogy nagyjából kéthetente kiruccanunk majd valahová. Kiderült, hogy még az eredetileg a Róma-Párizs úton túl a programban szereplő háromnapos dániai utat sem tudjuk megtartani, mert a külföldi útra kellett ezt a pénzt is átcsoportosítani. Bizonyos vigasz, hogy az általam régóta dédelgetett LEGO-látogatásra azért össze tudnak kaparni egy kis lóvét, így jövő szerdán oda mégis elmehetünk. Izland tekintetében abban maradtunk, hogy mi (körülbelül öten), akiket saját zsebből is érdekel a dolog, csakazért is megszervezzük.
Született viszont egy valóban kedvező változás. A múlt héten az egyik reggeli népgyűlésen felálltam, és kijelentettem, hogy most már elég a teszetoszaságból, és mi heten be fogjuk szüntetni a munkát a konyhán. Ha már Dániában ilyen nagy hagyományai vannak a munkásmozgalmi vívmányoknak, gondoltam, mi is erre az útra lépünk ;) És lám, valóban eredményt is hozott: vagy hat hét után ma végre új gárdát állítottak össze, mi pedig új feladatokat kaptunk; mi Petrával az iskolai irodát seperjük ki. Úgy három perc alatt megvan – szemben a konyhába töltött korábbi átlag negyven perccel. Igazán kíváncsi lennék, hogy ha nem szólok, mikor jutott volna eszébe valakinek a csere...
Krogerup csendes, újra csendes. Elzúgtak forradalmai – anélkül, hogy igazi változást eredményeztek volna. Sebaj. Őszintén szólva eddig is úgy véltem, hogy jobb, ha az iskola gyámkodása helyett inkább a saját erőnkre próbálunk támaszkodni. Csak ne lenne néha olyan nehéz egymás között is dűlőre jutni – hiába, szervezési szempontból mi is kezdünk „eldánosodni” ;)
